„Az élet néha a padlóra küld, a mi választásunk, hogy talpra állunk-e” – hangzik az egyetlen és talán legnagyobb bölcsesség a spontánul Mr. Miyagivá avanzsált – korban és arcszőrzetben már amúgy rá hajazó – Jackie Chan szájából az álomgyári remake-ben. A nagy igazság mögött azonban elhanyagolható a tartalom: a közel 30 éve bemutatott, kisgyerekek álmát beteljesítő eredeti sikersztorit nem volt nehéz újra „harcképessé” tenni.
Ám aki ennél többre, netán Jackie Chan 10 évvel korábbi „ifjúságának” akciójeleneteire vár, annak sajnos be kell érnie egy könnyed utazással a Távol-Keletre, ahová a készítők a kitartás, az akarat, az elszántság és még megannyi közhelyes szlogen nevében kínálnak jegyet – a családosok számára. A nem kicsit sablonos történet szerint a kilátástalan életet élő Dre Parker (Jaden Smith) és édesanyja egy nap úgy határoznak, szerencsét próbálnak a messzi Keleten, Kínában.
A beilleszkedés mindig nehéz, főként, ha az ember fia még a nyelvet se ismeri: új ország, furcsa szokások, barátságtalan emberek. Nem csoda tehát, ha az alacsony termetű rapper-palánta hamar vízszintben találja magát egy monokli társaságában, mikor megpróbál megvédeni egy lányt a kötözködő helyi vagányoktól. De mit ad isten, a balhézó fiatalok pont abba az iskolába járnak, ahova Dre-t szerető édesanyja megérkezésükkor beíratta. Megszokottá válnak a kék-zöld foltok, a bujkálás és a rendszeres terrorizálás. Egészen addig, amíg a korábban csak legyek csapkodásával és tésztaszürcsöléssel foglalkozó Mr. Han (Jackie Chan) pártfogása alá veszi a kissrácot, és felkészíti, hogy az éves kung-fu-bajnokságon visszavághasson az életét megkeserítő „rosszfiúknak”.
Szép kísérlet, de valóban bele kell törődnünk nézőként – és talán hajdan Jackie Chan lendületes mozgásaival álmodó rajongóként – abba, hogy ő már csupán csak egy elhízott, múltját sirató egykori kung-fu-mester? Annak ellenére, hogy a poszterek Smith és Chan nevével reklámozzák a filmet, az egyéniségek szempontjából meglehetősen egyoldalúra sikerült a produkció. Na, nincs azzal semmi baj, hogy Jackie Chan az eddig megszokott figurától eltérően, rendszerint közhelyesnek számító bölcsességekkel motiválja a szárnyait bontogató fiókát. Azonban mivel a „mester” közel sem az a színész, aki az évek során a játékával hódította volna meg a nézőket és kritikusokat egyaránt, hanem sokkal inkább remekül koreografált, kreatív és humoros verekedéseivel, kissé idegennek hat nála ez a visszafogott, karót nyelt szerep. Nem mintha ebben a közegben a Kill Bill Pai Mei mestere megfelelőbb lenne, de Mr. Han karaktere túlságosan is háttérbe szorul: túl egyszerű, túl átlagos. Persze ebbe valószínűleg a filmet társprodukcióként jegyző kínai állami filmgyárnak is volt beleszólása, ám így, a Miyagi mestert újjáélesztő Chan karaktere nem több, mint egy erős mellékszerep.
Természetesen a film egyáltalán nem tagadja rokoni mivoltát a korábbi részekkel kapcsolatban – ez már csak a cím miatt is művészet volna –, az 1984-ben bemutatott eredeti változathoz képest azonban mégis kicsit más ez a mostani. A megváltoztatott helyszínnek köszönhetően a néző nem csak a „hős útját” követheti, hanem miképp Dre, úgy ő is egy új, ismeretlen világba csöppen bele. Ahogy a kissrác megfogalmazza: „öreg város, öreg épületek, öreg emberek”. Hollywoodi film révén persze csak felületesen, de a pekingi kalandozásoknak köszönhetően ízelítőt kapunk például Kína pingpong-nagyhatalmi mivoltából, különleges gyógymódjaiból, a kung-fu gyökereiből, valamint néhol a vörös csillag is előkerül a közel két és fél órás játékidő alatt.
Ha sikerül is elvonatkoztatni az ízig-vérig sablonos történettől, A karate kölyök így is csak egy átlagos, kisgyerekeknek és szüleiknek készült családi film marad. A kísérlet, hogy valami újat vigyenek a mára már klasszikusnak számító ’84-es alkotásba, „bőrlehúzásnak” jó, de ötletesnek semmiképp se mondható. Jaden Smith (Will Smith fia) ígéretes tehetségnek tűnik, azonban egy 12 éves – és kinézetre még ennél is kevesebbnek tűnő – gyerekre építeni egy leginkább verekedésről szóló filmet nem kimondottan életbiztosítás. Habár a piacon manapság a puszta kézzel (~karate) küzdő hősök szerepét átvették a mindenféle gépfegyverrel és „izomaggyal” futkározó akcióhősök, lehetett volna ezt másképp is csinálni. Több akcióval és tartalommal, kevesebb sablonnal – kevésbé hollywoodiasan. És persze az sem ártott volna, ha a filmünk fő tárgya, a karate egyáltalán felmerül az orbitálisan hosszú 140 perc alatt…
