Henri Colpi filmjének – címét lásd címünkben – az 1950-es és 1960-as fordulóján komoly szakmai sikere volt, ám „sikerült” elkerülnie a közönség lelkesedését. Holott a téma közkeletű, az emlékezetvesztésből adódó már-már tragikus alaphelyzet, az emberközi reménytelenség (lélektől lélekig) példázása… Sok hasonlónak kikiáltott művet ismer a filmre figyelő mai (gondolkodó vagy kevésbé gondolkodó, inkább csak érzelmi állítottságú) ember.
A II. világháború mint hordozóeszköz (fronton vagy táborban sebesült meg a Párizs felszabadulásakor a város határában hirtelen feltűnő, rommezőkön papírhulladék halmaiból szépséges újságképeket gyűjtögető, a Szajna partján kalyibában lakó clochard), az élet úgynevezett normalizálódása, visszakispolgáriasodása, az érzelmek természetes joga, jogos természete, vagyis hogy feleség, jó barát, ismerős felismertetni szeretné magát a hibbantnak is látszó jámbor ember szemében, visszaállítani a régi rendet (opera, vacsorák, golyózás, kirándulgatás) – de a sérült lény nem képes. Semmi másra, mint ami belőle adódik. Mindenkit szeret ő, ajándékokat visz (papírkivágásokat, ismétlem szépségeseket), ám azt ne várják tőle, hogy feleségre, jó barátra, ismerősre ráismer, ördögi kör, inkább a tábor rabfényeit véli felismerni az emlékezete felébresztésének céljából, őt vadul megreflektorozó, súlyos teherautók hirtelen „támadásában”, elmenekül, még jó, hogy nem rohan kerekek alá, s kicsiny környezete üres kézzel marad hátra, mondván, meg kell várni a telet, talán újra behajtja az éhség. A film mindig kép vállalkozás is, és Colpi filmjének – hála isten, mondhatjuk ezt, van ilyen etalonunk – Pilinszky háborús verseinek világa a mércéje ekképp. A francia fogoly variánsa ez az Albert Langlois stb., igen, a clochard, aki oly fontos volt számomra a 60-as évek elején, hogy Egyetlen (később: Töredék Hamletnek) c. első verseskötetem egyik „fő alakja” is lett (ajánlás révén).
Mi ragadott meg engem ilyennyire ebben az emberi alaphelyzetben? Talán ez: adni tudjuk a jóakarat sugarát, de nem tudjuk, miért, kinek…valami elemi erő, amit általában a jóság, az istenhit folyományának tekintenek, kétségkívül vezérel minket, de minden szeretetünkkel együtt is örök-idegenek közt mozgunk, s a clochard ezt a tényt fejsérülése és amnéziája következtében kénytelen volt bevallani. Vagy az igyekezetek hiábavalósága! Elszigeteltségünk ténye, túl a kapcsolat–kapcsolattalanság körén: ez lett volna a rendkívül egyszerű vonalvezetésű film alapsugallata. A rendkívül egyszerű vonalvezetés még fájdalmasabbá tette az egészet. 26 éve élek kapcsolatban, szoros kapcsolódásban természeti lényekkel, alig három dekás vadmadarakkal, sérültekkel, kipottyantakkal etc., és összetartozásunk elemi is, nem is. Nem juthatunk el olyan felismerésig, melyeknek az emberi és madárélet felszínén semmi bizonyítható alapja. Mégis összeköt bennünket a kreatúraság, vagy valami más. Hihetetlen dolgok jönnek elő, melyekről sejtelmünk se volt addig.
A Colpi-film manapság is segít tájékozódnom. Kopárságával, sallangtalanságával figyelmeztet: „Ne akadékoskodj! Ne igazságoskodj!” hogy hazugul, természetesen (természetellenesen!) ne fogadjam el a világot, de ne higgyem, hogy a magam helyzeti mivolta etalon lehetne. Milyen kevés elég, hogy teljesnek hitt, csak-ilyen-lehet világomból kibillentsen. Ne favorizáljam sértettségeimet, ne akarjam mások mulasztásai okán adódó „szituációmat” állandóan felpanaszolni, ám mert a rend (volt olyan?) visszatérésének reménye mégis marad, éljek annak tudatában, hogy ez és ez voltam, vagyok. A clochard egykori környezete a visszanyerés ily reményében ágál, a clochard maga az öröklét kategóriáiban mosolyog, teszi nagyon parányi tehetéseit. Ez VAN együttesen.
