Keserű poénok, gerilla népnevelés

Beszélgetés Kálmánczhelyi Zoltán és Végh Zsolt filmkészítőkkel

Kálmánczhelyi Zoltán, Végh Zsolt és Stefanovics Angéla kedvesen különc pontok a magyarországi filmgyártás néha igen beszűkültnek tűnő egén. A kilencvenes évek elejétől gyártják közösen az egyre kifinomultabb, fergeteges, maróan felszabadult poénokkal operáló rövidfilmjeiket. Most fordulóponthoz érkezett pályájuk, hosszú kilincselés után elkészíthették első játékfilmjüket, a Libiomfit, melyhez az ihletet a magyar kriminalisztika egyik furcsa esetéből merítették: Liebe Attila a nyolcvanas években egy saját színjátszó csoportban igyekezett a híres-hírhedt Sztaniszlavszkíj módszernek teret adni, olyan elvakultan, hogy egy fiatal nőt megfojtott a teljes átélés jegyében. Kálmánczhelyiék filmjében – melyben Angéla most „csak szerepel és ír” – Liebe különös szelleme Libi bácsiként öltött testet, a hős saját önmegvalósításához kiszemelt mű pedig nem más, mint Milne Micimackója. Különös filmjük – melyet ők legszívesebben szocio-dráma-musicalként sorolnának be – előzményeiről, születéséről és reménybeli jövőjéről beszélgettem a fiúkkal.

Mennyire ismeritek ezt a – szerintem tipikusan magyar – alaptörténetet, beleástátok magatokat az előzményekbe?

Kálmánczhelyi Zoltán: Hát… nem. De nem is annyira ennek a figurának az élete volt fontos, hanem inkább amiről szól. Nevezzük „Liebe jelenségnek”. Ha csak arról mesélünk, hogy volt egy fickó, aki fiatalokat behülyített, az egyiket megfojtotta, és erre alapozunk, az mindössze egy krimi. Sokkal érdekesebb, hogy hogyan, miért kerültek a többiek a hatása alá, neki miért volt a célja, hogy ez megtörténjen, olyan szinten is akár, hogy fojtogatni tudja őket… Ez volt igazából a mérvadó, ez érdekelt minket.

Végh Zsolt: Hogy mennyire magyar ez a jelenség? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül az. Mondjuk véletlenül honi történet volt, de a problematika, amit vázoltunk, az nem kifejezetten csak egy itt tapasztalható furcsaság, hanem valamilyen módon jellemző erre az egész világra, vagy erre a helyzetre, amiben most vagyunk. A kiinduló pont se helykoncentrált, a casting, ahol a mi Libi bácsink kiválasztja a szereplőket, akikkel dolgozni akar, bárhol lehetne. Ennek a jelenetsornak a szándék szerint az volt célja, hogy megmutassa a figura őrültségét, és hogy ebből fakadóan milyen embereket választ magának. És persze csupa olyat, aki őnála gyengébb, sebezhetőbb, formálhatóbb és van valami furcsa, furcsa közössége vele, valami bizarr közös nevező.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Mucsi Zoltán játssza a címszerepet. Mintha rá szabták volna Libi bácsit.

V.Zs: Már nagyon régóta terveztük ezt a filmet, és mi mindig úgy dolgoztunk, hogy szereplőkre írtunk. Rögtön abban a pillanatban, ahogy ez a történet kibukkant a fejünkből, valamitől evidens volt, hogy ezt Mucsi Zoli fogja játszani. Innentől kezdve már nem volt kérdéses, hogy az ő figurájából, karakteréből indulunk ki. De ugyanez történt a többi szereplővel is. Vegyük példaként Anikót, a Zoli, illetve a Libi bácsi élettársát, akit Dióssi Gábor alakít. Ezt a szerepet, azt gondolom, hogy Magyarországon nem is tudná más így megformálni.

K.Z: Lehetőséget igyekszünk adni arra is, hogy mielőtt még bármit felvennénk, mindenki egy kicsit „magára tudja húzni” a szerepet, hogy bele tudjon adni olyat, amit igazából csak ő tud.

A többi szereplő? Casting?

V.Zs: Például Gyuriska János osztálytársam volt a főiskolán, őt onnan ismerjük, Hajdú Karcsiba meg véletlenül „botlottunk bele”.

K.Z: Igen, beletelt egy fél évbe, mire rátaláltunk az „ideális” Bagolyra. Gondolkodtunk, különböző ötletek merültek fel, megnéztünk színházban embereket.

V.Zs: Úgy volt, hogy ezt a szerepet igazából nem ő játssza. És akkor belépett egy erős probléma, hogy hogyan találjuk meg a mi figuránkat. Előtte nem ismertük. Találkoztunk vele egy cukrászdában, ittunk egy kávét, beszélgettünk.

K.Z: Olyan volt, mintha a Bagoly ült volna velünk szemben.

V.Zs: Így van, és onnantól kezdve nem volt kérdés. „Castingolni” egyébként soha nem szoktunk, és nem is fogunk.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

K.Z: Úgy megy, ahogy a filmben is. Leülünk, elkakaózgatunk, és meg fogjuk érezni, hogy ő az.

V.Zs: Olyat legalábbis nem csinálunk, hogy behívjuk őket, és sorban mindenkivel elmondatunk egy verset. Vicces lenne, meg nem is a mi munkamódszerünk. Csalóka helyzet, mert egyáltalán nem biztos, hogy attól még alkalmas lesz az illető, ha helytáll egy délután.

K.Z: Meg a szerepek sem olyanok. Van, hogy a színész teljesen egyszerű eszközöket használ, és az a jó, van, hogy „játszik”, és az. Például Dióssi Gábor, ő nem játszik különösebben, az életben is kicsit ilyen. Bizonyos esetekben a Zoli is teljesen olyan, mint a való világban, tehát nemcsak színjátékot tesz bele, hálaistennek. Úgy dolgozik, hogy szeret mindig minden helyzetben újat produkálni. Ez a filmezésnél egy kicsit problematikus lehet, mert nem tudunk két snittet összerakni, ha mindig máshogy adja elő a szitut. Volt olyan például egy felvételnél, hogy összekente magát moslékkal. A fejére öntötte. Azt mondjuk nem tudtuk használni.

Nekem mégis úgy tűnik, hogy nagyon visszafogottan, alárendelten játszik. Nem annyira az ösztönök uralják, mint a már látott filmszerepeiben.

V.Zs: Igazából arról van szó, hogy a legtöbben Mucsi Zolit a Jancsó-filmekből ismerik. Az a fajta Mucsi Zoli, az egy. Mintha minden filmben ugyanazt kellene, hogy lásd, hisz az az ő karaktere, a páros a Pepével. Pedig nem. Aki jár színházba, az láthatja, hogy a Zolinak rengeteg arca van.

K.Z.: A Mulatságban például egy fojtott hangú, vézna, madárijesztő-jellegű embert játszik.

V.Zs: Aki emlékszik a szenzációs Szentivánéji álomra, amit Csányi rendezett a Bárkában, abban is egészen másfajta dolgokat hozott ki magából. Szóval nehéz ügy így megítélni, mert ha az első filmet nézzük, a Lámpást, akkor ott megmutatja ennek a karakternek az összes színét. Ha sokat foglalkozunk a színészekkel, sokat próbálunk, beszélgetünk róla, hagyunk időt a felkészülésre, együtt dolgozunk a szerepeken, biztos, hogy érződik a filmen. Zolinak, például rettentő nagy igénye volt arra, hogy velünk együtt dolgozzon, felkészüljön ezekre a jelenetekre, nagyon alaposan és alázatosan dolgozott ebben a filmben.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Igen, ezt mondjuk észrevette a zsűri. Az egyik ritka pillanat volt a szemlén.

V.Zs.: Igen, ez olyan volt. Na, mindegy, nehéz dolog ez.

K.Z: Nem tudom, olyan ócska a szemlén hisztizni, meg fura is erről beszélni, mert közben meg tiszteletben kell tartani, hogy a zsűri mit is mond. Hanem inkább az volt a baj, hogy nem jutott el hozzájuk a film. Nem az döntött, hogy tetszik, vagy nem tetszik. A közönség vette a filmet. Hétszáz ember megértette. Öt meg nem, fura ez.

V.Zs: Azért erre lehetett számítani. Ugyanis valamiért azt vettük észre a Libiomfi működésével kapcsolatban, hogy kettébontja az embereket „értőkre”, és „nem értőkre”. Kortól függetlenül. Kell ehhez a történethez egyfajta érzékenység, hogy hagyd magad vezetni, hogy ne legyél görcsös, hol nevetni kell , hol „figyelni”, hol meg egyszerűen csak hallgasd a zenét, nem kell mereven koncentrálni, bele kell helyezkedni, aztán lesz esélyed, hogy valamit visszakapsz.

A zenei betétek mennyire voltak szerves részei az „ős-koncepciónak”?

V.Zs: Úgy indult, hogy: „Csináljunk egy zenés filmet!” (nevet)

K.Z.: Majdnem, de a zene egyébként is, mindig fontos volt. Itt még inkább. Olyan, mint a kép, kell, hogy legyen a kettő együtt, valahol erősítik egymást, máshol ellenpontozzák, vagy egy harmadik lehetőség, amikor „finomítják”: a végkifejletnél például olyan kis mesejátékszerűen indul a vizsgaelőadás, aztán mindenki meghal.

V.Zs: Hát igen, úgy szoktuk mondani, hogy ha egy amerikai film alól kiveszed a zenét, egy magyar filmet kapsz. A zene nagyon befolyásolja a nézőt, lehet vele vezetni érzelmileg, irányítani, a hangsúlyok is változhatnak, attól függően, hogy hol vannak ilyen betétek. Pontosabban lehet fogalmazni.

K.Z: Meg a ritmus, az is fontos.

Nagy üzenet, kevés pénzből. Meddig lehet ezt így csinálni?

V.Zs: Kevés pénz, nagy para, kis kéz, kis csoki. Hosszú távon ezt nem is akarjuk. Reméljük egy szakasznak vége lesz a Libiomfival. Ezt a „kevésből, rossz körülmények között forgatunk, de épphogy megvan” című történetet, ezt jó lenne lezárni, mert nincs értelme.

K.Z: Meg a filmnek is rosszat tesz. Egy ötletnek kell idő, hogy „feldolgozódjon”, „megcsinálódjon”. A forgatás az igazán nehéz ügy anyagilag, a többi már nagyjából megoldott. Ha mondjuk a Zsoltnak, van egy ötlete, hogy legyen egy télapó, aki megöli a gyerekeket...

V.Zs: Miért mondanék ilyet?

K.Z: Mondjuk, mondasz. De jó is, hogy közbeszóltál, mert tényleg, ennek kell kiderülnie, hogy az a fránya télapó miért is öljön gyermeket, vagy gyilkolásszon-e egyáltalán. Meg lehet nézni, ki lehet próbálni, ma már a vágás – legalábbis alapszinten – egy PC segítségével elérhető, nem kellenek laboros körülmények. Lehet kísérletezni. De amikor elkezd esni az eső és nincs pénz megvárni míg eláll, az a nagy baj.

V.Zs: Ez a nagy fájdalmunk, hogy eddig nagyon vacak körülmények között forgattunk. Talán most ez változni fog.

Kálmánchelyi Zoltán - Végh Zsolt: Libiomfi

Egy számotokra fontos helyre, az idei Szigetre tervezitek a Libiomfi premierét. Pusztán annyiról van szó, hogy ott lesz a fű felett a bemutató?

K.Z: Igen, ott lesz vetítve először. Gondolkodtunk, hogy legyen külön kis „pofája” a dolognak, de a szervezők nem igazán akarnak a Szigeten belül még egy rendezvényt felvállalni, bár a fesztivál-jelleg talán ettől is erősödne. De így is jó lesz. Meg az úgyis elterjedt, hogy mi ott kezdtünk filmezni, hát „hazamegyünk”.

Aztán szeptembertől látható is a mozikban?

K.Z.: Sőt, inkább egyből a Sziget után, hogy meglegyen a lendület. Érdeklődnek a forgalmazók, de konkrét megegyezés még nincs. Van, aki azt mondja, hogy kevés kópiával szeretné, de akkor szétplakátozza a várost, és van, aki többel, de akkor szinte csak szájhagyomány útján terjedne a hír. Azt még el kell dönteni, hogy melyik használna jobban a filmnek.

V.Zs: Kaptunk több irányból, mozis berkekből is visszajelzést, hogy megáll a dolog a lábán, „eladható”. De azt érezzük mi is, hogy nem lesz gond, szerethető a film. Ez jó, mert annak is terveztük.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó