Makkai Bence tavaly nyáron kereste meg első kisfilm-ötletével Durst György producert. A Holtvágányt fél év múlva bemutatták a Magyar Filmszemlén, majd több nemzetközi filmfesztiválon is. Három nap alatt forgatták Magyarországon, a vászonról pedig ismerős kolozsvári színész-arcok köszönnek vissza. Első filmforgatásáról kérdeztük a rendezőt, aki (még) nem tartja magát filmesnek.
Mit csinálsz, amikor nem csinálsz filmet? Mi a foglalkozásod?
Reklámszakmában dolgozom, egyfajta mindenes vagyok. Kitalálom a reklámot, képet, szöveget egyaránt, és meg is valósítom. Művészeti vezető és szövegíró vagyok egyben, mert egy kisebb reklámirodában dolgozom, ahol ez a két munkakör még nincs különválasztva. Többnyire nyomtatott reklámokkal foglalkozunk, illetve folyóiratok számára is készítünk reklámokat.
A reklámszakma felől jutottál el a filmhez?
Nem. Nekifogtam írni, összedobtam pár ötletet, de fonala nincs a történeteknek. Filmmel eddig nem foglalkoztam, nem vagyok filmes és nem tudom, hogy az leszek-e valaha. Az, hogy megcsináltam egy filmet, még nem jelenti sem azt, hogy rendező vagyok, sem azt, hogy filmes vagyok.
Amikor tavaly felbukkantál a Filmtett–Duna Műhely alkotótáborban, hogy szeretnél Durst Györggyel találkozni, akkor milyen fázisban volt a Holtvágány filmterve?
Akkortájt egy egyoldalas történet volt, papírra vetve, és nagyon erős képi jelleggel bírt. Tehát nem arra álltam rá, mint általában a többi írásomban, hogy kifejtsem a történetet, irodalmiassá tegyem és olvasmányossá, hanem elsősorban a bennem lévő képeket próbáltam minél nyersebben és tömörebben lejegyezni. Olyasmi volt vele a célom, hogy a pár leírt hívószó alapján annak, aki végigolvassa, egy film peregjen le.
Azt mondtad, hogy nem úgy, mint más írásaidban. Az említett forgatókönyv-torzó mellett írogattál mást is?
Igen, periódusonként nekifogok írogatni, megírok egy-két novellát, hármat, utána nem történik semmi, majd megint írok egyet-kettőt. Szóval ez sem egy szakma a számomra, inkább valamiféle szerelem-időtöltés, ahhoz hasonlatos, mint amikor az ember szerelmes lesz és az tart egy ideig, utána megint remeteségbe vonul. Kábé ugyanilyen viszonyban vagyok a novellával, és általában a filmmel is.
És mi történt akkor Györgyfalván, a Dursttal való találkozás alkalmával?
Úgy mentem oda, hogy ha lesz film, akkor az jó, s ha nem, úgy is jó. Viszont bennem volt egy nagyon nagy erő, ami azt sugallta, hogy ezt végig kell vinnem, ezt meg kell csinálnom. Odaadtam az írást Gyurinak, ő végigolvasta és nevetett egy nagyot a végén. Ennek ellenére aztán másfél óráig beszélgettünk a majdani filmről.
De mire számítottál? Szakvéleményre, kritikára?
Nem szakvéleményre, de meglepett az őszintesége. Felnevetett és az mondta, hogy hát ez hülyeség. Ő filmes szemmel olvasta végig, én pedig odamentem, mint egy mozikultúrával nem rendelkező ember. A Dursttal való találkozás végeredménye az volt tehát, hogy az ötlet nem rossz, viszont a történet abban a formájában nem reális, de nem is szürreális. Valahol sehol nem volt, ezért próbálnám meg valamelyik irányba elmozdítani.
Mi volt az eredeti történet?
A legelső változat akkor merült fel, amikor kijöttünk a barátommal a Mulholland Drive vetítéséről: jön egy vagon, egy szál vagon a pályán, és megáll egy ház előtt. A vagonból kiszáll Bob, az a Bob, aki a Twin Peaks-ben játszott. Bemegy a ház fürdőszobájába, beleröhög a tükörbe és nem röhög vissza senki. És Veres Misivel, a barátommal elkezdtünk azon morfondírozni, hogy ezt mi módon lehetne megcsinálni. Kezdetben úgy gondoltuk, hogy lefényképezünk egy vagont, kivágjuk, és rátesszük egy másik fényképre, amin csak a pálya lesz, és akkor azt ott tologatjuk, és akkor egy ilyen...
Animáció lett volna?
...fényképes animáció lett volna ebből a filmből. Akkor leírtam a történetet, hogy ne felejtsem el, persze közben az változott is: egy fiatalember utazik a vonaton, elindul, nem tudni miért. A vonat legvégén utazik, előre sétál és a vagon legelején találkozik egy véres gyerekkel. Miközben segíteni próbál a gyereken, összevérezi magát. A szerelvény megáll egy helyen, egy kis állomásnál, ahol csak egy épület van. A fiatalember bemegy az épületbe kezet mosni, közben belenéz a tükörbe és meglátja, hogy az eredeti arca és a tükörképe között apró eltérések vannak. Furcsállva veszi ezt tudomásul, ám a vonat elindul. Visszaszáll a vonatra, és a gyerek helyett egy öregembert talál. Ebben a pillanatban megrökönyödik, menekülne onnan, indulna előre, viszont a vagon előtt nincs semmi, mert az magára megy a pályán.
Megszületett a forgatókönyv, a producer rábólintott. A következő fázis a szereplőválogatás volt. Ezt hogyan csináltad?
Abban a pillanatban, amikor Durst Gyuri azt mondta, hogy igen, indulhat a film, nekem beugrott Bogdán Zsolt személye. Azok közül a kolozsvári színészek közül válogathattam, akiket ismertem az arcuk és a játékuk tekintetében és „arcilag” Zsolt felelt meg a leginkább. Az öregember alakjánál sokat vacilláltam, először Csíky Andrásra vagy Senkálszky Endrére gondoltam, de Senkálszky Endre a kora miatt nem vállalhatta, Csíky Bandi bácsinak pedig nem jött be a történet. Így ajánlották Nagy Dezsőt, és végül mellette döntöttem, jól. Kézdi Imolát azért választottam ki, mert nagyon látványos a vörös haja. Ezen kívül meg tudtam róla, hogy játszott más filmekben is. A gyerek az egyik kolleganőm kisfia. Tőle féltem a legjobban, a szereplését illetően, viszont hozta azt, amit kellett hoznia.
Volt egy alkotótársad is, Cs. Nagy Sándor. Gondolom, őt is a producer ajánlotta.
Kezdetben úgy szerettük volna, hogy itt forgassuk a filmet. Ez azért bukott meg, mert a CFR (a Román Vasúti Társaság szerk. megj.) horribilis összeget kért vonatbérlés fejében. Magyarországon olcsóbb is volt a vonat, azon kívül pedig a teljes technikai felszerelést onnan kellett volna Romániába szállítani. Innen gyakorlatilag csak én, esetleg az operatőr és a négy színész, meg a gyártásvezető – Schneider Tibi – mentünk volna. És végül Durst hozott össze Sanyival, hogy ő egy operatőr.
Eleve úgy gondoltad, hogy te fogod rendezni a filmet?
Nem. Itt van, mondtam, én kitaláltam, próbáljátok meg úgy filmre vinni, ahogyan én elképzeltem. Nem értek a rendezéshez, főleg a technikai oldalához nem. És akkor találkoztunk Pesten Sanyival és elbeszélgettünk. Majd ő jött Kolozsvárra terepszemle végett, így három napig non stop együtt voltunk: terepszemléztünk, buliztunk, és nagyon sokat beszélgettünk a filmről. Elmondtam neki, hogy semmi tapasztalatom nincs a rendezésben, a filmben és felajánlottam, hogy rendezzük együtt. Attól a pillanattól kezdve a meglévő sztorit együtt kezdtük el finomítani. Bizonyos dolgokban javított, mások szerint bizonyos dolgokban rontott – nem tudom, nem látom kívülről. Végül is jól tudtunk együtt dolgozni, és én örvendek ennek az együttműködésnek.
Milyen érzés volt, amikor elkezdett forogni a Te filmed?
Az volt az egyik legfurcsább dolog, amikor a forgatás előtt Pesten voltam, és a forgatást magát készítettük elő. Ültünk hármasban a Duna Műhely irodájában, szóltak a telefonok, vezetékesen és mobilon egyaránt, Sanyi beszélt, Totó beszélt, jöttek-mentek az emberek, én meg csak ültem és néztem: elindult egy gépezet, amit valahol én indítottam el, egy szikrával.
Többször elmondtad, hogy nem vagy rendező, nem értesz a filmhez, de ha jól tudom, egy újabb filmtervvel jelentkeztél Durst Györgynél. Ez mit jelent? Elkapott a gépszíj?
Nem kapott el a gépszíj. Jó, hogy elvittem ezt a filmötletet Gyurihoz, ám ezt nem is én találtam ki, én mindössze megírtam és finomítottam rajta.
És akkor mi lesz?
Nem tudom. Dolgozom, pénzt keresek. Igyekszem eltartani a családomat, azon kívül pedig néha elmegyek bulizni, pecázni. A film számomra – mondtam már – egy szerelem: jön, megy, néha nagyon jó, néha nagyon nem az. Én nem tekintem ezt egy szakmának vagy egy mesterségnek. Ha ismét jön az ötlet, az ember újrakezdi. Ha megint szerelembe esik, folytatja tovább.
