Bé, de inkább Cé kategória

Roland Emmerich: 10,000 B.C. / I. e. 10 000

A régmúltat és a távoli jövőt bemutató filmek megjelenését mindig óriási várakozás övezi. Ez természetesen csak és kizárólag a jó marketingnek tudható be (több trailer, sokat ígérő plakát), no meg a pécéjátékokon szocializálódó generációk speciális effektekhez való vonzódásának. Van rá eset, hogy a produkció a legmerészebb várakozásainkat is túlszárnyalja, de sajnos sok esetben csalódnunk kell. A 10,000 B.C. az utóbbi kategóriába tartozik.

Vannak akik értetlenül/érdektelenül állnak a sci-fik, illetve fantasyk előtt, ezért engedtessék meg pár mondat a zsáner margójára/javára. E filmek rendezői azt a nemes célt tűzik ki maguk elé, hogy megértessék azt a világot, amelyről még nem született vagy már nem maradt fenn narráció. A filmnyelv (beszéd) által tehát újrateremtenek egy olyan univerzumot, ahol tulajdonképpen saját eredetünk, saját létünk „megállapítása” történik. A sci-fi filmek ilyen értelemben a jelent kezelik eredetként, a jelennel bánnak úgy, mint ahogy a múltat kezelik a jelent magyarázó (fantasy) filmek. Ez kétségkívül összefügg azzal az eredet-komplexus nevű ártalmatlan kórral, melyben a mai sci-fi/fantasy filmek rendezői szenvednek, ugyanis valamiféleképpen mindannyian az eredetet magyarázzák.

Mégis Debray azt állítja, hogy kulturálisan még az ókor körül vagyunk, és csak technikailag vagyunk egy picit előrébb. Teljesen jogos tehát Roland Emmerich időszámításunk előtti világ- és társadalomábrázolása, hisz technikai felszereltségünk és még érvényben lévő ösztöneink közötti feszültség akár a „művészetben” is szublimálódhat (már amennyire művészinek nevezhető ez a film).

A sztori nélkülöz bárminemű bonyodalmat, eredetiséget. Eszerint Krisztus születése előtt tízezer évvel járunk, abban a földtörténeti érában, amikor még elefántok helyett mamutok döngették a talajt, a növényevők egyedszámát a kardfogú tigrisek szabályozták, a vadászsólymok helyett pedig a pteroszauruszok hasították a levegőeget. Az emberiség nagy része pedig egy olyan mágikus gondolkodású preindusztriális társadalomban élt, melyben a mítoszok és babonák mindenki számára valóságosként értelmeződtek. Ez joggal vonja be elemzési horizontunkba az 1966-os Egymillió évvel időszámításunk előtt (r. Don Chaffey) című alkotást, a hasonlatok, illetve különbségek keresésére azonban semmi szükség.

A történet origójában egy fiatal, szerelmes vadász, D’Leh (Steven Strait) áll, akinek apja elhagyta a törzset, így szerelme kezéért, és a megbecsülésért egyaránt bizonyítania kell a közelgő mamutszezonban. Bár egymaga leteríti a hatalmas hústömeget, nem lehet boldog, hisz a varázsló által megjövendölt „négylábú démonok” hamarosan megjelennek a mamutcsontvázakból eszkábált sátrak között és magukkal viszik a falu fiatal asszonyait, köztük D’Leh szerelmét, Evoletet (Camilla Belle) is. A mi vadászunkat azonban nem akármilyen mamutcsontból faragták, elhatározza, hogy kiszabadítja az elhurcolt foglyokat. Társaival üldözőbe veszi a „négylábú démonokat”, és a párás esőerdőktől a tikkasztóan forró és száraz sivatagig vándorló pár fős csapat egész hadsereggé növekszik, ugyanis más törzsek asszonyai is a nőrablók áldozatává váltak. Az útjuk végén egy hozzájuk képest nagyon fejlett (ám hanyatló) civilizációra találnak, melynek zsarnokoskodó urát istenként tisztelik.

Hősünk itt döbben rá arra, hogy nem csupán egyéni boldogságának kiteljesítése a cél, hanem a fenyegetett világban a rendnek a megteremtése, ennek a világnak a pozitív irányú megváltoztatása is az ő feladatkörébe tartozik. Kiváltságos helyzetét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy például „beszél” az állatok nyelvén. Amint ebből a zanzásított történetből is kitűnik, a direktor és a forgatókönyvíró a kőkorszaktól bennünk élő toposzokat gyúrta egybe (pl. szegény sorsból felemelkedő hős, nagy civilizációk bukása, jó és rossz kettőssége stb.) és fűszerezte a Jung-féle archetípusok megjelenítésével (vadászat, jóslás és egyéb rituális cselekedetek láttatása stb.). Történeti fronton joggal beszélhetünk Mel Gibson tavalyelőtti Apocalyptójának Emmerich-féle átdolgozásáról. Ez azonban minden szempontból gyengébbre sikeredett, mint Gibson alkotása, hisz úgy a világláttatás (számítógépes effektek), mint a színészi gárda kívánnivalót hagy maga után.

A film javára csupán annyit írhatunk, hogy sajátosan és többé-kevésbé hitelesen (az ékesszólású angolt leszámítva) láttat egy olyan kort, amelyben a kultúrák formálódtak, s az egyes törzsek szedentárissá válásának következtében létrejöttek a nagyobb szerveződések, amelyek azonnal implikálták a szervezési zavarokat is… Így aztán kialakulhatott a nyugati civilizáció, ami azonban már egy másik film. Ám ha azt is Emmerich rendezi, több, mint bizonyos, hogy kihagyom.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó