Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

A nemzet igazi születése

Wesley Ruggles: Cimarron, 1931

Kritika

A Cimarron volt az első film, amely begyűjtötte mind a „nagy öt” nevezést (legjobb film, rendező, színész, színésznő és forgatókönyv), kettőt szoborra is váltva – mindezt az 1931 végén tartott Oscar-ceremónián. Számunka viszont már talán nem is annyira film-, hanem simán történelmi szempontokból maradt érdekes.

Az Oscar-díj születése egyidőre tehető a nagy amerikai válság kezdetével és a hangosfilm születésével. Aztán az Akadémia negyedik, 1931-es gáláján még javában tartott a gazdasági mélyrepülés, s a hangosfilm egyre nagyobb teret hódított. Ezzel szemben a legjobb film, díszlet és adaptált forgatókönyv díjait hazavivő Cimarron világán bizonyos értelemben a fenti két tény alig érződik. A nagy nyomorúságot ellensúlyozandó a film ugyanis az Amerikai Álom bimbózásának, a pionírok és a terjeszkedés aranykorában játszódik, több mint két órában, pazar díszletekkel, helyszínekkel és statisztériával, sőt, Edna Ferber írónő rekordmennyiségű, 125 ezer dolláros jogdíjat kaszált a regénye megfilmesítéséért; valamint a korai hangosfilmek jellemzőjeként az újonnan felfedezett technikát kihasználva a szereplők, noha egyre többet beszélnek, kiabálnak, sőt, papolnak, a film igazából csak a „néma” jelenetekben működik jól.

Edna Ferber

1930-ban Edna Ferbert már több, mint 10 éve adaptálták rendszeresen Hollywoodban, azonban a hang adventjével még jobb ötletnek tűnt az epikus, nagyívű Cimarron elkészítése (pedig a kész filmet nézve olybá tűnik, hogy a regény talán egyáltalán nem kívánta a feldolgozást, a forgatókönyv darabos és sok helyen filmszerűtlen), végül az RKO vette meg a jogokat, s egy, akkoriban hatalmasnak számító másfél milliós büdzsével kezdtek forgatni. Noha a film kritikai és nézettségi siker volt, a válság és a befektetés mérete miatt nem tudta visszahozni a pénzét, aztán az egyre liberálisabb szemléletű Amerikában picit elfelejtődött, többek közt a Griffith-énél ugyan sokkal progresszívebb, de még mindig erősen sztereotipizáló kisebbségábrázolás miatt is.

Cimarron (1931)

A regény és a film története az 1880-as évek végén kezdődik, amikor Oklahomát megnyitották a fehér telepesek előtt. Ez volt a „Manifest Destiny” korszaka, amikor az amerikaiak szentül hitték, hogy nekik isteni feladatuk benépesíteni az új kontinenst annak egészen legnyugatibb partjáig. 1989-ben kezdődtek ezek az ún. „land run”-ok, amiknek lényege, hogy az addig az indiánokhoz tartozó földeket (a film címét jelentő Cimarron is egy ilyen területmegnevezés) megnyitották és egy rajtlövésre elindult a fehér telepes-sereg; és aki előbb szúrta le a zászlót egy adott parcellára, az igényelhette az adott földdarabot. Ez a film legkomplikáltabb (28 operatőr), legnagyívűbb (5000 statiszta) jelenete, és az egyetlen, ami tényleg lélegzetelállító. Zene és párbeszéd nélkül figyelhetjük a sáskaszerűen közeledő fehérember-tömeget: kiabálások, lódobogás és szekérzörgés koreografálja ezt a hatalmas áradatot. Tényleg lenyűgöző, kár volt lelőni az első 10 percben.

Cimarron (1931) (2)

A film amúgy a hollywoodi alfahím új, hangosfilmes verziójának prototípusát is tartalmazza: a Richard Dix által igencsak manírosan, színpadiasan és ezért néhol visszatetszően megformált Yancey Cravat az amerikai álompasi egyik igazi megtestesítője: csillogó hajú-szemű, bősz tekintetű, sztentori hangon dörgedező FÉRFI, aki ha kell, lelkész, ha kell, pisztolyhős, sőt, ügyvéd is, de újságot is alapít. De főleg hazát. 5 évnél tovább nem bírja egy helyen, ezért mindig elől jár az előbb leírt honfoglalási akciókban. Amikor épp otthon van, igazi családapa, de leginkább távol van, és ez azért jó, mert így már életében legendák születhetnek róla. Halála is önfeláldozó aktus lesz a film végén, ezzel (az amúgy szintén épp akkoriban megszülető) Supermannél is idealizáltabb figurává változik. Ami viszont a legérdekesebb számunkra az az, hogy indiánpárti. Közvetlen környezetével ellentétben mintha-mintha lelkiismeretfurdalást érezne azért, amit a fehér ember a benszülöttekkel tett, de például a zsidóval is jóban van, sőt, az akkor még mindig csak komikus elemként jelenlévő fekete kisgyerekkel is jól bánik. Már amennyire lehetett akkor... Felesége, Sabra (Irene Dunne) ezzel szemben kicsit beszűkültebb látókörű, de a családi tűzhely bősz védelmezője. Ő viszi tovább az újságot férje távollétében, sőt, eléri azt is, hogy a politikában is helye és ereje legyen. Ilyenformán tökéletes komplementere a kalandvágyó férfinak; a legendás férj árnyékában is saját lábán álló erős, amerikai nő mítoszának egy szép példánya. Ők ketten egy soha utol nem érhető etalonná magasztosulnak.

Cimarron (1931) (3)

Az, hogy a film (és a regény) mennyire szintetizáló jellegű szeretne lenni, abból is látszik, hogy az amerikai élet és történelem mennyiféle aspektusával foglalkozik. A nyilvánvaló pionír- és honfoglaló magatartáson kívül tematizálja a vallást, a jogot (az indiánokét, a nőkét, a zsidókét), a nyilvánosságot, a szólásszabadságot, a politikát, sőt, a film végére még az olajat és az automobilt is. Egyszóval: Amerikát. Egy ekkora vállalkozás viszont – főleg a hangosfilm formanyelvével még csak küszködő korszakban – nehezen tud megállni a lábán. A színpadiasság megmarad, a dráma viszont elmarad: egyes beszélős jelenetek ma már nagyon nyögvenyelősek, s a karikaturisztikus figurák (a fekete szolgagyerek, a nyomdász, a lóarcú szomszédasszony) nehezen tudnak keveredni a komolyabb, drámai(bb) súlyú (fő)szereplőkkel.

Cimarron (1931) (4)

Vannak még jó villanások a filmben, például a játékszalonban rögtönzött istentisztelet, ami lövöldözésbe és gyilkosságba fullad, vagy a modernizáció különböző állomásait rögzítő utcaképek (vagy általában azok a jelenetek, ahol nem beszélnek), de visszapillantva nem furcsállom, hogy kikopott a köztudatból: az a fajta film, ami igencsak rosszul öregszik. Az 1960-as verzió sem sem lett túl nagy siker – Anthony Mann rendezése ellenére sem –, talán az efféle, „nemzetszületése”-sokszereplős-epikus művek jobban működnek tévésorozatként. Vagy egy Wyler-féle rendezéssel. Vagy csak simán a történelemkönyvben...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Cimarron

Cimarron

Amerikai filmdráma, western, 1931. Rendező: Wesley Ruggles. Szereplők: Estelle Taylor, George E. Stone, Irene Dunne, Nance O'Neil, Richard Dix, Roscoe Ates, William Collier Jr..

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    9 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film