Filmnovellák és elégiák

Kísérleti és kisjátékfilmek szekció. Budapest, Mamut mozi, 2003. január 28. – február 4.

Kísérleti és kisjátékfilmek – lehatárolatlan műfaji, stiláris és tematikai kategóriák. Az egyetlen közös az idei „K blokkok” alkotásaiban, hogy szinte kivétel nélkül előtanulmányai egy majdani nagyjátékfilmnek.

Alkotóik nagyjátékfilmekre készülve, azok majdani motívumait, dramaturgiai fordulatait villantják fel epizodikus egységekben – s ez kifejezetten jót tesz a rövidfilmnek. A nagyjátékfilmre készülődő igényesség, precíz cselekményvezetés, a képtérbe hitelesen belekomponált történés, a feszes dramaturgia ugyan nem ad tág teret a formanyelvi újításnak, a fékevesztett kísérletezésnek, viszont régen tapasztalt stiláris egység, konzekvens történetmesélés medrébe tereli a kisfilmek többségét. S talán ez az a precizitás, amivel a kísérleti és kisjátékfilm egyaránt kiléphetne végre a nagyjátékfilm mostohatestvére szerepkörből. A kisebb formátum, rövidebb terjedelem nem zárja ki ugyanis a megkomponáltságot és stiláris egységet, sőt a stiláris következetesség sem zárja ki az ötletszerűséget és spontaneitást. A rövidebb forma ugyanakkor teret ad a játékfilm teljes terjedelmén nehezen keresztülvihető kitartott kísérletezésnek, a kép- és hangsíkok szabadabb kezelésének, a történet olyan rendhagyó előadásmódjainak, amelyek hosszabb terjedelemben modorossá vagy monotonná válhatnának.

A hősiesség lappangó természete

A rendezői díjas Gránátok (r: Politzer Péter) a társadalmi aktualitások szövetéből elemelt mindenkori történelem toposzait, a bármely időben megtörténhető ellenszegülést, a hősiesség lappangó természetét elemző film. Egy nagytablós történelmi eseménysor egyetlen epizódját dolgozza fel: a vesztes csata utáni várakozó csendet. Két lázadó, egy nem nevesített levert lázadás utolsó katonái napokon át bujkálnak ismeretlen romok között egy névtelen városban. „Szakállasok, kimerültek és reménytelenek voltak. Élelmiszerük nem volt, csak az, amit a romok között találtak. Egy megrepedt vezetékből vasízű vizet ittak. Hallucináltak, hangokat hallottak, gyomruk korgott… Mocskosak, büdösek voltak, de éltek.” A tárgyilagos elbeszélői stílus álarcában a film fecsegés nélkül beszél kiszolgáltatottságról és tehetetlenségről, férfi-félelemről és a felvállalt küldetés melletti szótlan azért is kitartásról. A cselekmény fő szálát hordozó narráció a maga rezzenéstelenül szemlélődő mivoltában válik líraivá, a személytelen állapotrajzok mögött az örök történetek, a harc, a halál és a megmenekülés időtől és tértől független mivolta kristályosodnak ki. Nem teszik személyesebbé a hangnemet a két férfinek a narrációból ki-becsörgedező rövid párbeszédei a rekkenő hőségről vagy a késő gárdistákról, sőt fatalista megjegyzéseik még inkább elemelik a történetet egy véletlenül sem személyes, véletlenül sem csupán két, a végső csatában elesni készülő férfiről szóló történet felé. A konkrét eseményekre vonatkoztathatóság ellen dolgozik a dupla sebességű felvétellel készített képek szaggatottabb tempója, a képek rendszeres zenére történő lelassítása is. Az öklei közt gránátokat szorongatva rohanó, majd az ellenséges gárdisták golyózáporában leeső kisfiú a semmiből bukkan elő a vég elkerülhetetlennek látszó pillanataiban – a gyermek és ölés archetípusainak összekapcsolása egy klasszikus formavilágban a heroikus és a tabusértő gesztus határán egyensúlyoz, erős érzelmi hatást kiváltva.

A Gumiember (r: Ujj Mészáros Károly) egy frappáns ötletet végigjáró film, kissé didaktikus mankókkal. Gumiemberek élnek körülöttünk, akik az emberré válásról, jókora Hamburger-ebédről, vidám sétákról álmodoznak hosszú kilógó szeleppel a homlokukon. Ha szögbe lépnek, leeresztenek és sorban állnak a vulkanizálóban olvasztott gumipótlékért sebeikre – álmodja a kisfiú, aki a Gumiemberrel való barátságában apahiányát kompenzálja. Az álom szokatlan képzettársításaira, bevett fordulataira és képváltásaira komponált történetvezetést néhol elhitelteleníti viszont, hogy elbeszélője képi és verbális utalásokkal folyamatosan figyelmeztet: ez csak álom, vigyázat, nem a valóság. Holott ezt sokkal érzékletesebben elmondja maga az álomkoreográfiát idéző történet, amelyben az álmodónak még az is megadatik, hogy újraálmodhassa a Gumiember tragikus szétdurranását, a negatív végkicsengést happy enddé varázsolva, amelynek senki más nem látja kárát, mint egy kivénhedt focilabda…

A pofon (r: Dési András György – Móray Gábor) kisrealista eszköztárral készített szabadtéri kamaradarab. Csúcsjelenete egy Duna-parti pszichológiai csata, melynek során kiszolgáltatott hajléktalant terrorizál egy komplexált üzletember: hogy letudja a horoszkóp által megjósolt aznapi adag „rosszat”, egy napindító pofont vásárolna, melyért minden eszközt bevet, de a csóresznek gyanús az egész, rendelésre mégsem lendül a kéz, csak ha dacos düh hajtja… Szócsatájukban a középkorú férfi sikertelenség- és elégedetlenség-koreográfiái öltenek testet, a jelenség két szélső végletét ütköztetve.

Az Ön dönt! (r: Kollányi Rita) – propaganda ízű címet leszámítva – megrendítően őszinte és mélyre ásó vallomás egy tipikusan női problémáról, az abortuszról, s az ehhez kapcsolódó vívódásokról: az anyává válás vágyának legerősebb női ösztönéről és ennek elfojtásáról. „Én még nem akarok anyám lenni. Még nincs itt az időm korlátaimmal szembenézni, osztani, szorozni, észrevétlenül az olyanok oldalán landolni, akik már túl vannak az észlelésen, a borzongáson…” A film jó arányérzékkel vetíti ki és hangolja össze a belső történéseket, időnként három különböző látványsíkon ábrázolva a képzelgések, aggályok, tépelődések vizuális megfogalmazásait. Az előtér többnyire a saját anyaszerepén tipródó fiatal nő helye, az ő látomásai zajlanak folyamatosan a mögöttes képterekben, a meg nem született kisfiú monológjaival a végsőkig fokozva a döntésképtelenség tébolyát. „Vénasszony leszel, gyengécske, fekete rózsa anyám, erős vállamra felteszlek, úgy viszlek. Oroszlán leszek, a dzsungel királya, nem ijeszt majd semmi sem. Az állatok mind leborulnak előtted és előttem.”

Az utóbbi évek nagyapa korú mókamestere újra meg újra föltűnik a kísérleti film mezőnyben. Káldy László erősen önreflexív hangvételű filmjeiben gyakorlatilag eldönthetetlen az irónia és önirónia határvonala, sőt helyenként szándékosan elmaszatolt a komolykodás és ironikus magatartás közötti különbség is. Talán ez a meghatározhatatlan elbeszélői hozzáállás, a befogadói állásfoglalás elbizonytalanítása teszi figyelemfelkeltővé az idős úr kézikamerás kísérleteit (Kísérleti nyúl), melynek során biciklijére erősített kamerájában legelésző nyájakat, a táj bizarr varázsát, s időnkét a saját képterében sürgölődő öregurat láthatjuk, amint magyarázza a bizonyítványát…

Stílusjátékok

A festmények képvilágából könnyed epizódok erejéig megelevenedő, a kép teréből előlépő filmes cselekménynek olyan markáns hagyományai vannak, mint a Magritte-motívumok mentén konstruálódó Szép fogolynő. A Tarka képzelet – Renoir álmai (r: Groó Diána) bevett formát elevenít meg szervesebb – ha úgy tetszik szolgaibb – képi összefonódásban a festményekkel, viszont következetes stílusjátékkal. A Renoir-képek teréből néhány mondat erejéig előlépő, majd ismét festmény-mozdulatlanságba merevedő szalonfigurák fecsegő párbeszédei a festő életének egy-egy mozzanatát színezik át életrajzi elemekkel, kísérletet téve egy letűnt kor bájosan mesterkélt megidézésére.

A Tetemre hívás (r: Hatházi András) rendhagyó némafilmes kísérlet, látszólag az ismert Arany-ballada fő cselekményszálának mentén, a képek dramaturgiáját nézve viszont a mellékszálak, sajátos privát értelmezések irányába is kikacsintva. A történet Bárczy Benő tetemének megtalálását és a gyilkos sajátos bűnügyi módszerrel történő felgöngyölítését beszéli el inzertekkel tarkítva, ahogy az némafilmhez illik, de a fekete-fehér képsorok némelyikén szándékosan bukkan fel a mobiltelefonozó pap, a furán grimaszoló nyomozótiszt vagy a trendi fürdőruhákban labdázó szüzek. Az összegző zárómondatok kimutatható tematikai, illetve stiláris egység hiányában ezúttal elmaradnak. Az utolsó mondat jogán: hasonlóan tág kategóriák láttán, mint a kísérleti és kisjátékfilmes, talán nincs is értelme stiláris vagy tematikai egységekben gondolkodnunk, főként nem egy év filmtermésének tükrében, sokkal érdekesebb és jogosultabb külön-külön szemügyre vennünk az egyes alkotásokat.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó