A Filmszemle után – ahol is Szántai kollégával összefutottunk, antrénak ennyit, pardon – lehet, illő volna a magyar mustrán bemutatott új alkotásokról beszélnem, de ezt most, kérem, hagyjuk. Éjszaka van, késő van (háromnegyed egy), közeledek határidőm felé, s csak egy bontott palack rozém van cikkem mellé. De rendjén is van ez, nem panaszkodom; beosztom, beosztjuk – rendben? Nos, a lényegre! Mennyei szerelem címmel a kilencvenes évek közepén láttam először filmemet (1989-ben készült, ez talán fontos), mely, ha minden igaz, We never dance-ként található – ha igen; bízom nagyon – a tékákban. E lineárisan épített, s mondassék ki, irigylésre méltó könyv szálát érdemes e helyütt cölöpösíteni.
Egy kisvárosi fiatalember, átlagos körülmények között, „rendes” szülői házzal maga mögött, oldalán egy hozzá nagyon-nagyon nem illő barátnővel (talán a helyi szupermarket pénztárosa, bár lehetne sokdiplomás hölgy is, ha nem való, nem való) úgy dönt: elmegy. Szóval mindazt, ami ott van, volt eddig, azt hagyja (maga mögött), s egy nagyvárosnak veszi az irányt. (Hogy hová, nem emlékszem, tán nincs is konkrét célja, s az egyetlen képmagnó, melyhez közöm van – segíthetne tehát –, épp nem hajlandó kapcsolatba lépni az egyetlen televízióval, mihez közöm van. Ja, merthogy kazettán birtoklom a Mennyeit… Ráadásul napok óta készülök újranézni… Hagyjuk.) Szóval, a városból el. Igen ám, de a fiú – s ez egyetlen igazi kapaszkodónk első életéből! – a kifelé vezető úton egy balesetre lesz figyelmes (mely balesetet ugyan nem lehet nem észrevenni, szirénázik az egész vászon/képernyő), egy autó tudniillik a város határában lévő tóba szaladt. A járművet vezető anyuka kiúszik, megmenekül, két gyermeke azonban bennreked a gyorsan alábukó kocsiban. Hősünk, Elmo (ez a második életéből való neve… – bírják még a feszültséget?) kimenti a két lurkót, ő azonban már nem menekül. Hősként ugyan – immár mindkét értelem ben –, mégis fölháborítóan ostobán odaveszik. A Mennyben, vagy inkább az Ítélőszék előtt – ahogy ez lenni szokott túlvilág-ábrázolások esetében – egy távoli rokon, az életében viszonylag ritkán látott nagynénje fogadja, „beilleszkedés”, identifikáció… tudják, egyebek miatt.
No és még valaki. Igen, természetesen Elmo szerelme, ki végre megtaláltatott. A lány, aki eleddig soha nem született a Földre. Ám a Mennyben köttetett szerelmek… Ugye, nem kell mondjam? És innentől következik – jut eszembe, mit kapnék ilyen filmek kedveléséért „divatos” helyeken, ó-ó! – a második lehetőség. A B-terv, ahogy azt szeretem mostanában nevezni. Mert ennek a filmnek, könyvnek ez az állítmánya. Végre (azaz 1989-ben, akkor nem végre, éreztem, fontos lesz ez még) mellébeszélés nélkül. Hogy talán-talán van ilyen. Talán van még egy sanszunk. Hogy legalább egy mindannyiunknak adatik még.
Mert az elvett életeket – hogy ki veszi el, mindegy – valamikor mégiscsak vissza kell adni. És Elmóval olyan jó ebben az esélyben, ebben a „meggyőződésben” nyújtózni. Hogy tán akkor lehet: mégis? No, nem az, hogy van „igazság”, de legalább egy második esély. Hogy az „élet”-nek mégis van tűzlétrája. Amit ugyan jobb turkálós zakóban használni, de mit számít az?! Hát Elmo megkapja. Harminc éves koráig kell megtalálnia azt a lányt, kivel a Mennyben megköttetett (mert megköttetett), s akivel gyakorlatilag egy időben születnek újra.
Elmo tűzlétrájának első traverzei egy szegény család háza mellett tápászkodnak a második esély felé. Adatik még hozzá egy trombita, mivel egy valahonnan (nem árulom el honnan, bizton tudják már) nagyon ismerős dallamot próbál az elkövetkezendő három évtizedben előhívni. Nos, az a szólam, az a felejthetetlen trombitaszóló lesz Hozzá ama sérülékeny, könnyen elveszejthető szál, mely az élet második-utolsó esélyének is birtokosa. S most, hogy újranézem a belső vásznon történetemet – hiába késő éjjel, s rossz hírnek a fogyatkozó rozé – újra azon kapom magam, hogy fülelek, fülelek… Hátha, hátha. Mert, bízom, van második esély.
