Kidobott filmzenék nyomában II.


A nyomozás első részében a stúdiókorszak és a nemzetközi koprodukciók esetében vizsgáltuk meg, milyen okokból cserélnek le olyan sok filmzenét. A következő öt történet példái megmutatják, hogy a kidobott filmzenék megszületéséhez elegendő a rendező és a zeneszerző rossz kommunikációja, egy botrányos tesztvetítés vagy akár egy akaratos mester, aki nem akar eredeti aláfestést filmje számára...

5. Egy film műfajának megváltoztatása (Csak egy lövés, 1991)

Bármilyen hihetetlennek hangzik elsőre, egy új filmzenével meg lehet változtatni egy film műfaját, egyetlen új vágás vagy átírt forgatókönyv nélkül. A drasztikus zenei átalakításra akkor van szükség, hogyha a rendező alapból nem jól határozta meg az aláfestés szerepét, ilyen esetben rajta kívül senkit nem lehet felelősségre vonni – ez történt 1991-ben a Csak egy lövés (Regarding Henry, r. Mike Nichols, 1991) poszt-produkciója során. Ebben a filmben Harrison Ford játssza Henry Turner ügyvédet, akit az utcán lőnek le egyik tárgyalása után. A súlyos sérülés után megbénult, majd lassan rehabilitálódó sikerember életéhez eredetileg a francia származású Georges Delerue írt zenét, aki már három alkalommal együtt dolgozott Mike Nichols rendezővel.

A melodramatikus és romantikus zenéiről ismert Delerue egy szívhez szólóan szomorú aláfestést írt a film számára, Nichols a zenei felvételek után még köszönőtáviratot is küldött a komponistának a kiváló munka dicséreteként. Pár héttel később a rendező már az új zenei felvételeken ült, a stúdió tanácsára ugyanis egy olyan új zenét próbáltak ki, mely a melodrámából keserédes vígjátékká varázsolta a Csak egy lövést. Hans Zimmer zeneszerzőnek a népszerű Miss Daisy sofőrje stílusában kellett új zenét írnia, új aláfestése a fúziós szintetizátoros zenék egyik fontos mérföldköve lett.

A Csak egy lövés példája nem egyedülálló eset, a film megjelenésekor azonban felvetődött a kidobott filmzene megjelentetése Hans Zimmer munkája mellett. Maga a német származású zeneszerző vetette fel a lehetőséget, hogy egy bakelitlemez egyik oldalán az ő zenéje szerepeljen, míg a B-oldalon Delerue felhasználatlan aláfestése. A stúdió természetesen azonnal elvetette az ötletet, Hollywood a kidobott zenéket ugyanis jobb esetben kreatív megingásnak, rosszabb esetben szégyenfoltnak tartják. Szerencsére a kidobott filmzenék közül egyre több korábban nem hallott darab kerül kiadásra, leszámítva olyan műveket, melyeket maga a zeneszerző jogutódai tartanak vissza szándékosan…

4. A teljes zenei őrület (Bízz bennem, 1989)

Amint láttuk, a jól összeszokott rendező-zeneszerző kollaboráció sem biztosíték egy zene túlélésére, a helyzetet azonban csak súlyosbítja, ha egy kezdő rendező egy élő legendával kerül össze. Így került például Elmer Bernstein, A hét mesterlövész, az Airplane! és a Szellemirtók komponistája a Bízz bennem (Trust Me, r. Robert Houston, 1989) című nulla költségvetésű vígjáték zeneszerzői posztjára. A film főszerepét Adam Ant, az Adam and the Ants nevű brit együttes frontembere játssza, a Bízz bennem főhőse egy olyan galériatulajdonos, aki egyik kliensének megölésével akarja felverni festményei árát. A film ma már az Adam and the Ants rajongói körén kívül alig ismert kuriózumnak minősül, filmzenei körökben Elmer Bernstein felhasználatlan filmzenéje miatt tart számot némi érdeklődésre.

A különös zene hátterében a zeneszerző karrierje áll, Elmer Bernsteint ugyanis pályája során a legkülönbözőbb skatulyákba sorolták be. A 60-as években szinte kizárólag westernek számára írt zenét, a 70-es években vállalkozást nyitott klasszikus filmzenék újrafelvételére, az 1978-as Party zóna (Animal House) sikere után szinte csak vígjátékokat kapott. 1981-ben Bernstein felfedezte az Ondes Martenot nevű elektronikus hangszert, új kedvencét ezután gyakorlatilag minden aláfestésében felhasználta a produkciók műfajától függetlenül. A komponistát a hangszerrel való kísérletezés közben keresték meg a Bízz bennem producerei, akik Bernsteinben a vígjátékzenék nagy mesterét tisztelték. A neves zeneszerző végül azzal a feltétellel vállalta el az aláfestés megírását, ha teljesen szabad kezet kap.

Bernsteint mindig is érdekelte, hogy lehet-e egy teljes aláfestést az Ondes Martenot központi szerepbe helyezésével megírni. A válasz: lehet, csak nem kerül felhasználásra. A Bízz bennem felvételein Cynthia Millar szólistával együtt alkották meg a különleges elektronikus hangszer főszereplésével készült aláfestést, melyet aztán a rendező az első meghallgatás után lecserélt. Bár a legtöbb zeneszerző örömmel veszi a teljes kreatív szabadságot, ebből a történetből is látszik, hogyan vezethet a túlzott engedékenység totális káoszhoz. A Bízz bennem zenéjét végül a Pray for Rain nevű együttes írta meg, Bernstein zenéje pedig a komponista archívumának mélyére süllyedt és a jogutódok egyelőre nem járultak hozzá a kiadásához.

3. A zene megbukik(?) a tesztvetítésen (Kegyetlen játékok, 1999)

Napjainkban a tesztvetítések egyre fontosabb szerepet töltenek be egy film készítése során, a közönség pozitív vagy negatív visszajelzései alapján egy-egy produkció teljes átalakuláson eshet át. Egy-egy ilyen premier előtti bemutató során a nézőknek rövid kérdőíveket kell kitölteniük, ahol a legkülönfélébb dolgokat pontozhatják: történet, rendezés, vágás vagy zene. Ha bármelyik kategória kirívóan alacsony pontot kap, még mindig akad lehetőség a hibák kijavítására, a poszt-produkció előrehaladtával azonban egyre kevesebb dolgon lehet változtatni. A filmzenék lecserélése különösen népszerű ebben a stációban, hiszen ezt lehet legkönnyebben megváltoztatni a film forgatásának befejezésével.

Hasonló eset történt a Kegyetlen játékok (Cruel Intentions, r. Roger Kumble, 1999) poszt-produkciója során, a készítők azonban szándékosan félreértelmezték az első visszajelzések eredményeit. A tinithriller első tesztvetítései még elég korán zajlottak, a készítők népszerű dalokkal és úgynevezett temp score-ral (ideiglenes aláfestéssel) töltötték fel a film hangsávját. A zene kimagaslóan jó pontszámot kapott, hiszen a kor legnépszerűbb és legdrágább slágerei szerepeltek az összeállításban. Egy következő tesztvetítés alkalmával már John Ottman aláfestése is elkészült, ugyanezen a bemutatón azonban már jelentősen lecsökkent a filmzenére adott összpontszám. Vajon valóban ilyen borzasztó volt Ottman zenéje, vagy máshol kell keresni a hirtelen népszerűségvesztés okát?

Ottman zenéjével egy időben a filmben szereplő dalokat is lecserélték, a népszerű és anyagilag megengedhetetlen slágerek helyett már a végső változatba szánt dalok kerültek bemutatásra a tesztvetítésen. A nézők természetesen a dalcserékre reagáltak visszajelzésükben, a producereknek azonban a stúdió felé valahogy el kellett számolni a hirtelen lecsökkent pontszámokkal. A tesztvetítések eredményeképpen Edward Shearmur egy könnyedebb, pop-zene által inspirált score-t írt a Kegyetlen játékok számára. John Ottman pár évvel a film elkészülte után konceptalbumot készített a kidobott zenéből, melyen 10 tételt vonultatott fel a sosem használt aláfestésből.

2. Egy független film túl sikeres a fesztiválokon (Grace nélkül az élet, 2007)

Napjainkban minden valamirevaló független filmnek egy sor fesztivált kell megnyernie ahhoz, hogy széles körben elérhetővé váljon egy jó terjesztő segítségével. Amerikában a Robert Redford által alapított Sundance filmfesztivál számít az egyik legnépszerűbb találkahelynek, a találkozón több díjat is besöprő produkciókat esetenként nagy hollywoodi stúdiók karolják fel, így juttatva el a filmet a nézőkhöz. A legtöbb független film azonban alacsonyabb költségvetésből készül, így a nagy sikerekben és esetleg Oscar-díjakban reménykedő terjesztők mindent megtesznek a film „feljavítása” érdekében. Ennek leggyakoribb formája a zene kidobása: a fesztiválok során még használt minimalista és akusztikus zenék a mozikba érkezve 90 fős zenekarokká és elsöprő melódiákká alakulnak át.

A fesztiválos zenecserélés egyik legújabb és legjellegzetesebb példája a Grace nélkül az élet (Grace is Gone, r. James C. Strouse, 2007). Strouse filmjében John Cusack egy az iraki háborúban megözvegyült apát játszik, aki lányait elviszi egy lélekemelő kirándulásra. A film nagy sikert aratott 2007 januárjában a Sundance-n, a Weinstein Company még a rendezvény ideje alatt lecsapott az általuk Oscar-esélyesnek vélt alkotásra. A Grace nélkül az élet 2007 decemberében került a mozikba, Max Richter eredeti aláfestése helyett a filmet már Clint Eastwood gitáros-zongorás aláfestése kísérte. A szem- és fültanúk szerint a két zene között nem volt semmilyen radikális különbség, mégis miért változott meg a zene?

A hivatalos sajtóközlemények szerint Clint Eastwood szintén a Sundance fesztiválon látta a filmet, ezután jelentkezett a Weinstein Company-nál egy filmzene ötletével. Eastwood a Grace nélkül az életet leszámítva kizárólag saját filmjeihez írt zenét, így a stúdió vezetői kapva kaptak az alkalmon, hogy a legendás színész/rendező (immár zeneszerző) a projekt részese legyen. Bár művészileg nem volt túlságosan indokolt a zene lecserélése, Eastwood részvétele hatalmas extra publicitást jelentett a filmnek, ráadásul az elmaradt díjözönben éppen a Golden Globe-ra jelölt filmzene jelentette a Weinstein Company legnagyobb vigaszát. Ha egy független filmhez túl nagy reményeket fűznek, ez a zenére is hatással lehet…

1. A rendező, aki nem akar eredeti filmzenét (2001: Űrödüsszeia)

A kidobott filmzenék egyik legismertebb történetével zárjuk a visszaszámlálást, mely során Stanley Kubrick rendező Alex North zeneszerzővel íratott meg 40 percnyi eredeti zenét a 2001: Űrödüsszeia számára, majd az egészet kidobta. A filmben természetese az azóta világhírűvé vált klasszikus darabok szerepelnek, az Imígyen szóla Zarathusztra vagy a Kék Duna keringő nélkül ma már elképzelhetetlen lenne a film. Egy Kubrickhoz hasonló biztos kezű rendező miért dolgoztatja feleslegesen Hollywood egyik legnagyobb komponistáját? A titok nyitja a direktor diplomáciai érzékében és kombinációs készségében keresendő…

Kubrick a film készítése során sosem akart eredeti filmzenét alkalmazni, az MGM azonban belekényszerítette egy zeneszerző felvételébe, hiszen a stúdió összes nagyszabású filmjének eredeti aláfestés dukál. A rendező már a Spartacus során is együtt dolgozott Alex North-szal, a nagynevű zeneszerző részvétele pedig a stúdió egóját is kielégítette. Kubrick végig tudta, hogy a zene nem fog a filmbe kerülni, az eredeti aláfestést csupán biztonsági tartaléknak használta fel arra az esetre, ha valamelyik klasszikus darab felhasználását nem lehet jogilag tisztázni. Amíg Alex North megírta és felvette a zenét, Kubrick és jogászai Európa-szerte vadászták a különféle felvételek jogdíjait, tevékenységüket pedig siker koronázta – erre a zeneszerző akkor jött rá, mikor a premiervetítés során nem hallott semmit a zenéjéből.

A kidobott zenékről részletesen lehet olvasni a hamarosan megjelenésre kerülő Torn Music című könyvben. Az említett példákkal együtt összesen 300 esettanulmány található a könyvben, többek között a Szakadt függöny (Torn Courtain), az Angliai csata (Battle of Britain), a Téboly (Frenzy), Az ördögűző, a Mélyvörös (Profondo rosso), az Apokalipszis most, a Ragyogás, az 1984, a Gladiátor, a Mission: Impossible, a Trója, a King Kong eredeti aláfestéseinek igaz történetéről tájékozódhatnak először az érdeklődők.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.