Túlélni az első napot

Beszélgetés Miklauzic Bencével

Nyilvános beszélgetés Miklauzic Bencével, az Ébrenjárók rendezőjével az Utolsó Csepp Fesztiválon (Budapest, 2002. november).

Mielőtt forgatni kezd

Mivel az Ébrenjárók, az első nagyjátékfilmed egyben főiskolai diplomafilm is volt, így gondolom, hogy volt valami megkötés, egy feladat, amikor meg kellett írni a forgatókönyvet.

Volt egy elvárás. Simó Sándor volt az osztályfőnökünk, és ő azt akarta, hogy mindenki próbáljon meg valamilyen nemzedéki önvallomást csinálni, tehát valamilyen önélet-rajzi vagy egy Jancsó-film címét idézve „Így éltem” típusú filmet. Elmondom, hogy kik jártak az osztályba, néhányuk filmjét valószínűleg láttátok. Hajdú Szabolcs, aki a Macerás ügyeket rendezte, Török Ferenc, aki a Moszkva teret, Pálffi György a Hukkle-t, Erdélyi Dániel az Előrét, illetve jómagam. Most azokat soroltam, akiknek a filmjei már a moziba kerültek, ezen kívül Fazekas Csaba, Fischer Gábor és Groó Diana jártak még oda. Volt, aki ezt megfogadta, például a Moszkva tér vagy az Előre vagy a Macerás ügyek esetén, volt, aki nem. Én például azt mondtam magamban, hogy nekem nincs egy ilyen súlyos generációs élményem vagy tapasztalatom – én 1989-ben érettségiztem egyébként –, ami feltétlenül vászonra kívánkozik.

Akkor mi volt az első lépés? Egy szinopszist kellett írni?

Hát, még szinopszist se kellett, Simó hosszú hónapokig könyörgött nekünk, hogy valaki hozzon már egy témát, hogy miről akar filmet csinálni. Nagyon fegyelmezetlen osztály voltunk, úgyhogy hónapokig semmi nem történt, csak néztük egymást, meg a saját köldökünket, meg a fehér papírokat az íróasztalon. Aztán sorba jöttek be a témák a különböző embereknek. Én az utolsók közt voltam, aki kitalálta, hogy miről akar filmet csinálni. Simó nem egy szinopszist kért, csak egy gondolatot, egy mondatot. Nagyon sokat küszködtem azzal, hogy kitaláljam ezt az egy mondatot. Egy idő után föladtam, és elkezdtem olyan dolgokkal foglalkozni, amik érdekeltek valamilyen szempontból: egy-egy szituáció, egy karakter, valami, amit láttam, s próbáltam ebből írogatni, kihozni dolgokat. De ebből nem akart megszületni egy nagy történet. És egy idő múlva elég sok olyan dolog fölgyűlt, amitől nem akartam megszabadulni, és akkor arra gondoltam, hogy mért kellene ennek egy történetnek lennie? S tudatosan arra törekedtem, hogy a meglévő dolgokat egy csomóba pakoljuk. Az első dolog, ami megvolt az a bizonyos lakókocsi, ami benne van a filmben. Van a családunkban egy olyan ember, aki lakókocsit épít, már tizenöt éve, de még nincs kész, és azért építi, hogy lemenjen az Adriára. Ez olyan, mint Moszkvába menni a három nővérnek: nem szabad lemenjenek, mert akkor elvész valami az életükből. Ez volt az első, ami nekem így „beleragadt”, folyton eszembe jutott. Ehhez csak azt tettük hozzá, hogy akkor induljon is el ez a lakókocsis.

A forgatókönyvet ketten írtátok Maruszki Balázzsal. Ő hol „szállt be” ebbe a történetbe?

Ő akkor szállt be, amikor volt egy tizenöt oldalas filmnovellám, amelyben bizonyos elemei már szerepeltek ennek a filmnek. Az nem volt egy kiforrott dolog, de már benne volt az éjszaka, és egy több szálból álló történet. Összesen hat szál volt benne. Bonyolult, barokkos, szóval elkészíthetetlen dolog volt. Amúgy ennek a filmnek a kapcsán ismerkedtük meg. Egy főiskolai tanárt kértem meg, hogy ajánljon nekem valakit, aki segít megírni a forgatókönyvet. Ismerem a korlátaimat, nem vagyok író, nem vagyok forgatókönyvíró, és tudtam, hogy egy nagy filmet megírni azért nagyon nehéz. Szóval összeakadtunk, és leszűkítettük, gyúrtuk, és így alakult ki a forgatókönyv.

Hogy lehet együtt forgatókönyvet írni? Te megmondod neki, hogy „akkor holnapig kérlek írd meg azt a dialógust, ahol Anna megpróbálja a pénzt elkérni a főnökétől”?

Igen, így kell. Én irigylem azokat, akik mesélik, hogy akkor most leültek, és reggelre megvolt három jelenet. Mi nem ilyenek vagyunk, úgyhogy egymást toszogattuk, hogy üljünk le megírni, mert nehéz magadtól nekifogni és megcsinálni. Annyival könnyebb volt, hogy mivel itt három különálló szálról van szó, ezt föl lehetett osztani, hogy ki melyiket írja. Azt gondoltuk, hogy jót is tesz a filmnek, hogy nem egy ember írja mindhárom szálat. Alapvetően a villanyszerelős szálat Balázs írta, a másik kettőt meg én. Aztán ezeket nagyon átalakítottuk, egymáshoz igazítottuk.

A történet két száláról valamennyit tudunk. A harmadik, a cigiárus lányé hogyan alakult ki?

Én láttam egyszer egy ilyen lányt, hajnalban, ült egy járdaszélen. Egy nagyon lírai kép volt, hogy ott ül szomorúan, hajnalodik, cigi és minden, úgyhogy megjegyeztem. Ebből az egy képből indult el ez a szál. És akkor elkezdtük gyúrni. Színtiszta fikció volt az egész.

Ismerted a színészeket? Előre tudtad, hogy kikre írod a szerepet?

Nyilván könnyebbség volt, hogy Márkó Esztert, aki a cigiárus lányt játssza, ismertük, és rá írtuk. A többinél viszont mindenhol volt egy valós példa, akit ismertünk a környezetünkből, akiről mintáztuk a szereplőt. Ez sokat segített. Pindroch Csabát, aki a lány bátyját játssza, nagyon sok kritika érte, hogy egy vidéki ember nem így beszél stb., amit én nem akarok megcáfolni. A rendezőnek akkor ér véget a kompetenciája, amikor megcsinált egy filmet. Viszont ha olyanra írtuk volna, amilyen az, akiről mintáztuk, még több kritika ért volna. A filmen Csaba hozzá képest egy nagyon kifinomult és kulturált ember, és visszafogottan játszik.

Nagyon érdekel és talán a teremben ülőket is, hogy néhány teljesen új erdélyi arc jelenik meg ebben a filmben: a László Péteré és Kozma Attiláé, meg a Hunyadi Lászlóé. Őket hogy találtad meg?

A mi osztályunk meleg kapcsolatokat ápol a marosvásárhelyi színi akadémiával, jártunk oda nagyon sokat dolgozni, és megismertünk sok embert a főiskoláról is, meg a színházakból is. Ez egy jó lehetőség, mert így egy rendezőnek nagyobb a merítési lehetősége, nem csak itthoni színházakból, hanem határon túli színházakból is lehet választani. Azt akartuk, hogy minél kevésbé ismert színészek játsszanak a filmben. És a magyarországi közönség gyakorlatilag nem ismeri az erdélyi színészeket.

És Pindroch Csaba, aki játszott a Valami Amerikában?

Egy héttel azelőtt fejezték be a Valami Amerikát. De nem bánom, én nagyon elégedett vagyok, most is őt választanám. Azóta ismertté vált. Gazsó Györgyről, a másik főszereplőről, pedig azt gondolom, hogy a mai napig nem kellőképpen ismert színész, főleg azért, mert amikor forgattunk a nyáron, ő akkor jött fel Nyíregyházáról. És a vidéki színészeket nem ismerik az emberek, tisztelet a kivételnek, de ez a tapasztalatom, hogy nem ismerik, még a rendezők se.

Forgatás – és ami utána jön

Egy korábbi beszélgetésen mondtad, hogy az első forgatási nap nem volt könnyű, de azért túlélted. Akkor egy kicsit mesélj arról, hogy hogyan kell az első napot túlélni?

Igyekeztünk, amennyire lehet felkészülni, tehát hogy tudjuk előre, hogy melyik nap mi fog történni. Mivel nagyon sok helyszín van a filmben, gyakorlatilag minden nap új helyszínre kellett költözni, és új színészekkel kellett dolgozni, tehát nem volt lehetőség arra, hogy visszatérjünk felvenni a három nappal azelőtt elmaradt vagy nem jól sikerült jelenetet. Nem biztos, hogy én még egyszer belemennék ebbe a dologba, de hát ilyen könyvet írtunk, ennek kellett viselni a következményeit. És emiatt az operatőrrel és a vágóval ültünk együtt három hetet egy szobában és snittről snittre megterveztük, hogy melyik nap vagy melyik jelenetben mi fog történni. Tehát onnantól kezdve, hogy világítás, irányok, hol áll a kamera, milyen lesz a fahrt. Elsőfilmesek lévén az első nap be kell bizonyítani a stábnak, hogy meg tudjuk csinálni a filmet, s hogy komolyan kell venni, amit mondunk. Előző nap fölhívtam Török Ferit, aki egy évvel azelőtt forgatott, hogy hát hogy lehet túlélni ezt az első napot? Kimentünk első nap, két órán át hasgörcseim voltak, aztán az történik – és ezt nem hittem el neki –, hogy amikor ott egy probléma, egy jelenet, amit meg kellett oldani, egyszerűen elszáll minden, és csak oda koncentrálsz, azzal foglalkozol.

A második nap már nagyon jól zajlottak a dolgok. Egy problémám volt, valahol a forgatás közepe táján pont annál a jelenetnél, amiben az ügyeleti központtól azok az áramos csávók vannak, és ott Simó Sándor az egyik, az öreg szemüveges villanyszerelő. Odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Te, figyelj, Sanyi, azt mondd el nekem, hogy forgat az ember harminc napig, kiszívják az agyát, elfárad, rettenetes az egész. Egyszerűen nem tudom követni, nem látom át az egész filmet, hogy amit most forgatunk, ez annak a jelenetnek az előzménye, ahol a nem tudom melyik színész így vagy úgy viselkedett, és ahhoz képest most őneki hogy kéne viselkednie... és ezt harminc napig átlátni. Hogy lehet ezt Sanyi? Csináltál tíz filmet, hát te vagy a tanárom, a producerem, mondj valamit!” Azt mondta, hogy „Nem tudom, nem lehet, ne aggódj!” Ja, mondom, jó. És akkor már ezen sem gondolkodtam, hanem hát csináltuk, ahogy éppen aznap gondoltuk.

Miért döntöttél úgy, hogy Simót, a tanárodat, produceredet szerepelteted a filmben?

Azt hiszem, egy életre meghatározó kapcsolat fűzött hozzá. Tanárom volt öt évig a főiskolán, utána elindított egy osztályt, ahol engem megkért, hogy tanársegéd legyek. Ez egy évvel azelőtt volt, hogy meghalt, tehát egy évet végigcsináltunk együtt a főiskolán, producere volt a filmemnek, merem remélni, hogy már-már barátinak mondható kapcsolat volt, és hát szinte természetes volt, hogy szerepeljen. Illetve ez úgy volt, hogy elvittem neki a listát, a szereposztást, hogy kiket akarok, és átolvasta, és nagyon elkezdett megint hümmögni. Mondom, Sanyi, mi a baj? Semmi. Hát jó, jó, de ő mit játszik? Mondom, hogy hogyne, persze! Így természetes volt. Volt kínálat és kereslet erre a dologra. Exhibicionista volt, imádott játszani, tehetsége is volt hozzá. Az összes Szabó István-filmben benne van, meg más filmekben is.

Az egyik érdekesség, ami feltűnt már a filmszemlén a stáblistában, hogy Márton, a bátyád volt az operatőr. Amennyire én tudom, talán az egyik legfeszültebb viszony a rendező és az operatőr között tud kialakulni egy forgatáson. Ezt ti hogy éltétek meg?

A legfeszültebb viszony a rendező és a gyártásvezető között tud kialakulni. Közöttünk nem volt ilyen probléma, mert egyrészről gyerekkorban lejátszottuk ezeket a meccseket, tehát hogy ki a domináns a csapatban, másrészről meg pont ennek a felkészülésnek a révén iszonyú sokat vitatkoztunk, hogy mit hogy lehet, meg hogy kéne, meg hogy jó, de ezt még a film előtt lejátszottuk.

A zenének, ami azóta CD-n is megjelent, úgy tudom, hogy van egy külön története.

Mi akartunk ebbe a filmbe két számot, ami úgynevezett konzerv dolog, tehát már meglévő zeneszámot fölhasználni, ám nagyon hamar kiderült, hogy olyan drága a jogdíj, hogy nem lehet megvenni. Az egyik az, amikor Bandi táncol ebben a presszóban, ahol a játékgép van, a másik pedig ez a rap szám, amit Sándor hallgat. Főleg ezt a rap számot nagyon szerettem volna, ami egy 2pac szám volt, nyilván abból a meggondolásból, hogy egy ilyen könyvelő, akit kirúgnak, egyszer csak meghall egy olyan zenét, ami a legmesszebb van tőle, földrajzilag és kulturálisan, és azt akartuk, hogy ez egy autentikus dolog legyen, de a 2pac-nek darabját nagyon drágán mérik... Nem volt pénzünk, és akkor azt mondta a zeneszerzőnk, Jávorka Ádám, hogy nem gond, majd ezt mi megcsináljuk. Őneki mindenféle kapcsolatai vannak, és ez a fiú, aki végül is szerezte a zenét, egy Todd Williams nevű, sokoldalú San Franciscó-i néger fiú, aki Budapesten él, és brácsázik, énekel. Azt mondta, hogy ő tud rappelni. És mint kiderült, tudott. Úgyhogy megcsináltuk ezt a számot, amiről, én – nyilván elfogult vagyok – azt gondolom, hogy nagyon jól sikerült. Olyannyira, hogy most Washingtonban meg Los Angelesben volt vetítésünk, és nagyon sokan odajöttek, hogy hol tudják megvenni, mert ők érzik, hogy ez valami nagyon cool, gengszter rap, de ezt még nem ismerik. És nem akarták elhinni, hogy ezt itt Budapesten hoztuk tető alá.

Több fesztiválon, szemlén voltál a filmmel. Milyen visszhangok vannak?

Úgy tűnik, hogy azt sikerült elérni, hogy ez egy univerzális, és ne egy kifejezetten csak Magyarországon megélő történet legyen. Nyilván magyar történet abban az értelemben, hogy itt élünk, itt csináljuk a filmet, ebből a közegből táplálkozunk, és akarjuk vagy nem, mindez átszűrődik a vászonra. Ugyanakkor megnyugtató érzés volt, amikor Amerikában sokan elmondták, hogy ott ugyanígy rúgják ki az embereket, és bizony ismerősek nekik is ezek a problémák. Ehhez képest viszont egzotikum számukra, hogy Magyarországon ilyen rendőrök vannak. Hát ez egy fantasztikus ország lehet.

Érdekes fordulat, hogy miután te elvégezted az első Simó-osztályt, ott maradtál a főiskolán és a következő Simó-osztálynak tanársegédje lettél. S egy évig együtt tanítottál Simóval. Mennyire tudod, vagy mennyire akarod továbbvinni azt, amit te kaptál tőle négy-öt éven keresztül ?

A tanár Simó után Grunwalsky Ferenc lett, aki megörökölte az osztályt és engem is, aki – ezt nem minősítő értelemben mondom – egy teljesen más típusú ember és ízlésvilág és hozzáállás a filmkészítéshez. Azonban nagyon értékes és nagyon érdekes, amit ő képvisel, Nem volt könnyű se az osztálynak, se nekem adoptálni magunkat ehhez a helyzethez. De azt hiszem, nagyon jól megy ez a dolog. Nyilván áltatom magamat azzal az ideával, hogy én továbbviszek valamit. Persze azért maradtam ott, mert elég közel állt a gondolkodásmódunk vagy az ízlésvilágunk a Sanyival. És nyilván azt gondolom magamban, hogy igyekszem ebből valamit tovább vinni, csak harminckét évesen ez nagyon hülyén hangzik.

Ti, az első Simó-osztály több mindent is kezdtetek együtt. Létrehoztatok egy Madzag nevű egyesületet, ami elég markánsan jelen volt az Uránia Filmszínház megnyitóján, és most, ha jól tudom, akkor egy céget alapíttok.

Ez nem jött volna létre, hogyha nem hal meg Simó Sándor. Ott maradtunk „apa” nélkül, és akkor azt mondtuk, hogy együtt maradunk abban a szellemben. Alapítottunk egy egyesületet, és most ezt próbáljuk meg továbbfejleszteni egy cég vagy stúdió formájában. Nem mintha produceri és cégvezetői babérokra pályáznánk, de mi, akik alapítjuk ezt a formációt, az előző filmjeink elkészítésének és körülményeinek tapasztalata alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy legközelebbi filmünk esetében mi szeretnénk kézbe venni a dolog irányítását, mind a forgatást, mind a film utóéletét illetően.

A cég neve?

Katapult film. Hát, metaforikus.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó