Soha nem jártam élen a divatmagazinok diktálta öltözködési versenyben. Több évig abban a hitben éltem, hogy a Dolce&Gabbana két teljesen különböző dolog, és hogy az én Ecco-cipőm a legtutibb modell a világon. A volt Elle-főszerkesztő Jean-Dominique Bauby halálának körülményei mégis beindították a fantáziámat.
Amikor – nagyjából egy éves késéssel – értesültem Baubynak a haláláról, illetve halálának körülményeiről – Isten bocsássa meg nekem, – nem a divatvilágot ért nagy veszteség volt az első, amire gondoltam, hanem Jorge Luis Borges. Helyesebben A titokban végbement csoda című novellájának főhőse, a halálra ítélt prágai zsidó, Jaromír Hladík jelent meg a lelki szemeim előtt, s láttam, amint arra kéri Istent, hogy adjon neki egy év haladékot, hogy befejezhesse elkezdett drámáját. Amikor a katonák meghúzzák a puska ravaszát, a fizikai világ megáll. Isten megadta a kért haladékot, Hladík fejében egy teljes év telik el, amely elég arra, hogy gondolatban kétszer átírja a harmadik felvonást, megtalálja az utolsó hiányzó jelzőt, és befejezze drámáját. „Őrült sikoltás tört ki belőle, megmozdította arcát, s a négyszeres lövés leterítette.” Ha a kedves Olvasónak nem explicit az analógia, mindenképp olvassa tovább a cikket, ami a bevezető ellenére a filmről szól – nem pedig megkésett nekrológ.
A párizsi társasági életben Jean-Do-ként ismert legendás Elle-főszerkesztő 1995 decemberében agyvérzése következményeként kómába esik. Három hét után tér magához, és Borges Hladíkjához hasonlóan megpróbál felkiáltani, megmozdítani a kezét, ám azt kell tapasztalnia, hogy megbénult, a szélhűdés úgynevezett LIS-szindrómát váltott ki. Teste egy mélytengeri szkafanderbe „került”, amelynek anyagán sem a hangok, sem a gesztusok nem hatolnak át. Csupán a fémbúra üveglapján keresztül, pislogva kommunikálhat. Bal szeme pillangóként verdesve jelzi az igent vagy a nemet. Ahogy – valamilyen oknál fogva – az ilyen helyzetekben lenni szokott, Bauby is visszatekint eddig leélt életére, s rájön arra, hogy sok mindent másképpen kellett volna csinálnia. Eldönti, hogy saját teste börtönébe zárva is „megírja élettörténetét”; a beszédterapeutája által kifejlesztett technikával (az ábécé megfelelő betűjénél igent jelezve egyszer kacsint) betűnként „diktálja le” a hetvenkilenc oldalas könyvet. A könyv megjelenése után két nappal meghal.
A könyv valósággal követelte az adaptációt: a kihívást mi sem jelzi jobban annál, hogy Spielberg is hamar lecsapott a könyv megfilmesítési jogára, ám végül lemondott róla. A rendezést az a Julian Schnabel vállalta magára, aki a Mielőtt leszáll az éj (2000) című filmjével már bebizonyította, hogy ha valaki, akkor ő képes a minőségi rendezésre, még akkor is, ha a végtermék egy halállal végződő élettörténetet kell bemutasson. Így tehát maga mellé vett egy remek operatőrt Janusz Kaminski (Kapj el ha tudsz, Terminál) személyében, egy, a célnak legjobban megfelelő színészt, a főszereplőnek (Mathieu Amalric) és egy mellékszereplőt, aki az apát alakítja (Max von Sydow), és sikeresen ledirigálta azt a filmet, amibe a nagy Játékhegy bele sem mert fogni. Schnabel in medias res kezdéssel bemutatja az alapszituációt (Bauby helyzete), majd a flash-back technika révén mi is részesei lehetünk Jean-Do életének (!), a szubjektív kamerának köszönhetően pedig bezártságát is megtapasztalhatjuk. A film cselekményét igazából fölösleges ennél részletesebben bemutatni, ugyanis nem azon van a hangsúly, amit a vásznon látunk, hanem azon, amit a látottak indukálnak bennünk.
A látottakon, azaz a film képi világán, kiváltképp a képkompozíciók statikusságán, érezni, hogy a rendező festő is, ám ez a statikusság egyáltalán nem unalmas: ellenkezőleg, nagyon is beszédes. A film nagy bravúrja a képi világ mellett, hogy kerüli a „nyomorék-filmek” könnyfakasztó csapdáit, ami lássuk be, Aléjandro Amenábar Belső tengerében is csak részben sikerült. De talán ebben közrejátszik a főszereplő remek (fekete)humora is, mely vigyáz arra, hogy a szerencsétlenség filmi ábrázolása egyáltalán ne legyen eltúlzott, s a patetikusság hangsúlyozása helyett a megnyugvás és megbékélés esztétikus ábrázolására/bemutatására kerüljön a fő hangsúly, amit a filmzene még emelkedettebbé tesz.
Amíg komótosan lefut a stáblista, levonjuk a tanulságot: Borgesnek mindig igaza van. Európában ismételten bizonyítást nyert a szentencia, miszerint alkotni mindig lehet, csak Isten kegyelme szükséges. És persze kitartás.
