Marcsik és Juliskák

A celluloid királynői

Ha egy nő az első találkozás után nem árulja el vezetéknevét, lehet titokzatos vagy tartózkodó. Ha egy nő keresztnevén mutatkozik be, lehet közvetlen vagy bizalmatlan. A moziműsor vagy a filmlexikon böngészésekor a filmcím az első találkozás néző és mű között, így a későbbi kellemetlen meglepetések elkerülése végett nem árt tisztában lenni a filmművészet címtani etikettjével. Egy filmcím lehet titokzatos, tartózkodó vagy bizalmatlan, de a néző nem.

Ha a filmcím „pusztán” egy női keresztnévből áll, döntően három irányból közelíthetjük meg a kedves ismeretlent. Első esetben történelmi személy életrajzi filmjével van dolgunk, mint a Sissi (Ernst Marischka, 1955), az Evita (Alan Parker, 1996), az Elizabeth (Shekhar Kapur, 1998) vagy éppen a Frida (Julie Taymor, 2002) esetében – ekkor a címben szereplő női keresztnév egy egész életpályát, egy életművet fémjelez, nincsen szükség családnevekre és római számokra ahhoz, hogy a cím kellő tisztelettel szóljon a mű alanyáról.

Julie Taymor: Frida

A második, talán leggyakoribb esetben a címben szereplő keresztnév közvetlenséget, hétköznapiságot sejtet: hősünk egy lány a tömegből, akinek nemcsak hálószobájába, de gondolataiba is beleshetünk, vagy éppen egy nagyon különleges nő, akinek keresztnevét is elég megjegyeznünk ahhoz, hogy egy életre emlékezetünkbe véssük karakterét – a címválasztás mindkét esetben arra szolgál, hogy közel hozza a hőst a nézőhöz. A „szomszéd lány” figurájára jó példa Anna Thomson, aki Amos Kollek három filmjében is megmutatta, mi felhőkarcolón terem a New York-i harmincas nő (Sue, 1997, Fiona, 1998, Bridget, 2002). A különleges nő bemutatása pedig számos rendező specialitása Buñueltől (Viridiana, 1961, Tristana, 1970) kezdve Hitchcockon (Marnie, 1964) keresztül Polanskiig (Tess, 1979). E nagy rendezők hősnői akkora terhet viselnek életük során, hogy egy vezetéknév alatt már összeroskadnának – keresztnevükkel mégis tiszták és erősek maradhatnak.

Tess (Nastassja Kinski) egy tiszta nő – amint a film magyar címében is szerepel –, aki éppen neve és nemesi származása miatt volt kénytelen megjárni a földi poklot. Tristana (Catherine Deneuve) és Viridiana (Silvia Pinal) éppen tisztaságuk miatt olyan vonzóak az őket körülvevő és „gondjukat viselő” férfiak számára – akiket Buñuel filmjeiben a zsarnok hím prototípusa, Fernando Rey alakít. Hitchcock hősnője, Marnie, (Tippi Hedren) szintén a férfiak kegyetlensége miatt szenved, csakhogy ez számára is rejtély, mint ahogy szinte minden az a mester filmjeiben – szegény Marnie egy egész hitchcock--i képzetkört hord a fejében, nem csoda hát, hogy könnyen bekattan.

A hírnév és tisztaság után a harmadik út címünk választottjához a tökéletes rejtélyen keresztül vezet. Ismerjük ugyan a címszereplőt, de csak a többi szereplő elbeszélése alapján, vagy hamis képet dédelgetünk róla: a Nő mindvégig láthatatlan marad, feltámad halottaiból, vagy mással játszatja el szerepét. Alfred Hitchcock első amerikai filmje, a Rebecca (A Manderley-ház asszonya, 1940) titokzatos korai thriller, melyben a címszereplő végig nem jelenik meg, emléke mégis kínzó és nyomasztó légkört teremt. Max de Winter (Laurence Olivier) és új felesége (Joan Fontaine) a film 125 perce alatt kölcsönös bizalmatlanság és aggodalmak közepette próbálnak megbirkózni a néhai feleség terhes örökségével, mígnem végül Rebecca lakószárnya lángra kap, és a film záró képsorában porrá ég „R” betűvel díszített vánkosa.

Kép a Rebecca / A Manderley-ház asszonya című filmből

Otto Preminger máshogy képzelte el a titokzatos címszereplő színre lépését: thriller helyett film noirt készített, melyben egy detektív beleszeret a nőbe, akinek gyilkosa után nyomoz. A zsáner borostás, morcos, alulfizetett hekusát egy halott nővel összeboronálni nem kis kihívás, Preminger Laurája (Valakit megöltek, 1944) mégis képes megtartani az érzékeny egyensúlyt rejtély, szerelem és a műfaji kötelezettségek között. Billy Wilder, a film noir és a vígjátékok mestere 1977-es filmjével, a Fedorával csatlakozik a rejtélyes nők tisztelői sorába. Az idős mester William Holden, az Alkony sugárút (1950) főszereplőjének vezetésével rója le tiszteletét a Film és a Nő előtt – bemutatva szépségüket és titokzatosságukat. Wilder utolsó előtti filmje (az utolsó persze vígjáték), ha tetszik, hátborzongató krimi, ha tetszik, főhajtás a színésznők előtt, akik Hollywood fénykorában egyforma erővel játszottak vampot és titkárnőt – de mindenki keresztnevükön szólította őket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó