Ígéretes jövő, elpuskázott jelen

Steven Spielberg: Minority Report / Különvélemény

Spielberg új moziját nézve akarva-akaratlanul is feltör az emberből valami sóhajféleség: mennyire is hiányzik az új évezred kínálatából a felkavaró, a megdöbbentő, egyszóval, a jó science fiction. A legújabbkori nekibuzdulások tömegéből a Gattaca emelkedik ki a maga elegánsan lehangoló, steril és rendezett világával, melyben az emberiség ismét kockázatmentes végzetébe rohan. És persze a baki-rekorder, a forradalmi Mátrix, amely olyan erős vizuális és koreográfiai igényekkel lépett fel, hogy egy ideig lelketlen utánzásra késztette a követőit. Más kérdés, hogy a lehengerlő képi világhoz egyenértékű tartalom is párosult-e, vagy az egész dolgozat csupán egy szerény ötlet, esetleg vázlat felhizlalt változata.

Mindezen kívül csupán a lelkes igyekezetet jegyezhettük fel, hogy az álomgyár új életet próbál lehelni a Majmok bolygója sorozatba, többször is megkísérli bevenni a Marsot (A vörös bolygó, A Mars mentőakció), vagy épp bizarr és kellőképpen vicces idegenek özönlik el az anyaföldet (Sötét zsaruk I. és II., K-Pax). A popcorn mozi legfőbb éltetője és meghaladója is szeretett volna visszatérni az E.T.-vel elért sikerek földjére, ám Kubrick hagyatéka, a Mesterséges értelem elsüllyedt az ellenőrizhetetlen érzelmi dömpingben. Úgy tűnt, a filmesek – egy-két részlettől eltekintve – elfeledkeztek arról, hogy a sci-fi lényegét tekintve a legkényesebb műfaj, ahol az alkotó teljes egészében a fantáziájára van utalva, nem segíthetik „megtörtént” események. A jövő nem csupán ürügy, és nem bugyuta jóslatok céltáblája, hanem kihívás, szellemi kaland, mely többnyire utópisztikus látomásokban csúcsosodik ki, azaz nem spórolhjatja meg egy világ, egy idegenségében is ismerős univerzum létrehozásának macerás ügyleteit.

Ám Spielberg nem adta fel. Az inkább mesének illő dolgozat után holtbiztosnak tűnő nyersanyag után nyúlt, az 1982-ben elhunyt Philip K. Dick novelláját duzzasztotta fel. A szerző eddig olyan alkotásokhoz adta a nyersanyagot, mint a nyolcvanas évek trash-klasszikusa, a Total Recall / Az emlékmás, az alapművé sikeredett Szárnyas fejvadász, vagy a nemrégiben forgatott középszerű Imposztor. A Különvélemény (az utóbbi évek egyik legrondább félrefordítása) első pillantásra megfelelni látszik a valódi science fiction követelményeinek. Az Industrial Light and Magic hathatós segítségével Spielbergnek sikerül egy olyan világot felmutatnia, amellyel egyszerre tematizálhatja a jelen legégetőbb problémáit, észrevétlenül karikírozva és bírálva azt, ugyanakkor elkerülhetetlen választás elé állít: a 145 perc alatt valamiképpen állást kell foglalnunk az önmagukat beteljesítő jóslatok, a jövő uralásának morális kérdésében. Érett-e már az emberiség arra, hogy előre lássa a jövőt? S ha igen, mire képes használni ezt a nem mindennapi adottságot? Ha előre látja az elkerülhetetlennek látszó bűnt, az milyen erkölcsi és jogi kötelezettségeket ró rá? Beleavatkozhat az események menetébe, megfoszthatja-e szabadságától azt a bűnöst, aki – sem jogilag, sem erkölcsileg – (még) nem vetkezett?

A feldobott kérdések köré Spielberg aprólékosan kidolgozott, a technika által látványosan uralt és végletesen ellenőrzött szép, új világot kreál. A túlzott ellenőrzés, illetve ennek kijátszása különben szinte mindegyik Philip K. Dick alkotás vezérmotívuma. Annak idején Schwarzenegger az orrából amputálta ki a „nyomkövetőt”, a Szárnyas fejvadászban speciális készülékkel a pupilla mozgását mérve szűrik ki a replikánsokat, az Imposztorban pedig a feltaláló Spencer Olhalmnek kell kijátszania a megfigyelő rendszert. Ezzel párhuzamosan Philip hősei identitásuk megőrzéséért is küzdenek, a rendszert uraló vezetőből a rendszer ellen küzdő, voltaképpen azt felszámoló kényszerlázadóvá vedlenek. Emlékezetes a jóslatokat „megfejtő” felügyelő karmestert idéző mozdulatai, majd az öncsonkítást is magába foglaló kiszolgáltatottság, és a már kötelező menekülés.

A Különvélemény legsikerültebb jelenetei azt az elkeseredett igyekezetet mutatják be, melyekkel a feltaláló, majd kiszolgáló ember próbálja beteljesíteni a felvillanó, konfúz jóslatokat. A pókok megjelenése – érzésem szerint a film legerősebb pontja – a Mesterséges értelem felejthetetlen jelenetére rímel, melyben kiszuperált robotokat végeznek ki vásári mulatságként, itt engedi szabadjára Spielberg a produkciókat titkos forrásként éltető pesszimizmust és kiábrándultságot. Kár, hogy ezzel a későbbiekben rosszul gazdálkodik, s a film utolsó harmadában hagyja a produkciót közönséges bűnügyi filmmé silányulni. A felvetett problémák egyetlen kérdéssé olvadnak: a gyilkos kiléte és naiv bűnhődése úgy tűnik, minden problémát orvosol. Ám épp az intenzív képi erővel felvetett problémák súlya és dilemmája teszi hiteltelenné a happy endet, hiszen a pókokat kitaláló világot nem lehet egykönnyen, giccsbe hajló képekkel megszelídíteni. A Különvéleményt kevés választotta el attól, hogy tartalmas scí-fi-vé váljék, ám Spielberg nem hallgatott a saját műve mélyén rejlő kiábrándultságra, morális elbizonytalanodásra, s az álomgyári sémák szerint kívánta befejezni művét. A sok válasszal kecsegtető kérdés így a levegőben marad, a néző alternatív befejezéseket forgat magában, élve a produkció pazar eszközeivel: az újkori börtön káprázatos képeivel, a kígyózó, genetikailag manipulált virágokkal, azzal a remek ötlettel, hogy a jövőbelátás adománya a kábítószerek következménye. A megfelelés kényszere erősebbnek bizonyult annál, sem mint hogy következetesen végiggondolja a részleteiben kiválóan megoldott film – emlékezzünk csak az Agatha és Anderton menekülésére, az apró jövendölésekre – alapkonfliktusait. S bár a technika játssza a főszerepet, Tom Cruise energikus és kétségbeesett nyomozója, Samantha Morton félig élő, félig holt Jövendőmondója is hozzájárul a sikerhez, jó és rossz értelemben egyaránt.

A biztos kezű színészválasztás (Max Von Sydow rutinja például) is előre vetítette a könnyen dekódolható jóslatot: tartalmas sikerfilmre hajtottak az álomgyáriak. S ezt nem is volt nehéz beteljesíteni. Spielberg ezzel a munkájával is kibékíthetetlen kettősségét bizonyítja. Az a filmes ő, aki tökéletesen beszéli az álomgyár bevételre koncentráló nyelvét, bármikor képes közönségsikert produkálni, ugyanakkor át is tud lépni mindezen, s helyenként kompromisszumot nem ismerő alkotóként megmutatkozni. Ingázik az 1971-és első filmje, a Párbaj és a minden ízében álomgyári Indiana Jones és Jurassic Park között. A Különvélemény minden bizonnyal ott lesz az év végi legnézettebb és – miért ne – legjobb filmek listáján, de így sem tudja feledtetni azt a keserűséget és csalódottságot, hogy Spielberg egy, még a Mesterséges értelemnél is ígéretesebb filmet puskázott el. Pedig ő a helyzeténél fogva előre láthatta a jövőt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó