Vannak filmek, amelyek különös ajándékokat kapnak az élettől. Négy évvel ezelőtt, Ron Howard A Da Vinci-kód című filmjének például maga a katolikus egyház „szervezte” a reklámkampányát, idén Phillip Noyce alkotásának kedvezett Ananké istennő. A Salt című kémfilm ugyanis a hidegháború utáni kémbotrányok talán legjelentősebbikének közepette csöppent a mozivászonra.
Barack Obama és Dimitrij Medvegyev nevezetes arlingtoni hamburgerezése, majd pár nappal később a 11 állítólagos orosz kém leleplezése, illetve titokzatosnak korántsem nevezhető cseréje újra aktuálissá tette a kémfilmeket. James Bond mondhatni szürreális dimenzióba emelte a titkosügynök fogalmát, Colin Farrell a The Recruit-tal emberközelivé tette a titkosügynökséget, Matt Damon Bourne-ként megmutatta a visszásságait, de olyan film is készült, amely szinte teljesen nélkülözte az „akciót”, igazán életszagúvá téve a kéméletet. Phillip Noyce Saltja azonban egészségesen ötvözi a túlírtság és a valóság vonatkozásait. Mi, az idei év Salt-nézői különösen szerencsés helyzetben vagyunk: fent említett, valóságos kémsztorival (amely hozzátesz a filmhez egy jó adag valóságvonatkozást) „átélhetjük” a hidegháborús állapotok izgalmát, ami, ha ügyesek vagyunk akár beteges nosztalgiára is késztethet.
Noyce filmjének középpontjában a címszereplő CIA-ügynök, Evelyn Salt áll, azaz helyesebben szaladgál, aki amolyan női Jason Bourne – kísérti a múltja, amire persze csak töredékesen emlékszik. A film elején épp Kim Dzsongil Észak-Koreájának jól berendezett kínzókamrában látjuk (ugye milyen bo(lo)ndos kezdés?), ahol bizonyítja kémségét: hiába minden ütés, nem ismeri be, hogy titkosügynök. Vissza Amerikába, Langleybe, a CIA-központba. Aztán mintha Alan J. Pakula Ártatlanságra ítélve (Presumed Innocent, 1990) című filmjébe csöppennénk. Átlagos nap, melynek végén Saltnak egy szovjet disszidens kihallgatását kell vezetnie, melyen kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államokba látogató orosz elnök ellen merényletet terveznek, melynek feje maga Evelyn Salt. Az esemény további iránya innentől még a B-kategóriás akciófilmeken szocializálódott néző által is könnyen belőhető: Salt mindent megtesz annak érdekében, hogy bebizonyítsa: nem egy alvó ügynök. Elmenekül a CIA elől és saját szakállára kezd el dolgozni, aminek eredménye egy remekbe szabott, kirobbanó tempójú, fordulatos eseménysor lesz. Nos, innentől kezdve más Noyce filmje.
Egyrészt megpróbálja ötvözni a kémfilmek klasszikus és modern toposzait – a főhős James Bond-i erényekkel bír (a CIA legjobbjának képezték ki, három lépéssel üldözői előtt gondolkodik, erős és nem utolsó sorban szexi), de ugyanakkor emberi tulajdonságokkal is rendelkezik (akárcsak Jason Bourne, nemcsak gondolkodó, de érző lélek is, számos alkalommal emlékszik vissza gyermekkorára, szerelmére), ami miatt szétesőnek tűnik a film, ám valójában nagyon jól egyben tartják a fordulatos cselekményszálak. A rendező legnagyobb erénye, hogy azontúl, hogy továbblép a Bond-filmekben megszokott „a nő csak kellék”-toposzon, nem ragad le a klasszikus női kémfilmek kliséinél: Evelyn Saltnak nem femme fatale-ként sikerül boldogulnia (egy faltámasztós-csókos jelenet az egyetlen piroskarikás), nem csalogatja be ágyába a férfiakat, hanem hidegvérrel lelövi őket.
A film értékén sokat emel Angelina Jolie játéka is, aki ezúttal nem annyira sztárként, mint inkább színészként vetül a vászonra. A reális, kevéssé stilizált, a már említett valóságvonatkozással összhangban lévő mozgásvilág (vagy ha úgy tetszik cselekmény) főszereplője, akárcsak a klasszikus Tomb Raider-alakításában – annak ellenére, hogy kiemel bizonyos jellemvonásokat (például érző kém) – emberi „imidzsét” is respektálja. Annak ellenére, hogy a kémfilmek főszereplői inkább sztárok, mintsem emberek, Salt ügynök nem vesz vissza emberségéből, Angelina Jolie inkább egybeolvasztja ezt a két síkot, két létezést. S igazi erénye, hogy ez az egyszerre kint-és bentlét nem fullad magamutogatásba, mert helyes arányban keveredik az iróniával.
A film talán egyetlen negatívuma, hogy ügynöknőnk, akárcsak Bond, mindent túlél, így számíthatunk a Salt-franchise-ra, ami örvendetes, hisz személy szerint régóta várok egy igazi, női Bond-szériára, ahol a szebbik nem képviselői a főszereplők, de úgy érzem – Angelina Jolie-szeretet ide vagy oda –, hogy azt nem Noyce műve fogja megteremteni. Pedig legalább annyira szeretném, mint a Salt az ételbe.
