Szolnok – Fesztivál-ok
Nemzetközi Filmvásár, Nemzetközi Képzőművészeti Filmszemle, 2002. október 1–6.

Filmvásár, eladhatóság

A „minden, ami a szem-szájnak ingere” elvet ezen események térbeli elhelyezése tükrözte leginkább: a Pelikán hotelben folytak a konferenciák, átellenben a filmszemle vetítései, a kettő között feküdt, megkerülhetetlenül a fesztivál-sátor, a gasztronómiai események színhelye. A Fesztiválközpontban ezen kívül, a szemle „profiljának” megfelelően, képzőművészeti tárlatok is nyíltak, szintén megvásárolható alkotásokkal. Az egész rendezvénysorozat a vásárnak, azaz az eladhatóságnak rendelődött alá: a Media Plus program leendő tagországai filmeseinek csupán nemzetközi érdekeltségű filmes terveit fogja támogatni, a FIPRESCI résztvevői pedig szintén egy nemzetközi trendet állítottak mérceként a Közép-Kelet európai filmek elé. Kiderült, hogy az Uniós tagság előnyei és hátrányai hangsúlyos kultúrpolitikai hatással lesznek az érdekelt országok filmgyártására: az egyesült Európa kultúrájának szüksége lesz ugyan a térség filmjeinek „egzotikumára”, ugyanakkor a gazdasági szempontok elkerülhetetlenül veszélyeztetni fogják e filmek hagyományos stílusát és színvonalát. A „jó film az eladható film”-elvet követték a Forgatókönyv-elemzés címmel megtartott előadások is. Az előadó Szabó Csilla, a németországi Bavaria Film tanácsadója forgatókönyv-témában főként ezt az aspektust elemezte, tulajdonképpen háttér-információkat biztosítva a legfontosabb eseményhez, a filmvásárhoz. Versenyen kívül Világpanoráma címmel tekinthettünk meg dokumentumfilmeket, rövidfilmeket illetve játékfilmeket a világ számos országáról/országából, Argentínától Venezuelán, Németországon, Hollandián és Belgiumon át Indiáig. Az ezek által is felvetett kérdés, miszerint a kulturális egzotikum, az aktuális világpolitikai témák (mint például a rasszizmus), a fikció és dokumentum közti határ örök problémája elegendő biztosíték-e az eladhatóságra, a nemzetközi terjesztésre, csak részleges válaszra talált a szakemberek már említett fórumain.

A Media Plus programra vonatkozó szeminárium inkább az egyoldalú tájékoztatás jellegét öltötte, ugyanis a kevés résztvevő és még kevesebb felszólaló magyarországi filmes által ismertetett, térség-specifikus bürokráciára az Uniós programok képviselői nemigen tudtak más megoldást ajánlani, mint a Média Programot, amely jövőtől új tagországokkal, köztük Magyarországgal is bővül. Ennek már most működő előprogramja az Audiovisual Euréka Training Program, amelyet a Magyar Filmunió vezetője, Vezér Éva ismertetett, és amely az audiovizuális aktivitások számos területére kiterjed, a forgatókönyvírástól a mozi-üzemeltetésig. Az erre vonatkozó információk minden médiahonlapon megtalálhatók. Az Európai Média Programon belül az információáramlást a főként a Media Desk adatbázisai biztosítják. A szeminárium végén a meghívottak a Média Plus Programon belüli fejlesztési és terjesztési költségek átlagos 50 százalékos támogatásáról tájékoztattak, amelyet, természetesen, a következő feltételekhez kötöttek: a terv nemzetközi potenciálja, a produkciós cég tapasztalata, a költségek elfogadhatósága és a jó terjesztési feltételek. A FIPRESCI konferencia résztvevői (6 európai országból és Kanadából) az eddigi kelet-európai gyakorlatot értékelve erősítették meg a Media Plus prognózisait. Izland pozitív példáját hozták fel, ennek az országnak ugyanis a jó terjesztéssel sikerült kitörnie a skandináv blokkból úgy, hogy közben a filmek nem veszítették el nemzeti autenticitásukat. A volt szocialista országok filmes termésének kritikája elsősorban a közönségnek, mint terjesztési tényezőnek az elhanyagolására, a sztár szerepének teljes kiiktatására irányult. Ebből a befele fordulásból az egyetlen kiutat a koprodukciók biztosítják.

A Kanadát képviselő Christina Stojanova három, a térséget jellemző filmtípust különböztetett meg: az elsőt posztmodern esztétikai elveknek megfelelő, ironikus távolságtartás jellemzi, szerzője sem magát, sem a világot nem veszi komolyan, a második a nyugati bűntudatra épít, posztkommunista, erőteljesen szerzői és ebből következően sikertelen, a harmadik pedig az úgynevezett populáris típus, amely a negatív sztereotípiákból építkezik. A most vásárra kerülő magyar filmek közül az I love Budapestet, a Chicót, a Kísértéseket és a Hukklet tartotta terjesztés szempontjából ígéretesnek. Vezér Éva, a fesztiválok szervezésével megbízott Filmunió elnöke a jelen nemzetközileg legsikeresebb filmjeként említette Fekete Ibolya Chicóját, Gothár Péter Passeportját, Péterffy Zsófia A kalózok szeretője című animációját (amely az idén elnyerte a Velencei Fesztiválon a Legjobb Európai Rövidfilm díját) és a Hukklet (Pálffy György), amelyet a kanadai közönség jól fogadott. A legátfogóbb tervek azonban Tarr Béla filmjeinek retrospektív nemzetközi bemutató-körútjára vonatkoznak: ezek, a magyar filmstílus autenticitását meghatározó „hétköznapok esztétikája” tekintetében, úgy tűnik, átvették azt a szerepet, amely hajdan a Jancsó Miklósé volt.

A szemle

A fesztiváligazgató Demeter István és csapata másfél éves munkáját dicsérte a szemle anyagának, azaz a résztvevő rövidfilmeknek az összegyűjtése, osztályozása és a színvonalas katalógusok összeállítása. Több, mint harminc országból, közel 160 alkotótól érkeztek rövidfilmek (sajnos legtöbb a szerző nélkül). A három – képzőművészeti dokumentumfilm, animáció és kísérleti film – kategóriában vetített filmek száma azonban jóval meghaladta a szerzőkét, ugyanis többen két, sőt három filmmel is szerencsét próbáltak. Ebből az következett, hogy a vetítések három különböző helyen folytak, és az időpontok is néha egybeestek. Ez, valamint a már említett egyéb események képezhették az egyik okát annak, hogy a filmeket gyakorlatilag csak a zsűri, a diákzsűri, a jelenlevő szerzők és egy nagyon kis számú laikus közönség nézte. A másik ok a rövidfilm – bármilyen alműfajáról legyen is szó – mindenkori „mostoha” viszonya a közönséggel. A rövidfilm ugyanis a szerzőiséget erőteljesen favorizáló „közeg”: a rövid időtartam nem elegendő semmiféle dramaturgia kibontakoztatására, éppen ezért létmódja a megragadás, annak a mozzanatnak a kiemelése, amely a legalkalmasabb az egész néző általi felidézésére.

Ettől a hangsúlyosan sűrítő gyakorlattól természetesen eltértek a művészeti dokumentumfilmek, amelyek, ahogyan azt Báron György, a zsűri egyik tagja is kiemelte, rendkívül magas színvonalat ütöttek meg. Ebben a kategóriában erőteljesen képviselte magát a hazai tábor, amelynek főként életművek és kiállítások bemutatásával sikerült átfogó képet nyújtania a magyarországi képzőművészet legváltozatosabb területeiről, az építészettől (Olasz Ferenc filmje a veleméri Szentháromság templomról) a festészeten (Csonka Judit filmje: A Falképfestő Patay László, Grunwalsky Ferenc: Megyek az úton és haladok. Nádler István festőművész, Gulyás János: Aba-Novák kálváriája), grafikán (M. Tóth Éva filmje Orosz István grafikusművészről, Rudas Gáboré Zórád Ernőről) és szobrászaton (Ocsenás Tamás és Kremsier Edit filmje Schaár Erzsébetről) át az ötvösművészetig (Kántor István filmje Ozsváry Csaba ötvösművészről). Ebben az utóbbi kategóriában a pálmát az iráni Mahmoud YarMohammadlou vitte el A fémek dervise című alkotásával.

Külön csoportot képviseltek azok a dokumentumfilmek, amelyek két vagy több képzőművészeti terület találkozásáról szóltak, s amelyeket gyakran valamely külső, irodalmi, filozófiai, néprajzi vagy történelmi kontextus vetített egymásra. Ilyen például Raum Attila és Gulyás János filmje, a Katakombák festője (a komáromi erőd folyosói, festmények, fényképek és maszkok a lét és nemlét közötti térben lelnek közös nevezőre), Nagy T. Katalin A fotó mint médium a kortárs magyar festészetben című alkotása, vagy a kolozsvári Carmen Cristian Kívül-belül című, plasztikát és keramikát „szöveggé keverő” filmje. Az alternatívon is túllépett például Stephen Dean Pezsgés, valamint Stephan Oriach Orlan Testművészet című filmje: ezekben maga az emberi test vált a színek, illetve a véső „hordozójává”.

A szemle leggazdagabb (vagy inkább: legszínesebb) vonulatát az animációk jelentették. Viszonylag kevés volt a „hagyományos” rajzfilm: Albert Kaminski Szegény Pettsonja, Ternovszky Béla Macskameséinek IV. epizódja, valamint Kispál Éva és Lévai Dóra A három nyulak című adaptációja elragadó stílusban szólt felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Egy másik csoport az animációval jól megférő ironikus és parodikus stílusra alapozott: Elizabeth Hobbs A császár című filmje a Napóleon-mítoszt kezdte ki, Eunjung Hwang A végzet az ajtón kopogtat alkotásának fekete humora a végzettel szemben hirdette a lélekvándorlás felszabadító elvét, Thomas Guiheneuc és Erwan Le Gal Belső kaland című animációja pedig a szerelmes találkozás varázsát láttatta problematikusként. Nem hiányoztak a másként látást, a víziót animációval kifejező alkotások sem, amely csoportba tartozott például Cakó Ferenc Kövek című filmje egy áldott állapotban levő nő álmairól, Elodie Bouedec Onnan oda című animációjának a vonat-metaforával összekapcsolt emlékképsorozata, az éjszakai ablakokat megelevenítő leskelődés Anwyn Beier Éjszakai ablakok című filmjében, M. Tóth Éva „apokrif víziója” Henoch próféta apokalipszise nyomán (Jelenések), vagy Kiss Iván archaikus szimbólumokból építkező animációs látomása. Animáció és drámaiság sajátságos viszonyának expresszív lehetőségeire kevés szerző érzett rá, köztük Péterffy Zsófia A kalózok szeretőjében és David Charrier Halálos évszak című alkotásában. Némelyik film egyéb technikákkal (fénykép, kollázs, montázs stb.) keverte az animációt, ezáltal a kísérleti filmek kategóriával érintkezve (például Molnár Jacqueline Pirosvirágú narancskékje, Szoboszlay Péter 100 éve történt: Halló, hallója).

A kísérleti film kategóriája nyújtotta számban a legszegényebb mezőnyt, ezek az arányok azonban, állapította meg a zsűri, az általános nemzetközi gyakorlatot tükrözik. Az ide tartozó rövid „tanulmányok” a filmezés lehetőségeit ismertették, olyan állandó kérdéseket vetve fel, mint az emberi kommunikáció korlátai (Anderson: Aktív-passzív párbeszéd), cselekvés és dialógus (J. Dabernig: WARS), a képi kifejezés minimalizmusa (Hegedűs 2 László: Contrast), mezítelenség, a néző és mű közti interaktivitás (A. Damian: dAPERTutto), mozi-metafora (Deco Dawson: FILM), a derridai beszéd –hallás viszonya (T. Iimura: Látás/hallás/beszéd), a tükrözés és nézőpont (Sárosi Anita: Nézőpont).

Bemutatásra került egy német film is, amelynek a témája és címe volt A kísérlet (német, 2001), amely annak a kísérletnek a továbbgondolása, hogy hogyan viselkednek az egymással összezárt, netán egymás alá rendelt és megfigyelt emberek. E kísérlet voyeuri dimenzióját sikeresen használják ki a Big Brother-szerű valóságshow-k. Sajnos, a tervezett, a vetítést követő beszélgetés szociológusokkal és médiaszakemberekkel elmaradt. Báron Györgynek a díjazást megelőző, az egész filmes eseménysorozatot értékelő beszéde a filmfesztiválok és a szakemberek fórumai közti kapcsolat fontosságát hangsúlyozta, megállapítva, hogy a művészet lényege éppen ez: a kommunikáció. Ez azonban, vélhetőleg a program sűrűsége miatt, nem történt meg minden szinten: a filmek közönségének és a szakembereknek nem volt közös agórájuk, ami pedig egy lépés lehetett volna e filmek vizuális kultúrában elfoglalt státuszának erősítésében.

A 2002-es szolnoki Nemzetközi Képzőművészeti Filmszemle díjai

• Fődíj: Orosz István (Magyarország): Fekete lyuk, fehér lyuk (2001) (animáció)

• Kísérleti filmek

1. díj Robert Ellmann (Csehország): Friction (Súrlódás) (2001)
2. díj Groó Diana (Magyarország): Vityebszk felett – Chagall álmai (2000-2001)

• Animációs filmek

1. díj Tóth Éva (Magyarország): Jelenések (2001)
2. díj Elizabeth Hobbs (Anglia): The Emperor (A császár) (2001)
3. díj Gyulai Líviusz (Magyarország): Az én kis városom (2002)

• Művészeti dokumentumfilmek

1. díj Pacskovszky József (Magyarország): Schéner Mihály (2001)
2. díj Carmen Cristian (Románia): Inside out (Kívül-belül) (2001)
3. díj Rudas Gábor (Magyarország): Istállófiú a Pegazuson – Zórád Ernő grafikusművész (1999)

• Dicséretek, különdíjak:

1. Ashot Shiroian (Svédország): Painting Stockholm (Stockholmi képek) (2002)
2. Hegedűs 2 László (Magyarország): Contrast (2001)
3. Mahmoud YarMohammadlou (Irán): Dervish of Metals (A fémek dervise) (2001)
4. Szolnoki Rotari Klub különdíja: Péterffy Zsófia (Magyarország): A kalózok szeretője (2002)

• A diákzsűri díjai:

1. Művészeti dokumentumfilm kategóriában: Mahmoud YarMohammadlou (Irán): A fémek dervise (2001)
2. Animáció kategóriában: Kispál Éva és Lévai Dóra (Magyarország): A három nyulak (2001)
3. Kísérleti film kategóriában: Plan C alkotócsoport (Ausztria): plan c (2001)
4. Különdíj: Gyulai Líviusz: Szindbád, bon voyage! (2000).