A viszontlátás búja és öröme

Sorozatok, előzmények és folytatások

Hányszor éreztük úgy egy jó könyv vagy film után, hogy képtelenek vagyunk megválni hőseinktől, hogy a történet itt nem érhet véget. Képzeletünkben számtalan kalandot forgattunk le velük csak azért, hogy életben tartsuk őket, amíg újra meg nem jelentek a lapokon vagy a vásznon. S cseppet sem zavart, hogy képzelgéseink voltaképpen az eredetitől alig eltérő variációk csupán. A szereplők családtagokká, közeli rokonokká váltak, akikkel mindenképpen tartani kell a kapcsolatot.

Hollywood pontosan tudja, miként lehet a sikerfilmek ütötte űrt pótolni, miként kell a számok nyelvére átfordítani a közönségben támadt vágyat, a viszontlátás örömét. Szaknyelven sequelnek hívják a folytatást, a vágy elleni gyógyszert, amely azonban az esetek túlnyomó többségében csupán felületi kezelést nyújt, vagy ami rosszabb, még jobban elmélyíti és kínzóvá emeli a hiányt. S bár a vállalkozás művészi értéke erősen kétséges, az álomgyár időnként mégis görcsösen ragaszkodik a folytatásokhoz. Ennek nyilván több oka van. Az első és legfontosabb: a tervezhetőség. Vagyis a biztonság. Ínséges időkben semmi sem dobhatja meg a bevételi oldalt jobban, mint egy biztosra vehető folytatás. Egyes számítások szerint ugyanis a sequel többnyire az eredeti alkotás bevételének kétharmadát behozza, így ez egy 500 millió dolláros sikernél már nem megvetendő szempont. Továbbá spórolni lehet a sokszor csillagászati összegekre rúgó díszlettel, jelmezekkel, és a trükkökhöz sem kell egy forradalmian új szoftvert kidolgozni – mindezekkel egyetlen eredeti alkotás sem büszkélkedhet. A kockázati tényezőket elkerülendő mindegyik nagy stúdió törekszik arra, hogy legalább egy sorozattal rendelkezzen, hiszen ezek (Rambo, Batman, Jurassic Park, a most induló Pókember stb.) többnyire állandó és masszív rajongótábort gyűjtenek maguk köré. További szempont, hogy egy-egy sorozat működtetésével sokkal tovább életben lehet tartani a filmekhez kapcsolt másodlagos termékek (játékok, pólók, matricák és egyebek) iránti felfokozott igényt. Egy szó mint száz: egy folytatás többnyire biztos és kockázatmentes bevételnek számít a mindig kényes eredeti alkotásokkal szemben, amelyekkel valamelyest biztonsággal vészelhető át a bukások időszaka. Épp ez magyarázza, hogy a folytatások miért nincsenek folyamatosan jelen a filmtörténetben. Tömeges felbukkanásukkal rendszerint valamilyen válságot jeleznek, megtorpanást diagnosztizálnak – ez lehet gazdasági vagy művészeti –, amikor a kiszámíthatatlan és veszélyes kreativitás háttérbe szorul, hogy helyét átvegye a már bizonyított receptek dömpingje. Ezért is van, hogy egynémely rendezők irtóznak a folytatástól, Robert Altman például egyenesen producerfilmeknek nevezi a minden inspirációt nélkülöző sequeleket. Másoknak viszont ez jelentheti az állandó bevételi forrást, illetve egy felívelő karrier kezdetét (David Fincher például az Alien harmadik részével indult el a pályán).

Ám néha a legváratlanabb – és legföldhözragadtabb – ötletek is elegendőek egy-egy film folytatásához. A Christopher Lambertet felvonultató Hegylakó, amely miután minden ütőkártyáját kijátszotta a harmadik epizóddal, mégis megért egy negyediket. Ehhez pedig elegendőnek bizonyult az időközben elkezdett tévésorozat népszerűsége, illetve a harmadik rész videó-forgalma. Így született meg az a rendhagyó megoldás, hogy az utolsó részben egyszerre kardozhatott az eredeti hős, illetve tévés alteregója, Adrian Paul. Ám az előny néha hátrányt is jelenthet. A színészek – ráérezve a folytatások üzleti sikerére – egyre keményebb alkukba kényszerítik a stúdiókat. A Men in Black második része például úgy költött el hatvan millió dollárt, hogy még hozzá sem kezdtek a forgatáshoz – ennyi kellett a két főszereplő, Will Smith és Tommy Lee Jones, illetve a rendező, Barry Sonnenfeld meggyőzéséhez. Rosszabb viszont, amikor az „elvárások nyomásának” megfelelni akaró színészek oly mértékben szólnak bele a forgatókönyv alakulásába, hogy az nem szűnő torzsalkodásokhoz vezet. Emiatt lépett ki a Hannibálból Jodie Foster, mint ahogy Sharon Stone ügyködése is késlelteti az Elemi ösztön 2. munkálatainak megkezdését.

Terminátorok, bondok, hegylakók

A folytatások tipikus példája a klónozás. Ha az eredeti alkotásnak sikerül meglepnie a filmtörténetet egy karakteres főhőssel, akivel játékos egyszerűséggel képes azonosulni a közönség, a folytatás már nem késhet soká. Ritkább eset, ha a gyártók nem ragaszkodnak az eredeti történet többé-kevésbé szigorú megismétléséhez, hanem önálló epizódokat forgatnak. Rejtett folytatásoknak számítanak például a Tom Clancy hősét, a politikai események kereszttűzébe kerülő hírszerzőt (Jack Ryan) szerepeltető alkotások (Férfias játékok, Végveszélyben, A rettegés arénája) vagy a bűnügyek szakértőjének számító Alex Crosst foglalkoztató filmek (A gyűjtő, A pók hálójában). Ebben az esetben az epizódok önálló alkotásokként is megállják a helyüket, nem, vagy alig fordítanak energiát arra, hogy felkeltsék a nézőben a déjá vu érzést, s bár ugyanazt a szerkezetet működtetik, nem riadnak vissza a gyökeres változtatásoktól sem. Például az első két epizódban játszó Harrison Fordot nyolc évre rá Ben Affleck váltotta fel A rettegés arénájában, és itt a részek dramaturgiája és cselekményszövése is jócskán eltért egymástól. Kevesebb kockázatot vállaltak az Alex Cross-filmek, ahol Morgan Freeman többnyire ugyanazon séma szerint fogja el a bűnözőket (rendszerint sorozatgyilkosokat). Az efféle sorozatokat kevésbé látványos reklámhadjárat kíséri, a leendő nézőket épp csak emlékeztetik a már bevált hős személyére, a sorozatoknak nincs állandó névjegye, a hasonlóságokra nem játszanak rá sem látvány-, sem dramaturgiai elemekkel.

Teljesen más a helyzet a voltaképpen egy kaptafára készülő akcióhős-sorozatokkal, amelyekben szigorú szabályok írják le a főszereplő jellemét, a történet jellegét és fordulatait, sőt akár a főcím jellegzetességeit is. Itt szinte minden arra szolgál, hogy a már családtagként szolgáló hős ne okozzon csalódást, azaz meglepetést. A műfajban ikonnak számító James Bond-sorozat például rendszerint izgalmas üldözési jelenettel kezd, mikor is a szuperkém szorult helyzetből vágja ki magát, s csak ezután jöhet az új epizód cselekményének kibontása. A kémsorozat ugyanakkor összetéveszthetetlen főcímmel is rendelkezik, és akár szószedetet is összeállíthatnánk a figura védjegyeként szolgáló szokásaiból, illetve a sztori visszatérő motívumaiból. Az efféle sorozatok általában nehezen viselik el a színészváltást – ritka kivétel a 007 –, hiszen itt a hős tulajdonságai, kisugárzása rendszerint egybemosódik a „hordozóval”, személye garancia a további sikerekre, így történhet meg, hogy egy-egy szerep busás anyagi hasznot hozhat az őt alakító színésznek, és szinte biztos bukást a sorozatnak, ha kilép belőle. Hasonló logika alapján készültek el a Rocky, a Rambo, az Indiana Jones, a Terminátor-sorozatok, mint ahogyan elválaszthatatlanul hozzánőtt Clint Eastwoodhoz Piszkos Harry, vagy Bruce Willishez a másnaposságában is zseniális megoldásokra képes akcióhős, John McLane karaktere, de valószínűleg az Alien-sorozat sem tudná kiheverni Sigourney Weaver távozását. S mivel a rajongótábor egyszerre kapcsolódik a színész által életre keltett jellemhez, mint ahogy az ismétlődő történet műfajához is, a producerek és forgatókönyvírók időnként – a logikát is félrelökve – hajmeresztő mutatványokra képesek, hogy a kedvenc hőst életben tartsák. Klónozás, feltámadás, reinkarnálódás – csak néhány a trükkök rémtárából.

John G. Avildsen: Rocky (1976)

A dekadencia jele, hogy ma már inkább a páros hősök kerültek a figyelem középpontjába. A ma már klasszikusnak számító Halálos fegyver-sorozat mintájára nőttek ki a földből a két kultúrát felvonultató Jackie Chan és Chris Tucker fémjelezte Csúcsformában, a Men in Black két galaktikus ügynöke, a francia születésű Taxi rendhagyó párosa, illetve az egész csoporttal dolgozó tini-vígjáték, az Amerikai pite.

Hasonló, ám némileg mégis eltérő stratégiát követnek a horror-folytatások. A klasszikus, egy hősre épülő sorozattól (Penge), a csupán egyetlen mellékszereplőt átvevő folytatásokig (Rémségek könyve) ível a kínálat. A sűrű színészváltás nyilván a műfaj természetéből is következik, hiszen az öldöklést alig éli túl a stáb. Ebben az esetben az epizódok közötti kötőanyagot a kísértetiesen hasonlatos történet-variációk adják, amitől csak a legritkább esetben térnek el (pl. a Sikoly üdítő második része, amely viszont egy fantáziátlan harmadik részbe torkollott). Voltaképpen nem is a főhős személye a termék legfőbb értéke, hanem a cselekmény bejáratott fordulatai (Tudom, hogy mit tettél a tavaly nyáron, Rémségek könyve). Eredeti és a kényszer szülte megoldást dolgoztak ki A holló esetében, ahol bár megtartották a történetet mozgató mitikus figurát, ám azt Brandon Lee tragikus halála miatt mind a három epizódban más és más alakította. A váltást a történet görcsös ismételgetésével kívánták kompenzálni.

Exportált rajongók, kényszerű előzmények

A siker legbiztosabb útja a kultikussá vált képregények megfilmesítése. Ebben az esetben ugyanis a gyártóknak még a rajongótábor kialakításával sem kell megküzdeniük, azt mintegy készen kapják. A megoldás hátránya, hogy a rendező számára még kevesebb játékteret enged, hiszen a fanatikus rajongók készek késhegyig menő vitákat folytatni akár a jelmezek hiteles megjelenítésével kapcsolatban is (pl. X-Men). Az eredetitől való minden eltérést árulásként élnek meg, amely könnyen együtt járhat a produkció látványos elutasításával. Ám a gyakorlat azt mutatja, hogy a filmkészítők és képregény-rajongók félúton találkoznak, s a randevúból akár hosszú évekre nyúló barátság is születhet (Superman, Batman, Pókember, Asterix és Obelix stb.).

A sequel lavináját ugyanakkor egyetlen szerény ötlet is elindíthatja. A jópofa szövegekben utolérhetetlen csecsemő ötlete három variációt is megélt (Nicsak, ki beszél). A „trilógia” szerkezete különben jól szemlélteti, hogy a folytatás tulajdonképpen nem csupán ismétlést, de fokozást is jelent. A második részben egy lánytestvérrel bővült a gondolatait hangosan kimondó csecsemő, a harmadikban pedig már két beszélő kutyát is bevetettek az ötletekből kifogyó alkotók. Hasonlóképpen ért meg folytatást az állatok nyelvét értő Dr. Dolittle, illetve az elhízás ellenszerét kutató A bölcsek kövére. Az eredeti történetet-ötletet tovább variáló epizódok íratlan szabálya, hogy a folytatásba még több látványos effektust, poént és feszültséget gyömöszöljenek bele, akár a történet koherenciája és kidolgozottsága árán is. Kiváló példa erre a trükkökkel agyonnyomott A múmia visszatér, illetve a Jurassic Park folytatásai. Üdítő kivételnek számít a Terminátor-sorozat – a készülő harmadikról (T3: Rise of the Machines) is biztató hírek röppentek fel – melynek folytatása jól tükrözte a trükktechnológia fejlődését, miközben a sztori nem veszített intenzitásából. Ám a csúfos kudarc sem ritka a variációk történetében, mikor is a kiéhezett közönség megbuktatta a csupán utalásokkal és ismétlésekkel dolgozó lelketlen klónokat (Féktelenül 2., 102 kiskutya stb.).

Ha viszont már semmi sem képes új lendületet adni a rongyosra járatott sorozatnak, még mindig ott van a prequel (az eredeti film előzménye) nevű csodaszer. Kivételt képez a Csillagok háborúja, hiszen a szó szerint is gigantikus előzmény-trilógia nem kényszerű döntés eredménye – ha hihetünk Lucas interjúinak – hanem átgondolt koncepció következménye: a Mestert jobban vonzotta a fénykardozók legendás világa, mint a Jedi visszatér fináléjában tündöklő sikert követő nyugalmas évek nyugdíjas konfliktusai. Az előzmény előzménye ugyanis rendszerint a sorozat aktuális epizódjának bukása. A kronológikus sorrend ekkor tehát megszakad, s az alkotók vagy teljesen visszaugranak az időben (pl. A skorpiókirály, mint A Múmia-sorozat előzménye, de készül már a Batman előtörténetét megörökítő epizód is), vagy a folytatás beékelődik a már elkészült első és második rész közé, rendszerint szóról szóra felmondva az eredeti alkotás történetét (A Jurassic Park 3., Highlander 3.). Nem ritka, hogy ilyenkor a sztori követhetetlenül összekuszálódik, s a néző elvész az utalások és emlékeztetők tengerében. Ám a végeredmény amolyan fából vaskarika, hiszen miközben a prequel mögött ott lappang az elkészült sorozat valamikori sikere és tekintélye, mégis képes önálló, kerek, tehát folytatásra nem szoruló alkotásként is megállni a helyét.

A folytatások sikerét bizonyítja, hogy a sequelt parodizáló sorozatok is töretlen népszerűségnek örvendenek (Austin Powers), illetve az eredeti filmek ürügyén készült gagfüzérek is képesek átcsábítani a kifigurázott alkotások rajongóit – nem is egyszer (Horrorra akadva, Csupasz pisztoly). Mint ahogy a gyermek- és rajzfilmek sem kerülhették el a folytatás áldásait. Így kerülhetett ismét vászonra a digitális kisegér, Stuart Little, a teljes egészében számítógép szülte Toy Story, vagy a lehetetlenül gügye Spy Kids. Öröm az ürömben, hogy a nagysikerű Shrek folytatásán is dolgoznak már.

Digitális fiatalság

Ritka madár, amikor az alkotók már eleve folytatásokban, azaz trilógiákban gondolkodnak, vagy épp egy sikeres könyvsorozatot készülnek megfilmesíteni. Előbbieknek örök mintaképe A keresztapa, utóbbiakat egyelőre a brit megasiker alapján menetrend szerint érkező Harry Potter képviseli. Míg a Mátrix kénytelen volt megvárni az első rész (vagyis az eredeti) kirobbanó sikerét, hogy elkészülhessen az egyidőben forgatott második, illetve harmadik rész, addig A gyűrűk ura eleve bizalmat kapott a gyártóktól, így rekord született: másfél évre nyúló forgatáson rögzítették mindhárom rész történéseit. A történet kapcsán folytatásra „ítélt” trilógiák vagy tetralógiák ellenben mindig tartogatnak valamiféle meglepetést. Minden idők legvonzóbb emberevőjének története például a második rész (A bárányok hallgatnak) Oscar-díjas sikerének köszönheti, hogy a trilógia már korábban elkészült, és mérsékelt sikert arató első epizódját is újraforgatták. A Vörös sárkány elkészítéséhez digitálisan kellett megfiatalítani a különben fiatalos Anthony Hopkinst. A rangos szereplőgárda szerződtetése ehhez képest szinte már fillérekbe került.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó