Egy korszak emblémája: a megfélemlített kiskorú. Nyilas Misi, kinek karrierje a magyar huszadik században töretlen. A 60-as évek első felében én is egy kollégiumban laktam vele, igaz, nem a debreceniben, hanem egy pestiben, melynek neve Kulich Gyula Középiskolai Fiúkollégium volt.
Tóth Lacinak, a megfilmesített Móricz Zsigmond-regény falusi gyermekszereplőjének ezt hozta a film: a kiemelkedés lehetőségének ígéretét, fővárosi koleszt. Volt néhány jelszó az intézmény területén. A tanáriban mindjárt egy nagy plakát: szocializmust építünk, kommunista embert nevelünk. Milyen töménytelen időt töltöttünk a kommunista emberrel! És azóta sem tudok róla semmit.
A korlátozott nyilvánosság szűk homlokterében éltünk. Utca-házszámmal egyszer az is megjelent rólunk, hogy velünk él a főszereplő. Ettől fogva özönlöttek a kis csajok levelei a koleszba, mindegyikre válaszoltunk, de hogy ebből például nekem bármilyen kalandom is lett volna, arra nem emlékszem. Kevésbé játékos képsorok követik egymást az emlékezet filmjében, a filmben, amelyben egyaránt vagyok szereplő és emlékező, egyszerre szereplő és néző. Egy film, amelyet egy másik filmből nézek is. Nézni nem kevésbé nyomasztó mint szerepelni. Reggelente kis dobozok szólalnak meg a hálótermekben, hat óra, a szemközti Földtani Intézet ablakaiban a takarítónők figurái. Kendő, kék klepetus, porrongy, partvis, vödör, legalább két számmal nagyobb cipő. A korszak takarítónője sok mindent megidéz, kivéve egy valamit, a tisztaságot. Hol az alsó, hol a fölső ablakokban bukkannak föl, olyan gyorsak, mintha az emeletek között nem volna födém, hanem a homlokzat belső oldalán egy állványzaton rohangásznának, hogy kívülről mindenki lássa, takarítanak.
Zuhanyozás, fogmosás, öltözködés közben a dobozokból a hang, többnyire igazgatónk kenetteljes hangja, a szocializmus fejlődéséről áradozik, a közösségi ember tulajdonságait ecseteli, lent a kapuban pedig egy másik világ matat: Lédererné, a kupléból: „Lédererné, Lédererné, mi van a kosárba’? / Kodelkának keze, feje, lába”.
Lédererné a férjével összefogva szabadult meg Kodelkától, a gazdag hentestől, a kölcsönpénz miatt. A férjnek a csontjait is kihányta már a rabtemető, a nő azonban világgazdasági válságon, világháborún, összeomláson, ötvenhaton át leülte az életfogytot, és öregségét a Dimitrov tér–Mikszáth Kálmán tér kukái között töltötte. Mi ellenben egy új világ gyermekei vagyunk. Felnőtt életünkben már nem lesz szükségünk bűnre, pénzre. És ha nem is azon törjük a fejünket, hogy miképp szabadulhatnánk meg Léderernétől – de azért majdnem. És a debreceni diák is velünk, fönt a Józsefvárosban. Szívünk mélyéből pedig húszpercenként elindul a fahrtko-csi, de nem a kamera van rajta, hanem Tóth Laci-Nyilas Misi rákötözve, és mindannyiszor elkiáltja magát: „Én nem akarok debreceni diák lenni!”
Segélykiáltásunkra azonban nem figyelünk föl, hanem vonulunk az alagsorba, reggelizni. Azután el, különféle középiskolákba, és ebédre-repetára vissza. A nap hivatalos része valahogy ugyanúgy ér véget, ahogyan kezdődött. Vacsora után eligazítás a nagytanulóban. Nagyszalontáról Budapestre származott tanárunk az eligazítások éllovasa. Ha elégedett, akkor öt perc egy eligazítás, ha elégedetlen, akkor másfél órányi a szöveg, csupa olyan dologról, ami senkit se érdekel. Legalábbis engem nem. Ám akkor ezt még nem tudtam.
Annál rosszabb. Utólag ráeszmélni, hogy valami, amit éveken át hallgattam, nem érdekelt, azt jelenti, hogy az ember újra meg újra végighallgatja magában. Újra meg újra rápakolja a hangot a cselekmény képsoraira, nem azt a hangot, nem arra a cselekményre, amitől teljes a hangzavar, a képkeveredés – miközben megállíthatatlan a projektor, miközben a nézőtéren senki sincs már. Én magam is kiosontam, mégis ott vagyok, mert a filmnek nincs kijárata. Apró sötétségrészecskék alakjában érkezem megsemmisülésem színhelyére, a vetítővászonra, amelyet nem néz senki, mégis megy rajta a történet. Ez van most.
