Vannak filmek, amelyeket az ember előbb-utóbb elfelejt, viszont megmarad az érzés, hogy valamikor, valahol milyen jól éreztük magunkat másfél-két órára egy kis komédia nézése közben. Ilyen film a What Women Want (Mi kell a nőnek?), Mel Gibsonnal és Helen Hunttal a főszerepben, a rendező nevét is ideírom, habár nem hiszem, hogy a nagyok között tartanák számon (Nancy Meyers).
Hogy sok vagy kevés egy filmnek, ha ennyit elér vagy csak ennyit ér el, döntse el mindenki maga, én viszont bevallom, ott és akkor, nézés közben, nem cserélném el semmivel azokat a pillanatokat. Lehet, ebben az is benne van, hogy amikor ilyen filmeket nézünk, épp egy kis felszabadultságra, örömre van szükségünk, lehet, sőt biztos, nemcsak a film a ludas abban, hogy ennyire szeretjük ezeket a filmeket, hanem jómagunk is (mert épp arra van szükségünk, hogy nevessünk, jól érezzük magunkat), ám ez mit sem változtat azon, hogy pl. a Mi kell a nőnek? nagyon szép perceket szerzett nekem. S ugyan mi lehet egy filmnek, méghozzá komédiának az értelme, ha nem éppen ez?
Mel Gibson, akinek számomra a Mad Maxben és a Braveheartban nyújtott kemény, de vérző szívű alakításai voltak a legemlékezetesebbek, ebben a filmben egy férfisovinisztát játszik, akit hirtelen megüt az áram és hallani kezdi a nők gondolatait (egyébként még szerencse, hogy a filmet nő rendezte, mert férfi ép bőrrel nem úszta volna meg azt a jelenetet, amelyben a főszereplő a nők mellett a pincsikutyák gondolatait is hallja). Mint Bolyai esetében, egy egész új világ tárulkozik fel előtte, először ledöbben, hogy a nők csupán felfuvalkodott faszfejnek nézik, aztán rájön, hogy a nők gondolkoznak, sőt nagyon sokat gondolkoznak (kivéve a titkárnőit, akiknek hiába lesi a gondolatait). Mint igazi karrierista férfisovén, nyilván, a munkájában is felhasználja a hallottakat, az új főnöknő (Helen Hunt) gondolataiból készíti a nőket megcélzó új Nike reklámot. A reklám sikere után Helen Huntnak mennie kell, mivel nincs szükség senki másra, csak Mel Gibsonra, aki oly tökéletesen ért a nőkhöz. Közben szerelem szövődik Helen és Mel között, Mel rájön, hogy a főnöknő pajzsa mögött érző szív lapul (és mellesleg az övé mögött is), és nagylelkűen eléri azt, hogy Helent visszavegyék főnöknek, ő pedig beosztott marad, sőt elmondja szerelmének, honnan is vannak a sikerei. Ekkor Helen, aki csillogó vértben megjelenő királyfi, csak elrejti ezt, megbocsájt neki, mire Melt megüti a villám és elveszíti gondolatolvasó képességeit (de már nem kell nekije, mert elnyerte szép szerelmét).
Nagyjából ennyi a történet, ami eléggé szokványosnak tűnik (és az is), viszont nagyszerű gegekre és kiváló alakításra ad lehetőséget. Ami a legemberibb a filmben az, hogy Mel Gibson, aki egyben külső és belső szemszöggel is rendelkezik (hisz nemcsak látja a nőket, hanem hallja is, mit gondolnak), néha maga is elneveti magát, amikor a nők gondolatainak ismerete olyan helyzetet eredményez. Emlékezetes jelenet, amikor Helen Hunt először gondol arra, hogy Mel Gibsonnal járnia kellene, és ránéz a férfi péniszére. Erre a férfi elneveti magát, és teljesen frusztráns helyzetbe hozza a nőt, aki imígyen lelepleződött.
És sorolhatnánk a jelenteket tovább, de ami fontos az, hogy egy üde külső (női) szemszögből látjuk az eseményeket, és tényleg kitárulkozik egy más világ, a nő világa (vagy amit mi férfiak, ezek után annak hiszünk). S lehet, a sok nevetés után még el is gondolkodunk egy kissé, hogy úgy mondjam, gondolkodóba esünk a világ dolgairól, s egy kicsit jobbak leszünk.
