Az ötödik filmem már lehet rossz, de a második még nem

Beszélgetés Fazekas Csaba filmrendezővel

Fazekas Csabát 1995-ben vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakára, Simó Sándor osztályába. Az alábbi interjú készítőjét 2000-ben vette fel ugyanő, ugyanoda, de új osztálya csak egy évig tanulhatott tőle, mert 2001 szeptemberében a fiatal filmesek első számú támogatója elhunyt. Ennyit mindenképpen előre szerettem volna bocsátani. Fazekas Csaba első nagyjátékfilmjéről, a szemlén felsorolhatatlan sok díjat nyert Boldog születésnapot!-ról beszélgettünk.

APRÓ MOZAIKOKBÓL

Hogy rendez ma egy magyar filmrendező?

Az egészben az a lényeg, hogy amit meg akarsz csinálni, azt otthon elképzeled nagyon pontosan és a forgatás már nem is szól másról, mint hogy levezényled azt, amit elképzeltél. Azt gondolom, hogy az alkotó munka java része otthon, az íróasztal mellett történik. Tény, én még elsőfilmes vagyok, és nem tudok úgy nekimenni egy forgatásnak, vagy akár egy felvételnek, hogy nem tudom pontosan, mit akarok csinálni, mert egyelőre akkora feszültségek vannak bennem munka közben – határidők, stb.…Nekem egyelőre az a fontos, hogy az egész összeálljon, nem pedig hogy a legkisebb részleteiben is tökéletes legyen.

Hol helyezkedsz el a kommersz–művész ellentétben?

Én sehol, mert úgy írom meg a dolgaimat, ahogy az belőlem kijön. Első nagyfilmem, a Boldog születésnapot!, alapján, bár még nincs forgalmazásban, úgy látom, úgy remélem, hogy talán van egy olyan hangom, amely a kettő határán áll. De mivel szeretem a dolgokat ironikusan szemlélni, és itthon él az a hiedelem, hogy ami vicces, az nem lehet művészet, azt gondolom, hogy inkább a közönségfilm felé fogok elmozdulni, és bízom abban, hogy van olyan ízlésem, ami nem visz el a gagyi felé.

Simó mindig azt tanította, hogy az ember első nagyjátékfilmje az a bizonyos „Így jöttem”-film, ahol az ember el- és leszámol a környezettel, ahonnan származik. Igaza volt a te esetedben?

Igen, igaza. Bár én nem úgy készültem, hogy ez lesz az első filmem. Nézd, én a főiskola alatt mindig elbújtam. Elbújtam magam mögé. Nem akartam magamból filmet építeni. Először egy vámpírfilmet akartam, aztán Dosztojevszkij-t… Mindig hőzöngtem Simónak, hogy én nem akarok ilyen csak rólam szóló filmet csinálni, azt akarom, hogy észrevegyenek, különlegeset akarok csinálni, és hogy nem akarok süllyesztőbe kerülni. És erre Ő azt mondta: „Most állsz a süllyesztőn, ha sokáig szarakodsz.” Próbált szurkálni, próbálta kihúzni ezeket a szelepeket, és éppen sikerült volna neki, de addigra meghalt szegény. Most meg már örülök, hogy egy ilyen őszinte filmet sikerült összehozni és nem mást. Hogy végül is nem bújtam el sem magam, sem a vámpírok mögé. Nekem ez sokkal nehezebb.

Úgy megy ez, hogy van valami inspirációforrás, egy „kezdőihlet”, és abból építed ki az egész történetet?

Nem, először a lány sztorija volt meg, miszerint van egy csaj, aki terhesnek adja ki magát gazdag férfiaknak, akikkel lefeküdt, és ezzel zsarolja őket. Aztán ezt évekre elfelejtettem, és írtam a fiú sztoriját, de közben azt éreztem, hogy ez így nagyon nem jó, hogy a srác egész nap csak nyavalyog az életén, és hogy kell valami kaland a dologba. Ezért hoztam be a lány figuráját. Aztán ehhez volt egy csomó régi jelenet-ötletem, amiket most mind belepakoltunk a Boldog születésnapot!-ba. Ilyen például a kérdőíves jelenet, vagy a film eleje, a gyerek születéséig – az lett volna a negyedéves vizsgafilmem. Tehát az egész ilyen apró mozaikokból tevődik össze. Csomó ötletet elhagy az ember, aztán újak jutnak eszébe, és így tovább. Az új könyvemet is így írom, hogy vannak fontos jelenet-bóják és én próbálok bójától bójáig úszni írás közben, és kitölteni a köztük lévő részt.

UTOLÉRNI MAGUNKAT

Miről szól a film? Mit írtál a szinopszisba?

Három sor a szinopszis: „Osváth András felébred és rájön, hogy egy csomó dolgot nem tett még meg az életben. Elhatározza, hogy mindent bepótol egy nap alatt. Erről az egy napról szól a film.” Én azt hiszem, hogy az a jó film, amelyiknek a sztoriját össze tudom foglalni egy mondattal. Ez az egy mondat aztán a forgatáson is segít az instruálásban. Minden jelenet elején elmondom magamban ezt az egy mondatot és ez a kiindulási pont. A film egyébként arról szól, hogy utol kell érni magunkat, aztán rájövünk, hogy ez nem így működik.

Beszéljünk egy kicsit a színészválasztásról. Miért Ónódi Eszter a női főszereplő? Ő már filmsztárnak számít kis hazánkban. Csúnyát kérdezek: nézőszám-növelési okokból?

Nem. Csináltam próbafelvételt teljesen ismeretlen, egyébként nagyon jó színésznőkkel is, de már főiskolás korom óta szerettem volna Eszterrel dolgozni. Gondolkoztam én is sokat, hogy jó választás-e … de azért az nem véletlen, hogy Eszter annyi filmben játszik. Nagyon érzi a filmezést, akárcsak Kocsis Gergely, a férfi főszereplő.

Generációnkban pont ellenkező tendenciát érzek: a fiatal rendezők nem akarnak sztárokkal dolgozni, mindenki új arcot keres, aki még nem foglalt.

Szerintem ezeknek az úgynevezett sztároknak is sok arcuk van, csak nem használják ki őket. Esztert is beosztották a „helyes-lány” kategóriába, miközben ő egy szenzációs színésznő. Gonoszt, őrültet, naivat, énekes meg néma szerepet is kellene és lehetne adni neki. Egy csomó arca van még. Attól, hogy valaki ismert, még lehet neki feladatokat adni. A „sztárságra” visszatérve, a Boldog születésnapot!-nál arra számítottam, hogy Eszter majd duzzog, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő akarja, Gergővel meg a jó kapcsolat két hét után megromlik, és mindenki sugdolózni fog a hátam mögött. És végül nagyon jó hangulat és nagyon baráti légkör alakult ki munka közben. Kifejezetten barátok lettünk a színészekkel. Biztos nem így lesz a pályám során minden alkalommal, de hogy így nagyon jó, az tuti. Ha egy színész látja, hogy tudod, mit akarsz, akkor odaadja magát neked és lelkes. Lemegy a jelenet és megkérdezi mondjuk Hernádi Judit, hogy jó volt-e, nekem pedig meg kell mondanom neki, hogy most nem. És ő ettől lesz lelkes, mert ha nem mondod meg neki, hogy akkor, ott rossz, elveszted a hiteled és akkor sem fog hinni neked, ha legközelebb azt mondod, hogy jó. És nem kell egy óráig beszélgetni egy színésszel arról, hogy hogyan mondja, azt, hogy „jó napot!”. Ezt is Simótól tanultuk, hogy nem feltétlenül kell boncolgatni, hanem el kell mondani egy odaillő sztorit, amin keresztül átéli. Vagy adni egy hangszínt, jellemző mozdulatot, felidézni egy illatot.

Elsőfilmes rendezőtől igen különös, hogy nem egy főiskolán megszeretett osztálytársat kér fel operatőrnek.

Ez tőlem függetlenül alakult így. Volt egy állandó munkatársam nekem is a főiskolán, de ő most nem dolgozik és úgy alakult, hogy mi sem dolgozunk már együtt. Nagyon sok ötletem volt, hogy kivel dolgozzak, végül a Laurinfilmben a producerek ajánlották Sas Tamást. Elbeszélgettünk, megnéztük egymás filmjeit. Az is szempont volt, hogy ez egy rövid idő alatt, kevés pénzből készülő film, ezért a producereim számára, akik még nem ismertek munka közben, nagyon fontos volt egy olyan biztosíték, amit egy rutinos operatőr tud nyújtani.

Fazekas Csaba: Boldog születésnapot!

Minden belekerült a filmbe, amit akartál? Szereted a végeredményt ahhoz képest, amit elképzeltél?

Egészében véve kicsit szomorúbb filmnek képzeltem, de nem baj, hogy így alakult. A szülővárosomban, Tapolcán, volt egy bemutató vetítés, ahol fantasztikus fogadtatásban részesült a film és mi, az alkotók is. Annyi jó élményem volt a fogadtatással kapcsolatban, hogy nem tudom nem szeretni a végeredményt. Persze nem vagyok mindennel elégedett. Vannak jelenetek, ahol inkább becsukom a szemem és szeretnék már túllenni rajta, begyorsítani a vetítőgépet, de hát ez ilyen.

Megélhetéssel hogy állsz? Reklám, tévé fenyeget?

Igen, csak én most még nem tartok ott, hogy mindent elvállalhatnék. Lemondtam idén nyáron egy filmet, meg egy tévésorozatot is, mert úgy éreztem, nem szerencsés az alapötlet. Gondolj bele: egy film elkészítése minimum másfél év, mindenestül. Ha te már az első perctől fogva tudod, hogy nem jó, úgy semmi értelme. Persze egy-egy ilyen munkát visszautasítani ugyanolyan lelki tusa, mint elvállalni, mert ugyanakkor meg dolgozni szeretnék és a keresetemből meg a Bahamákra utazni. Az pedig, hogy felkértek, szerintem arról szól, hogy a filmemen látszik, hogy jó mesterember tudnék lenni, akinek, ha odaadnak egy könyvet, azt meg tudja csinálni egy vállalható szinten. Én szeretném, ha rám bíznának ezt vagy azt, csak egyelőre még nem mindegy, hogy mit. Az ötödik filmem már lehet rossz, de a második még nem.

A RENDEZŐSDI PSZICHOLÓGIÁJA

Mi lenne a legfontosabb tanácsod az alsóbb osztályosoknak, akik első filmjükre készülnek?

Az, hogy a forgatókönyved legyen kész, és ha az megvan, nézd meg, mik azok a biztos pontok dramaturgiailag és gyártásilag, amikhez ragaszkodsz, és mik azok, amikhez fölösleges ragaszkodni. Tudd, hogy mindenáron le akarod-e forgatni a filmet a rendelkezésedre álló lehetőségek szerint, vagy addig nem alkuszol meg, amíg nem pontosan azt látod a legutolsó, képen átrepülő madárig, amit elképzeltél, még ha a költségvetés és a lehetőségek ezt már nem teszik lehetővé, akkor is. Zárójelben: ez persze nem fog menni. Határozott „igen”-nel, vagy „nem”-mel válaszolj a munkatársaid által feltett kérdésekre. A „talán” vagy a „nem tudom” nem jó válasz az adott pillanatban. A „szerinted?” visszakérdezést csak egy bizonyos százalékban használd, jól időzítve. Ezek persze így elég viccesen hangzanak, de munka közben rájön az ember az egész rendezősdinek a pszichológiájára. Ha nem vagy felkészülve, azt a munkatársak, főleg a színészek, azonnal megorrintják.

Simó azt mondta, félévente csináltatott veletek egy listát, amire név szerint fel kellett írni, hogy ki a legtehetségesebb, ki a második, a harmadik, és így tovább.

Jaj, az szörnyű volt. Az eredmény az titkos, a mai napig a fiókjában van. Afelől soha nem volt kétségem, hogy nem állok rossz helyen és alkalmas vagyok erre a pályára. Azt érzi az ember. Rangsor pedig nem létezik, csak adott filmek.

Fazekas Csaba: Boldog születésnapot!

Van mestered? Volt? Aki nem elsősorban példakép…

Ja, hogy mester, akitől sokat tanultunk? Hát Simó, de ő nem úgy tanított nekünk sokat, hogy hova kell tenni a kamerát, meg mit kell mondani a színészeknek, hanem ehhez az egészhez, munkatársakhoz, emberekhez való hozzáállást, meg, hogy egy bizonyos emberi ponton nem szabad túlmenni. Hogy ez egy lelketlen szakma, de egy ponton túl nem szabad, nem érdemes annak lenni. És hogy ezt a személyes hangvételt, ami talán minden osztálytársam eddig elkészült filmjében megvan, ezt tovább kell erősíteni. Mert meghálálja magát. Nézem az osztálytársaimat, nézem magamat, és egy csomó mondata, gesztusa, gondolkodásmódjának eleme totálisan belénk épült. Nem mester, inkább filmes pillanatok vannak, meg filmek, amikből lop az ember, meg támaszkodik rá.

Akkor mondj három rendezőt, aki jó szerinted.

Szabó István, Gothár Péter. Az volt még nagy dicséret, amikor Bálint András azt mondta, hogy olyan lehetnék, mint az amerikai kismesterek, például Billy Wilder. Ő nekem példakép ilyen szempontból. Ez az amerikai kismester kategória, ez tetszik. Oké, akkor mondok két filmet: az Amarcord meg az Annie Hall.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.