Magyarok Hollywoodban 2.

Sztárok akcentussal

A magyar származású szakemberek, színészek, üzletemberek többsége a húszas években, a magyar filmgyártás összeomlása után telepedett le Amerikában. Összeállításunk első részében két nagy producer, Fox és Zukor, valamint két rendező, Korda és Kertész életművével foglalkoztunk. Most hollywoodi-magyar színészek és színésznők kerülnek terítékre.

A magyar Drakula

Lugosi Béla 1882-ben született az erdélyi/bánsági (ma Romániához tartozó) Lugoson, Blaskó Béla néven. Több mint 120 filmben játszott, túlnyomó részükben főszerepet. A magyar származású hororrlegenda, akiről hazájában jó néhány évtizedre szinte teljesen megfeledkeztek, filmtörténetet írt a tengerentúlon, pályája mégsem nevezhető egyértelműen sikeresnek, hiszen épp az a „Drakula-image” skatulyázta be egész életére, amely a hollywoodi halhatatlanok közé emelte. Az anekdota szerint, amikor – a szintén magyar származású – Peter Lorre Lugosi temetésén meglátta, hogy pályatársát legendás Drakula-jelmezében ravatalozták fel, csak ennyit mondott: „Nem kéne a biztonság kedvéért egy karóval átdöfni a szívét?” Lugosi négyszer alakította a figurát, de játszott a vámpíron kívül – többek között – farkasembert és zombit is.

Noha karrierje a Nemzeti Színházban indul, végül a színpadi mellőzöttség vezeti el a mozi világába: Deésy Alfréd Sztár Stúdiójához szerződik. Olt Arisztid művésznéven szerepel egy tucatnyi némafilmben, amelyekből mára egy sem maradt fenn. Sok más honfitársával együtt, 1919-ben ő is emigrálni kényszerül kormányellenes szerepvállalása miatt. Bár néhány év múlva amnesztiát kapott, soha nem tért vissza Magyarországra. Bécs és Berlin után, 1921-ben az Egyesült Államokba költözött, és itt telepedett le. A húszas években az Amerikai Magyar Színtársulattal és a New York-i Magyar Színpaddal járta Amerikát, majd létrehozta a Magyar Nemzetiségi Színházat, ahol hasonszőrű honfitársait gyűjtötte maga köré. 1922-ben színre vitte Az ember tragédiáját, amelynek egyik főszerepét – Ádámot – ő maga játszotta. Madách Imre Lugosi rendezte színdarabja, amely azóta is az egyetlen volt Amerikában, hangos sikert aratott. Az igazi fordulópont Lugosi pályafutásában azonban még csak ezután következett. 1927-ben felkérték a Drakula című Broadway-darab címszerepére. A produkció nagy közönségsiker volt – több, mint 500 előadást ért, majd két évig turnéztak vele. Ennek köszönhetően kérte fel Lugosi Bélát a Universal Drakula című – Bram Stoker regényéből adaptált – mozijának főszerepére, 1931-ben.

A csontos, hosszú, fehér ujjak, a lángoló tekintet, az arisztokratikus mozdulatok, a sajátos akcentus, amellyel öreg borát ajánlva megjegyzi, „I never drink wine...” („Sosem iszom bort…”), mind-mind lenyűgözték a tengerentúli közönséget. A már-már egzotikusnak ható, markáns vonásokkal megáldott színész a gonosz új archetípusát teremtette meg a moziban, amely titokzatosságával, furcsa idegenségével borzolja az idegeket. Lugosi emellett a vásznon is elsősorban színpadi színész maradt, amely tökéletesen passzolt a horrorműfaj teátrális stílusjegyeihez. A Lugosi által megformált figurát Jack Pierce, a Universal Stúdió híres maszkmestere tökéletesítette tovább (az ő ötlete volt például a legendás köpeny is). Lugosi 1931-es Drakulája (Tod Browning rendezésében) lett az első a hollywoodi vámpírfilmek sorában. Ezzel kezdetét vette a Universal rémfilmjeinek csúcskorszaka, a horror a gazdasági válság mindennapi gondjaitól menekülő emberek kedvelt műfajává vált. És benne egy jó pár film erejéig Lugosi lett az elsőszámú Szörny.

A Drakulát egy sor hasonló stílusú film követte Lugosi főszereplésével. Játszott például a Dr. Caligari – és természetesen a hasonló című Edgar Allen Poe-novella – ihlette Morgue utcai gyilkosságokban (1932, rendező: Robert Florey), az első „zombis filmként” számon tartott Fehér zombiban (1932, rendező: Victor Halperin), de emlékezetes félig ember-félig állat szerepe a Dr. Moreau szigetének (H. G. Wells) egyik korai feldolgozásában (Island of Lost Souls, 1933). Később a Universal – 8 film erejéig – összehozta Lugosit vetélytársával, Boris Karloff-fal, aki Frankenstein megszemélyesítőjeként vált ismertté. A Morgue utcai gyilkosságokhoz hasonlóan, közös filmjeik közül, A fekete macska (1934) és A holló (1935) cselekménye – habár szinte csak címében őrzi meg az eredeti sztorit – egy-egy Poe-műre épül, s szinte teljesen szakít a történetvezetéssel. A fekete macska érdekessége, hogy egy olyan városban játszódik, amely a film szerint borongós, hideg hely, ahol mindig vihar és éjszaka van. Ez a város Visegrád, s még egy-két furcsa hangzású magyar mondat is elhangzik a filmben a megfelelő hatás kedvéért. A hollóban Lugosi egy Poe-rajongó plasztikai sebészt alakít, direkt ripacsos játéka előrevetíti a horrorfilmek klasszikus őrült tudós alakját. Emlékezetes alakítást nyújtanak továbbá mindketten később Robert Wise A testrablók (The Body Snatcher, 1945) című filmjében.

Lugosi időről időre megpróbált kitörni a skatulyából, amelybe Hollywood kegyetlenül belekényszerítette. 1939-ben játszott például Greta Garbo oldalán Ernst Lubitsch kiváló vígjátékában, a Ninocskában, amelyben Lugosi alakítása nem hagy kivetnivalót maga után a komor, vaskalapos Razinin elvtárs szerepében. 1940-ben pedig Karloff mellett Peter Lorre-ral forgatott a Kiderül a végén című zenés horrorkomédiában, amely a három nagyszerű színész ellenére is felejthetőre sikeredett. Az ötvenes évek során is próbálkozik betörni a komikum világába. Elkészíti például a Bela Lugosi Meets a Brooklyn Gorilla (1952) című vígjátékot – ám kísérletei rendre kudarcot vallanak.

Életrajzírói gyakran rámutatnak, a színész morfiumfüggősége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az A-kategóriás horrorfilmeket szép lassan a másodvonalbeli, egyre silányabb filmek posványa váltotta fel. Élete utolsó három évében – a később „minden idők legrosszabb rendezőjének” kikiáltott – Edward D. Wood Jr. (Ed Wood) három, azóta (anti-)kultuszfilmmé vált, B-kategóriás mozijában láthatjuk: a Glen or Glendában (1953), a Bride of the Monsterben (1953) és a Plan 9 from Outer Space-ben. (Utóbbit egyébként három évvel a színész halála után fejezte be Wood.) Az öreg, keserű Lugosit később Martin Landau keltette életre Tim Burton Ed Wood (1994) című filmjében, Johnny Depp (Ed Wood szerepében) oldalán. Landau alakítását egyébként a filmakadémia Oscar-díjjal jutalmazta – paradox módon maga Lugosi viszont sosem kapta meg a szobrocskát.

Löwenstein, Bánky, Putti, Várkonyi

Ezek a nevek a mai közönségnek talán már nem sokat mondanak – kivált szülőhazájukban nem. A négy színész pályafutásában, karakterében annyi hasonlóság van, hogy mindannyian külföldre szakadt magyarok.

Peter Lorre 1904-ben a ma Szlovákiához tartozó Rózsahegyen, Löwenstein László néven látta meg a napvilágot. Hét évig vándorol különböző társulatokkal, többek között Ausztriában, Svájcban, Németországban, még Bertolt Brecht társulatában is játszott, aki még egy Broadway-musicalt is írt neki. Többnyire bűnözőket, kétes egzisztenciájú figurákat, őrülteket személyesített meg a vásznon – köszönhetően kiváltképp markáns, karakteres kinézetének, jellegzetes „gülü szemeinek”. A híres német rendező, Fritz Lang például egy pszichopata gyermekgyilkos szerepét osztotta rá az M – Egy város keresi a gyilkost című 1931-es filmjében.

 

Angliában Alfred Hitchcock fedezte fel magának, akitől fontos szerepet kapott Az ember, aki túl sokat tudott (1934) című krimiben. 1935-ben Lorre elhagyta Európát, és a tengerentúlon folytatta pályáját. Még ebben az évben a Bűn és bűnhődés főszerepét bízták rá. Akcentusával, hihetetlen fogalmazókészségével és mimikájával kitűnt Hollywoodban – főleg a kis, de annál jelentősebb epizódszerepekben. Olyan híres filmekben játszott például, mint A máltai sólyom (1941) vagy a Casablanca (1942), mindkettőben Humphrey Bogart partnereként.

Bánky Vilma és Putti Lia – Lorre-hoz hasonlóan – elsősorban Hollywoodban szerez hírnevet. Bánky, a pesti gépírólány karrierje szinte első filmszereplésétől kezdve meredeken ível fölfelé, 1925-től már Samuel Goldwin személyes felfedezettjeként. A nagy producer akkortájt egyedülálló módon 500 ezer dollárra biztosítja a színésznőt, és megtervezett, tudatos „márkabevezetési” kampányt szervez a kék szemű, szőke európai szépség amerikai felfuttatásához, amelynek köszönhetően első filmje (The Eagle, 1925) után valósággal Bánky-lázban ég Amerika. Rudolf Valentino állandó partnere lesz, tragikus halálát követően pedig az őt felváltó Ronald Colmann a visszatérő társa filmjeiben. A hangosfilm megjelenésével azonban Bánky korábbi sztárhelyzete megszűnik (erős akcentusa, ugyanakkor gyenge, halovány hangja zavaróan hat a hangosfilmen), a filmgyár nem újítja meg vele szerződését.

Putti Lia (ismertebb nevén: Lya De Putti), a Royal Orfeum egykori táncosnője, Bánkyhoz hasonlóan szintén gyorsan érvényesül a mozi világában: Balogh Béla, az Astra filmgyár főrendezője főszerepet bízott rá A császár katonái (1918) című filmjében. A sikeres indulás ellenére azonban nem lett Puttiból magyar filmsztár – köszönhetően elsősorban a háborút követő eseményeknek és a filmgyártás kedvezőtlen magyarországi feltételeinek. Sok más pályatársához hasonlóan, külföldön próbál szerencsét. Legnagyobb németországi sikere, a Varieté (1925, rendező: Ewald André Dupont) híre Amerikába is eljutott. A filmben Emil Jannings partnereként távolról jött, titokzatos, érzékien szép lányt alakít, aki szenvedélyesen próbál elcsábítani egy családapát. Ezt követően az amerikai producerek nem is tudták őt másfajta szerepkörben elképzelni. Puttinak valóban nagyon jól állt a vamp-karakter, hatásosan tudta megjeleníteni a végzet asszonyát – álmatag, résnyire nyitott szemei, lassú, ringó mozgása, fényes, fekete, rövid haja megbabonázta a férfiakat és a közönséget egyaránt. Az amerikai film azonban szinte mindig elbánt a vampokkal, s Putti igen nehezen viselte ezt. Első, A sátán keservei (1926) című filmjében, amelyet a nagy David Wark Griffith rendezett, nem ő a főszereplő, hanem Carol Dempster, aki a derék nőt alakítja a sztoriban – róla készültek a nagyközelik, övé minden érzelmes jelenet. Putti felbontotta a szerződését a Paramount Stúdióval, és 1927-ben Hollywoodba utazott, ahol azt remélte, hogy végre sikerül kitörnie a rosszlány-szerepkörből. A Universalnál készített két filmje (Midnight Rose, 1928; Buck Privates, 1928) sem hozták meg azonban számára az áhított amerikai sikert. Végül – akárcsak Bánkynak – a hangosfilm térhódítása miatt lecsökkentek esélyei az angol nyelvterületen, és karrierje válságba jutott. Pályafutásának korai, tragikus halála vetett véget.

Várkonyi Mihály, aki külföldön Victor Varconi néven vált ismertté, kivételt képez előbbi három társához képest, hiszen már Magyarországon szép karriert tudhatott magáénak, a némafilmkorszak egyik első számú férfisztárja volt. A korabeli kritikák dicsérik Várkonyi játékának plasztikusságát, filmszerűségét. Egy időben tucatszámra készültek az őt ábrázoló képeslapok, melyek példányszáma minden korábbi rekordot megdöntött. Legtöbbször Berky Lili partnereként láthatta a magyar közönség. Így például a két (előző számunkban már említett) Janovics-opusban, a Sárga csikóban (1913) és A toloncban (1914), vagy a Proja Filmgyár több produkciójában is: például az Éjféli találkozásban, A betyár kendőjében és a Havasi Madonnában. De játszik többek között a Kertész Mihály rendezte Bánk bánban (1914), illetve két Korda Sándor-vígjátékban, A nagymamában és a Mágnás Miskában.

Külföldi karrierje – sokakhoz hasonlóan – a Tanácsköztársaság bukását követően, Európa különböző országaiban indul. Bécsben szerepel például Kertész Mihály Szodoma és Gomorra (1922) című filmjében, Rómában pedig a kor egyik nagy sikerű, történelmi szuperprodukciójában, a Pompei utolsó napjaiban (1926). 1926-ban költözik Amerikába Cecil B. DeMille hívására, akivel még a Szodoma és Gomorra forgatásán találkozott.

Várkonyi később így emlékszik vissza a hollywoodi évekre: „Akkor kitűnő élet folyt Hollywoodban, nagyszerű társaság volt, szinte egy magyar negyed alakult ki, s úgy éreztük magunkat, mintha odahaza lennénk.” Saját bevallása szerint élete legnagyobb alakítását is ez idő tájt nyújtotta a Divine Lady (1929) című moziban, amelynek rendezéséért Frank Lloyd megkapta az Oscar-díjat. Játszik továbbá az első Zorro-típusú filmek egyikében (Captain Thunder,1930), amelyben Thunder kapitány (Várkonyi) az igazságért vívott harc kettős életet élő hőse, aki spanyol (mint tudjuk, jelen esetben igazából: magyar) akcentussal beszél. Noha ennek a produkciónak köszönhető, hogy – számos kollégájával szemben – a hangosfilmváltás nem töri derékba Várkonyi karrierjét, nimbuszát nem sikerül maradéktalanul átmentenie a hangosfilm-korszakra. Főszerepek helyett legtöbbször mellékszerepekkel kell beérnie. 1935-ben például a Roberta című Fred Astaire és Ginger Rogers-musical egyik jelentősebb szerepét (Ladislaw herceget) alakítja. Gary Cooper oldalán pedig egy DeMille-western indiánfigurájaként láthatjuk (Az igazi férfi / The Plainsman, 1936).

(Folyt. köv.)


Felhasznált irodalom:

Balogh Gyöngyi: Vecsétől Hollywoodig – Putty Lia életútja

Kasza Magdolna: Lugosi Béla – 50 éve hunyt el a magyar vámpír

Kovács Marcell: Szörnyek keringői – Drakula és Frankenstein, Filmvilág, 2003/02, p. 29–32. old.

Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? – Lugosi Béla, Filmvilág, 1996/10, p. 10–12.

Takács István: Várkonyi Mihály-összeállítás, Színészkönyvtár 2006.

További források:

http://www.szineszkonyvtar.hu

http://www.geographic.hu/index.php/%3C/%3C/index.php?act=napi&id=2011

http://www.wikipedia.com

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó