„Semmi sem igazi, bármi megtörténhet” – hirdeti a 13 évig tartó szünet után visszatérő belga Jaco Van Dormael (A nyolcadik napon, Toto, a hős) első angol nyelvű filmjét, a Velencei Filmfesztivál Biografilm-díját elnyerő Mr. Nobody-t. E rejtélyes filmet nézve csak annyiban lehetünk biztosak, hogy a történet a címszereplő Nemo Nobody-ról szól, aki életét meghatározó döntéseinek helyességéről és következményeiről mereng.
A film elején úgy tűnik, 2092-ben járunk, a történet elbeszélője pedig a 118 éves Nemo Nobody (a csak maszk alatt elviselhető Jared Leto alakítja), aki az utolsó halandó ember, miután mindenki más a halhatatlanságot választotta, így halálos ágyán hatalmas médiaszenzációt kelt. Nemo-t egy pszichiáter és egy riporter faggatja életéről, de az öreg sztorija zavaros és ellentmondásokkal teli. Mr. Nobody talán azon mereng, megfelelő életet élt-e, és hogy milyen következményekkel járt volna, ha életének fordulópontjain máshogy dönt. A film előrehaladtával azonban úgy tűnik, hősünk születésétől fogva ismeri a jövőt, sőt az aggastyán Nemo szerint ő pusztán a szülei között választásra kényszerülő 9 éves önmaga agyszüleménye, és ez csak a két legvalószínűbb értelmezési lehetőség.
Ezek alapján a néző szenzációs, életbölcsességekkel teli mozgóképes utazásra számíthat, de a Mr. Nobody nem csak nagyszabású koncepciójához képest kiábrándító. A legnagyobb csalódás a sci-fire számító nézőt érheti, a film jövőképe ugyanis nem több egy látványosnak szánt, de roppantul elnagyolt díszletnél: nem ismerjük meg a halhatatlanság milyenségét, és az időben vagy a dimenziók közötti utazás sincs sci-fi-módra kidolgozva. Van néhány tudományos relevanciájú okfejtés a filmben, de ezek elszigetelt jelenetek (Nemo műsorvezetőként mondja fel őket), és inkább valóak egy planetárium műsorába, mint egy mozifilmbe. Van Dormael nem lát a jövőbe, ahogy Huxley, és a jelent sem kritizálja, ahogy Orwell tette, megmarad a „szennyeztük a környezetet, dohányoztunk és húst ettünk” szintjén. Műfaját illetően a Mr. Nobody inkább melodráma vagy románc, de ezt is lehetett volna sci-fivel jól keverni, ahogy például John Carpenter tette a Csillagemberben vagy Darren Aronofsky A forrásban. Úgy tűnik, Van Dormael fantasztikum helyett a hétköznapi élet drámaiságát akarta hangsúlyozni – de akkor miért kellett a sci-fi csomagolás?
A legnagyobb gond az, hogy a Mr. Nobody a melodráma vagy a szerelmi történet zsánerében sem működik. Először is, miért érdekelje a nézőt Nemo Nobody sorsa? A neve hasonlít a Benjamin Buttonéra (ahogy a film is), de Nemo maximum annyiban érdekes, hogy megemlítik: talán látja saját, egyébként roppant banális jövőjét – de ez is elsősorban egy későbbi csavart vezet fel. Nemo-nak először elvált szülei között kell választania, itt viszont nincs jó döntés, így engem nem érdekelt, hogy melyik volt helyes. A hős szerelmi élete sem igazán lebilincselő, amiért elsősorban Van Dormael szüzsévezetése a hibás. Az Aranypolgár flashback-szerkezetű és a Memento visszafelé mesélt története után rendezőnk feltalálta a tökéletesen összevissza mesélt filmet: amikor az „ezt dobta a gép” vezérelv alapján percenként ugrunk időben és dimenzióban, amelyekben Nemo más-más nőkkel kavar (és különben is „semmi sem igazi, bármi megtörténhet”), akkor miért izgulna a néző? A film még egy párválasztós valóságshow szintjén sem túl érdekfeszítő, mivel Van Dormael rendszeresen a szánkba rágja hőse érzéseit. A Mr. Nobody legfájdalmasabb jeleneteit Nemo és aktuális szerelme együtt töltött percei adják, amikhez képest Edward és Bella romantikázásai nem is tűnnek giccsesnek. Szeretőink rekordok könyvébe illően sokszor használják a „szeretlek” szócskát, rendszeresen csókolóznak lassított közeliben, a kedvenc jelenetemben pedig percekig fekszenek az ágyon, míg a kamera lassan, forogva emelkedik felfelé, hősünk száján pedig a „bárcsak megállíthatnám az időt” bukik ki.
Ha a nézőt véletlenül mégis érdekelné, hogy mi lesz Nemo történetének tanulsága, meg kell küzdenie érte. A Mr. Nobody 118 évnek tűnő 138 perce alatt Van Dormael többnyire azon erőlködik, hogy elköltse valamire európai mércével hatalmas költségvetését. Az eredmény sok drága, de közhelyes dal a soundtrackben, na meg rengeteg öncélű és fantáziátlan vizuális erődemonstráció. És végül az öreg Nemo szájából megkapjuk a film üzenetét, egy hosszú élet bölcsességét: nem fontos, hogy melyik utat választja az adott helyzetben, mert az élet minden formája egyenlően értékes, minden lehetne bármi más is. Ezek szerint akkor minden mindegy, ne törekedjünk semmire, marad a lét elviselhetetlen könnyűsége? Sőt, azt sem tudhatjuk, hogy létezünk-e egyáltalán, amivel Descartes biztosan vitatkozna. Nekem sokkal szimpatikusabb ennél a K-Pax filozófiai ihletésű üzenete, mely szerint életünk végtelenszer fog még ugyanilyen formában megtörténni, így törekednünk kell a jó döntésre.
Persze nincs kizárva, hogy én „nem értettem” a filmet, de látva Van Dormael szájbarágós stílusát, ha talált volna valami ennél magasabb igazságot, szerintem megosztotta volna velünk. Egyébként a Mr. Nobody remekül példázza, hogy nem feltétlenül értékesebbek az „üzenettel” rendelkező filmek: a néző végigszenved két és fél órányi giccshurrikánt egy semmi újat nem mondó, elcsépelt egysorosért. A legnagyobb jóindulattal azt tudnám mondani, Nemo Senki egy nihilista-sztoikus anti-Zarathusztra, a film pedig egy tökéletes gonzómozi a káoszról. Érdekes kísérlet, de a gond az, hogy az emögött feltételezhető alkotói szándék talán nem több egy pillangó szárnycsapásánál.
