/ / /

· írta

Madarak Publicisztika

Darvak, gólyák, vadlibák húznak a vérbe. Zenére.
Lelkek keringőznek a végtelen táncparketten. Nézzük ketten.
Nézd meg, tollas a hátam? A madarakat is lelövik, ugye?

– Na, milyen volt? – Jó volt.

– Dehát nem is volt benne történet.

– De igen, volt rossz is benne.

(Félre: Már a gyerek is kezdi.)

És a film is elkezdődik, mintha csak egy természetfilm lenne.

Az egyik színes, hamm, bekapja a másikat, aki kicsi és szürke. Csak féreg volt. A szép anyuci fiókái várnak már nagyon. Ölünk és eszünk. Egyik állat olyan, mint a másik.

De mást is teszünk, idegen tojást pottyantunk a fészekbe, és várunk...

Színes anyuka öl egy kicsit és viszi a fiókáinak a kaját. Egy óriási meztelen kakukkfióka éppen az utolsó tojást dobja ki korához képest kemény munkával a fészekből.

Mi a szép színes anyukára gondolunk, de nem látjuk. Gyerekembert látunk, aki kiszabadít egy vadkacsát a csapdából, az ember hálójából.

És ettől kezdve repülünk. Sokezer kilométeres vággyal, oda-vissza, jóban-rosszban!

Repülünk... Földközi-tengertől az Északi sarkra. Tűzföldről a trópusokra.
Viharban, szélben, napsütésben repülünk...a gólya is repül, idegen szívem hevesebben dobban, ez magas labda volt, milyen gyerek az ember, ahogy ezt a filmet nézi, ezt a nem dokumentum filmet, ezt a nem természetfilmet.
Repülünk...megjelenik a fehérfejű rétisas és második édeshazám jut eszembe, és megjelenik New York, ahogy repülünk...a két toronnyal és a Szabadságszoborral és szállunk a madarakkal a leskelődő halálos veszély fölött a filmmel – a természet természetéről, a világ lelkéről – ahol a kaland, a messzeség, a vágy és család egy és ugyanaz. És hol jön be az ember a képbe? Egy mókás, okos papagáj önmagát szabadítja ki ketrecéből.

Egy másik darumadár búsan néz a ketrecéből vándorló társai után. Ez volt a legszomorúbb jelenet a filmben.

És a legmókásabb a hóbagoly lurkója.

Hogy ilyen jéghideg szemű, halálosan hófehér anyukának ilyen aranyos buci-maci kölyke legyen. (Halk nevetés...) Ja, az élet nem kiskabát. Én megértem a kismamát. És a nénit, aki búsan nézi a film elején, hogy elhúznak a darvak Szibériából, szerintem igazuk van, várja őket a Gangesz és repülünk. A néni magányos, és arctalan vadászok puskája dörren! Valaki nem száll többé. Valakik semmiért ölnek. És szocialista-realista traktorok jönnek, kombájnokat húznak és aratnak. Egy fióka odalenn behúzza a fejét. Valakik kenyérért ölnek. És a ragadozók, mert kell nekik. És kecsesek is nagyon. Finom szőrű menyét, és rakéta héja. És mi még mindig repülünk félkörívben. Csodálatos japán metszetek elevenednek meg, ők is darvak.

Gyár, kikötő, szutykos olajfolt, egy madár az igaz utat nem lelé és az ember mocskába merül, meghal vergődve lélektelenül. Mert a lelke tovább repül. A társaival, mert közös lelkük van, mint nekünk.

De most még repülünk. A csillagok, a Nap és a föld mágneses tere legyen velünk, hogy hazaérjetek végre. Élve. Ki tehet a villámról? És a mennydörgésről?

Még mindig repülünk, együtt a kamerával, velük, akik egy halálpontos filmet rendeztek, fényképeztek és vágtak, és vágtak négy hosszú éven át. Hogy minden ponton egyszerre legyen földhözragadt és légies. A lét arányai, a létezés csapdái, ami nem a szemnek való, finoman megkerülve, hogy lássuk a történetet, a költöző madarakét.

És szállnak a darvak mert olvad a jég Szibérában is és mindannyian visszatérünk a végén az öreg nénihez, aki a tenyeréből eteti őket, mert megérdemelték, túlélték a végzetet. A szerencse is velük repült, nagy ajándék, becsüld meg! Albatrosz a mítoszok szárnyán és a pelikán vére...
Valamiről, amiről nem lehet biztosan tudni, hogy násztánc, egy szót se!
És jönnek a pingvinek, és csak jönnek és jönnek...és a hasunkat fogjuk a nevetéstől, a sok kis Chaplin pincérnek öltözve, de előtte a vízben delfint játszottak, és elhittük azt is.

Léci, egyet a halakról is, egy kis ponty alá valót!

De a képzelet száll.

(Felsorolás következik.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , cikk