Az amerikai identitás egyik legfontosabb pillére a folyamatos, önmagáról folytatott diskurzus. Éppen ezért óriási hagyománya van az ország múltját kísérő kulturális szálaknak, mint például a vadnyugat mítoszai, illetve jelen esetben a country és a blues. Scott Cooper alkotása mégis valahogy a semmiből bukkant elő, az idei Oscar átadásáig gyakorlatilag láthatatlan is volt Hollywood – és a közönség – nagy része előtt.
Ezt a láthatatlanságot pedig ne csak átvitt értelemben tessék érteni: az elképesztően kevés pénzből (7 millió dollár) készült Crazy Heart ugyanis a Paramount kihátrálása után, forgalmazó híján úgy tűnt, hogy az Újvilágban is csak DVD-n kerül piacra. A kis és közepes produkciókat előszeretettel felkaroló Fox Searchlight azonban végül igent mondott a terjesztésre, és tavaly decemberben a filmet korlátozott számban mozikban is bemutatták. Ezután jött a rengeteg pozitív kritika, majd az Akadémia díjátadója, amely után végre országosan (mármint az USÁ-ban) is vászonra került. Hogy ennyire nehezen indult be a film szekere, azért is furcsa, mert Hollywoodtól a legkevésbé sem idegen, hogy giccses pátosszá emeljen egy-egy, az ország képét formáló, meghatározó karaktert, legyen az politikus, baseball-játékos vagy épp countryzenész.
A film alapanyagául egy jó 23 éve pihenő, szintén Crazy Heart című Thomas Cobb-regény szolgált, amit az eddig javarészt színészként tevékenykedő Scott Cooper egymaga adaptált vászonra. És bár a kis költségvetésű filmek esetében gyakran érezni vélünk valamilyen intim személyességet, ezúttal mintha nem csak illúzióról lenne szó, hanem alkotókhoz valóban közel állna a megroggyant country énekes-dalszerző története.
Bad Blake (Jeff Bridges) meg- és kiöregedett zenész, és ennek megfelelően a lecsúszott művészek szétesőben lévő életét éli. Közel a 60 felé már csak olcsó, lepukkant lebujokban haknizik, hajdani közönségével és a zenéléssel is már csak itt tartja a kapcsolatot. Mostani életformája pedig jobbára abból áll, hogy az ivást egy-egy rövid koncerttel megszakítva addig folytassa, amíg csak tudja. Egy ilyen fellépés kapcsán találkozik Jeannel (Maggie Gyllenhaal), a fiatal újságírónővel, akivel egy riport során valószínűtlenül intim viszonyba kerül, hamarosan pedig eleve bukásra ítélt párkapcsolatba kezdenek. Blake amolyan tessék-lássék módon még igyekszik is megnyílni Jean előtt, azonban a Bad-ként leélt évtizedeket nem lehet olyan könnyen hátrahagyni.
Az évek óta padlón lévő főhős újbóli talpraállásának plotja rokonítható (persze ésszerű keretek között) Aronofsky A pankrátorával, amely szinte ugyanezzel a toposszal dolgozott. De ahogy Randy „the Ram” Robinson visszatérése sem az a klasszikus felemelkedés-történet, Blake esetében sem igazi felkapaszkodás a felkapaszkodás. Ezzel együtt pedig a Hollywoodban kötelezően előírt, és a katarzist ugyanazzal a lendülettel mindig kiherélő megdicsőülés is elmarad, helyét pedig átveszi a keserédes beletörődés és megnyugvás.
A szűk két óra alatt ráadásul nagyon lassan hömpölyög előre a történet, hiába várjuk az abszolút mélypontot és az azt követő megvilágosulást, a filmben nincsenek ilyen meghatározott dramaturgiai hangsúlyok. A nagy fordulatok csak egészen a film végén következnek csak be, de akkor sem sűrítve. Az elsőfilmes Cooper remekül ráérzett, hogy nem kell erőltetnie az éles kanyarokat, és a sztorit mintegy alárendelte a rendkívül összetett és hihető karaktereknek. A film tempója tehát nem száguld, és mintha csak véletlenszerűen szerveződne a történet, viszont rendkívül jó ütemben vázolja fel a szereplők és viszonyaik komplexitását.
És hát legyünk őszinték: a megszomorodott, lecsúszott, alkoholista zenészénél kevés közhelyesebb figurát lehetne találni. De valahogy Bridges számára nem nagyon létezik hálásabb szerep egy kiégett énekesnél (ahogy Robert Downey Jr.-hoz is azonnal hozzánőtt Tony Stark). Nem kifejezetten kristálytiszta énekhangjában benne van a komplett karakter súlya, története – az egész jellemrajz. És mindez hitelesebben, mint ahogy azt a legjobb dialógus vagy dramaturgiai fordulat ábrázolni tudná. Illetve ahhoz képest, hogy a Crazy Heart nem egy posztmodern, filmes idézetekkel és intertextualitással átitatott mű, Blake karaktere meglepően sokszor idézi A nagy Lebowski szintén lecsúszott, ám szatirikus Tökijét (The Dude).
Bad Blake-ben talán az a legerősebb, és egyszersmind ez teszi hús-vér alakká ezt a közhely-szerepet, hogy nem látjuk levezethetőnek, megismerhetőnek: nem tudjuk kiolvasni a kliséből. Az elhintett történet-darabkákat ugyan összerakhatjuk (a rengeteg házasság, a 20 éve nem látott fiú), de hogy pontosan milyen motivációk is húzódnak a háttérben, afelől csak találgatni tudunk, feltéve, hogy érdemesnek tartjuk találgatni. Szépen jellemzi ezt az állapotot egykori tanítványával, Tommy Sweet-tel való viszonya is, hiszen semmilyen magyarázatot nem kapunk arra, hogy Blake pontosan miért is neheztel rá. Ha egyáltalán neheztel, mert mintha ő maga sem tudná pontosan, mi baja van fiatal kollégájával. Ellentétben tehát a zárkózottságot sugárzó, de átlátható karakter-típusokkal, Blake valóban zárkózott, amivel képes folyamatosan fenntartani a felé irányuló érdeklődésünket és szimpátiánkat.
Nagyon is jogosnak tűnik tehát az Akadémia idei döntése, amely alapján Jeff Bridges kapta a legjobb férfi főszerepnek járó díjat. Külön érdekes, hogy a rövid, de meghatározó mellékszerepben feltűnő Robert Duvall szintén hasonló „körülmények” közt szerezte a maga elismerését. Ő ugyanis A Keresztapa és az Apokalipszis most jelölései után szintén egy lecsúszott countryzenész, Mac Sledge (Tender Mercies / Az Úr kegyelméből, 1983) megformálása okán érdemelte ki az inkább a karrierjének, mint a szerepnek szóló szobrot.
Hiába azonban a film saját jogon szerzett erényei, a Crazy Heart valószínűleg úgy marad majd meg legtöbbünk emlékezetünkben, mint az a film, amivel Bridges végre megszerezte a már régóta kiérdemelt Oscarját. Főleg mivel sem Amerikában, sem külföldön nem kapott különösebben nagy publicitást. És bár az Államokon kívül viszonylag kevés az igazi country-rajongók száma, talán pont ez a film segít majd nekünk, hogy a műfaj hangulatára is ráérezzünk.
