[PRO] A dán Nicolas Winding Refn nem kritizálja túl a kereszténységet a Valhalla Rising-gal, de remek antitézisét adja A passiónak: ez a talányos, rémálomszerű drog-túrává varázsolt történelmi fantasy-saga az érem másik oldalát mutatja be, és – habár Mel Gibson Jézus-filmjét nem nehéz felülmúlni – egyúttal a vikingfilmek trónját is elfoglalja.
A New Yorkban felnőtt Nicolas Winding Refn eddig főleg nagyvárosi környezetben játszódó bűnfilmeket (Pusher-trilógia, Bronson) készített, ezúttal azonban Skócia szabad ege alatt forgatott fantáziafilmet a keresztények és a vikingek harcáról. Refn bevallása szerint egy mentális sci-fit akart készíteni, ősei földjének történelmi háttere és e műfaj bevett fogásai egyaránt hidegen hagyták. Ám mivel a viking-mitológiából adódóan mégis történelmi fantasy-miliőbe került, a Valhalla Rising egyedül hőse, Egyszemű (Mads Mikkelsen) miatt nevezhető sci-finek: a félszemű harcost Refn szerint western- és szamurájfilm-hősök mellett a jövőben játszódó Menekülés New Yorkból Snake Plisskenje ihlette, de szerintem tekinthető a Dűne jövőlátó übermensche, Paul Atredies rokonának is.
Refn tehát előző filmje, a Bronson után újra egy karakterre építi filmjét, és történetét ott kezdi, ahol a korábbit abbahagyta. Bronson imádta a börtönt, élete értelme a bunyó volt, Egyszemű pedig egy rab-gladiátor, aki különös kegyetlenséggel csomagolja ki ellene küldött kollégáit. Refn és hőse láthatóan élvezik a véres csatákat, de hamar beleunnak: hősünk jövőjébe látva kiszabadítja magát, majd egy fiú társaságában a maga útját kezdi járni. A néző nem csak vele azonosulhat, hanem az őt kutyaként követő fiúval is, aki végig passzív, karaktere nem több egy üres lapnál. Erre szükség is van, mivel Egyszemű azonosulási pont helyett egy két lábon járó rejtély, akit talán Refn sem dolgozott ki teljesen, így csak sejtéseink lehetnek őt illetően. Motivációit mindvégig homály fedi, ami azután sem változik, hogy hősünk csatlakozik egy keresztény térítő csapatához, akik a Szentföldre igyekeznek a meggazdagodás reményében.
A csapat hajója eltéved egy végtelennek tűnő ködben, és a Szentföld helyett Amerikában kötnek ki. A Gladiátor és az Apocalypto legjobb csatajeleneteit is überelő első fél óra után Refn az Őrület határán (The Thin Red Line) kontemplatív és a Halott ember (Dead Man) pszichedelikus tempójának ötvözetére vált, majd beinvitálja a nézőt az Apokalipszis, most poklába. Keresztény-ábrázolása a Hús és vérre (Flesh+Blood), illetve az Aguirre, Isten haragjára hajaz: a csapat vezére délibábot kerget, Verhoeven papjához hasonlóan mindent véletlent égi jelnek vél, és Herzog groteszk hősének hatalommániájában szenved. Egyszemű viszont ekkor már Aguirre tökéletes ellentétének tűnik, mivel ő nem istennek hiszi magát, hanem valóban több társainál.
Néha úgy tűnik, Refn többi karakterét is istenként ábrázolja: a Máté evangéliumának tablószerűségét és a westernfilmeket egyaránt idéző, mesterien kidolgozott kompozícióiban az arcok mellé mindig láttat egy távolban eltörpülő hegységet, talán azt jelezve, hogy az embernél hatalmasabb entitások nem járják e vidéket. Annyi bizonyos, hogy a félszemű főistenre, Odinra emlékeztető Egyszemű hatalmasabb és bölcsebb a többieknél, hisz nincs ellenfele, kénye-kedve szerint vesz el életeket, szavak nélkül beszél és látja a jövőt. Egy ízben párhuzamosan látjuk, ahogy hátranéz a jócskán maga mögött hagyott keresztény vezérre, akire ezzel egy időben semmiből (elvileg indiánoktól) jövő nyilak csapnak le. Egy másik jellegzetes beállításban Egyszemű arcával eltakarja a napot, és a sugarak glóriájában néz le újdonsült nyájára, akik jövőjükről kérdezgetik őt.
A szent küldetés lassan pokoljárássá változik, a csapat odavész, a hősünk egyedül marad ifjú kísérőjével. Habár a film vizuálisan és zeneileg is lenyűgöző, Refn hérosza utazását egyszerre mutatja szépnek és ocsmánynak, univerzumának nyomasztó végtelensége kibírhatatlan súllyal nehezedik a nézőre. A zárójelenetben Egyszemű feladja a harcot, így a fiú megmenekül az indiánoktól. Refn legvégül egy hegységet mutat, amin felsejlik hőse arca, abban a pózban, amit vízióiban látott. Felfedezőútja sikertelen volt, és a természet magába olvasztotta, vagy e jézusi önfeláldozásában találta meg élete értelmét, és hősként tért meg a Valhallába? A befejezés nyitott, de nem tragikus, mivel hűsünk nem tűnt el nyomtalanul a semmiben.
Szó se róla, a film nem hibátlan, erőltetett dialógusok nélkül, roncsolt fekete-fehérben lett volna az igazi. Az is igaz, hogy Refn nem sokat törődik nézőjével, de filmje megalkuvásmentes, futurista egotripként a 2001: Űrodüsszeiához és az El topóhoz mérhető. A Valhalla Rising olyan, mint egy skandináv black metal-nóta filmre adaptálva, vagyis már extrémitása miatt sem tetszhet mindenkinek. E vad és szentségtelen, halálhörgéssel teli fémes zajkavalkádból nehéz kihallani a dallamot, de ha sikerül ráhangolódni, nehezen felejthető spirituális utazásban lehet részünk.
