A pályáját kamasz-színészként kezdő, majd színházi-, opera- és filmrendezőként egyaránt elismert Chéreau új filmjében nem tudja megismételni a pályája csúcsát jelentő Intimitás (Intimacy, 2001) sikereit: a Hajsza jobb pillanatai ellenére is tételszerű és kissé fárasztó. Rendezője soha nem tudott „leszokni” a színházi gondolkodásmódról, s ezúttal – az Intimitástól eltérően – annak buktatóit sem tudta elkerülni.
A Hajsza hőse az Intimitáséhoz hasonlóan egy magányos, szeretetre vágyó férfi, akiben nincs meg az a képesség, hogy kapjon és elfogadjon: egyfelől szeretetvágya rögtön követelőzéssé változik, másfelől saját magát már-már rákényszeríti partnerére, ami viszont annak elfogadhatatlan. Hősünk ezúttal Daniel (Romain Duris), a lakásfelújításokon dolgozó különc, aki úgy érzi, mintha barátnőjének (Charlotte Gainsbourg) nem számítana eléggé. Ritkán találkoznak – ügyes rendezői fogásként a lány nem tűnik fel gyakran a vásznon –, Sonia akkor is hűvös és nehezen kiismerhető, az esti kocsmázások alkalmával olykor Daniel barátjával flörtöl. A törődést forszírozó Danielt a cselekmény másik vonalán egy meleg férfi (Jean-Hugues Anglade, Chéreau visszatérő színésze) üldözi szerelmével, s Daniel persze nem ismeri fel, amit nekünk kell látnunk e rendkívül didaktikus megoldással: ugyanúgy hajszolják, mint ő Soniát.
„Hiába mutatok meztelen testeket, az intimitás természete rejtély marad. Megmutatok mindent, valójában mégsem mutatok meg semmit. Az ember lelke mindeközben nem nyílik meg.” – nyilatkozta Chéreau az Intimitás kapcsán. Ami abban a filmben olyan zseniális volt – a lényeg soha nincs szavakban kimondva, mert megfoghatatlanul a képekbe van írva –, az teljes mértékben hiányzik a Hajszából. Itt nem sok minden marad rejtélyes, az alkotók ugyanis – ahogy Daniel is mászik Soniára – erővel megnyitják a lelkeket és gyakorlatilag semmit nem bíznak a képekre. Daniel megállás nélkül ontja gondolatait és önti ki bánatát, amelyeket hasonlóan a (barátaival, szerelmével és a titkos követővel folytatott) nagyon emelkedett és teátrális dialógusokhoz, nem bír el a film. Az őt játszó francia sztárszínész, Romain Duris még rá is erősít minderre zavaróan túlhabzó játékával és a bosszantóan olcsón adott könnyhullatásokkal.
Arról az érzésről, hogy a játékidő egy jó részében tulajdonképpen lefényképezett színházat látunk, persze leginkább a kameramunka és az ábrázolásbeli sutaság tehet: lemondva a képekben lévő pluszról, rejtélyről, ha tetszik intimitásról, a kamera inkább csak rögzíti a színészi játékot. Persze azért találunk ellenpéldát, amely ráadásul színészileg és dramaturgiailag is az egyik legjobban felépített jelenet: a hazafelé tartó Sonia és az őt kísérő Daniel a szerelmükről beszélgetnek, s fokozatosan jutnak el a problémáig: Sonia már csak akkor akarja szerelmét, amikor az nincs vele. Egyfelől a színészek itt nyújtják talán legjobb formájukat – Charlotte Gainsbourg egyébiránt végig megfelelő színvonalon, ha nem is kimagaslóan hozza a kissé rideg és az érzelmi tukmálástól megfáradt barátnőt –, másfelől a kezdettől a végpontig tökéletesen az ellenkezőjére forduló jelenetnek kivételesen sikerül a környezet élővé tétele, „együtt mozgatása” a színészekkel: a párizsi utca atmoszférája, a dialógus tartalma és a színészek játéka szép összhangba kerül.
A zavaró teatralitáson kívül van még egy fontos tényező, amely közrejátszik a Hajsza kudarcában. Chéreau egy állapotot mutat be, nem egy történetet: ezt a „luxust” viszont akkor engedhetné meg és persze csak akkor lenne képes sikerrel véghez vinni, ha kínálna bármit a mese élvezete helyett. Márpedig itt sem egyéni világképről, ábrázolástechnikáról, újító formanyelvről nincs szó, de maga a központi gondolat sem mondható olyan erősnek, hogy elbírna egy másfél órás játékfilmet, amely aztán egynémely pontján színtiszta unalomba fullad. Az erőszakos önzés a szerelmet is megöli – sulykolják belénk a néha kínosan illusztratív jelenetek.
A tézis-szerűségen és a súlyosnak szánt mondanivalón kívül található itt még egy nemkevésbé suta allegória is. Az indító snitteken a metrón utazó Daniel közelében egy hajléktalan kéreget. Az asszony körbemegy a fáradt, érdektelen arcok közt a kocsiban, mindenkitől megkérdezi, van-e eurója. Miután senki nem ad, abbahagyja a koldulást, ránéz egy utasra, majd kis idő múlva kétszer gyorsan pofon üti – az egyetlent, aki rámosolygott. Mikor a metró megáll, az ütést kapó utas azonnal kirohan, Daniel utánafut és magyarázza, hogy nem véletlenül ő kapta, a hajléktalan tudatosan őt választotta. Az amúgy igen megkapó és emlékezetes képsor sajnos nem állhat önmagában, mert Daniel magyarázatával és egy hangsúlyos szerelmi jelenetben többször kimondott „hiszen választottuk egymást” papíríz-gyanús mondatával kényszerűen allegóriává kell válnia. Legalább azt árulná el Chéreau, hogy miért választotta egymást Daniel és Sonja.
