A sztyeppei kazakok, a sivatagi türkmének, az ősi városokkal rendelkező tadzsikok és üzbégek mellett a nomád kirgizek kultúrája legalább annyira hasonlít a többiekére, mint különbözik. A kis törzsszövetségeket a Szovjetunió rendszerezte szocialista állammá. A hatalmas „történelmi” ugrásban egyszerre kellett megteremteni az intézményesített irodalmat, nyelvtant, képzőművészetet, színházat, zenét – és persze a filmművészetet.
Mivel a kirgiz filmnek virágzása idején (hatvanas-hetvenes évek) volt markáns nemzeti tematikája, sztárjai, saját narratívája, műfajai, filmre vitt nemzeti mítoszai, ezért mindenképpen beszélhetünk egy önálló filmtörténetről, még akkor is, ha ez sokszor és sokféleképpen összefonódott a szomszéd államok vagy éppen az orosz főség filmiparával. A szocializmus és a kommunizmus papírra vetett ideológiája nem tűrte a nemzet fogalmát, a lenini eszme mégis proletár módon akarta a nemzetiségi kérdést rendezni. Ennek eredménye az lett, hogy a Szovjetunió nem olvasztótégellyé, hanem a nemzetek inkubátorává vált. Ez nem azt jelenti, hogy a nemzetiségeket nem fosztották meg a politikai integritásuktól és autonómiájuktól, de sok helyen biztosították területi, oktatásbeli és kulturális önállóságukat, párthű káderek hatalomba juttatásával.
A közép-ázsiai régióban viszonylag korán, 1897-ben már volt filmvetítés Taskentben. Sajnos a sztyeppe másik szegletébe majd' negyvenéves késéssel jutott el a mozi (a harmincas években csak egy filmszínház működött Kirgíziában). A kirgiz filmgyártás korai időszaka nagy részben orosz rendezők dokumentumfilmjeiből állt. A harmincas évek végén Vlagyimir Snejderov útirajzai készültek a térségben A halál lába (Podnozsije szmertyi, 1928) és a Magasság 4500 méter (Na viszotye 4500 m, 1930) címmel. Ezután hosszabb csend következett.
A térség stúdióját 1928-ban összefogó Vosztokkinóból fokozatosan kinőtt a taskenti híradó és dokumentumfilm-stúdió, amely 1939-ben fiókot hozott létre Kirgizisztán fővárosában, Frunzéban (ma Biskek). A második korszakot a dokumentumfilmek rendszeres gyártása jellemzi, ennek nyitánya a Magasföldön (Na viszokoj zemle, 1941) című film volt. A második világháború hadmozdulatai miatt Közép-Ázsiába exportált hivatalok és termelőüzemek mellett a különböző filmstúdiókat is ide transzportálták. Egy pillanat alatt megjelent a technika, amelyből az összes régióbeli köztársaság hasznot húzott, kivéve a kirgizek: amíg a közelben lévő Alma-Ata városában Eizenstein, a Vasziljev-páros és Pudovkin dolgozott, addig a frunzei stúdióban csak kevesen fordultak meg. A háború után gyorsan visszaszállították a berendezéseket, a stúdiók eszközeit a por lepte be. Néhány dokumentumfilm kivételével nem készült itt semmi.
1955-ben azonban megtört a jég. Vaszilij Pronyin operatőrnek az 1952-ben forgatott Dél-Kirgízia című filmjének munkálatai közben annyira megtetszett az egzotikus táj, hogy rendelt egy kirgiz témájú forgatókönyvet Rosa Budanceva dramaturgtól, amiből a Szaltanat című film született 1955-ben. A film egy állattenyésztő lányról szól, aki a kolhozba belépve felfedezi életének új távlatait. A kissé propagandisztikus hangulatú filmet Eldar Szengealja és Alexej Szaharov Legenda a jégszívűről (Legenda o ledjanom serdce, 1957) című meséje követte. A szépen fényképezett, animációs és dalbetétektől hemzsegő, tiltott szerelemről szóló mesét esetlenül fordították le a modern szocialista nyelvre, amikor a vaskalapos, jégszívű apát egy bányaigazgatóra írták rá.
A kirgiz nomád kultúrának alapja a regölés, a népi identitást meghatározó eredettörténet a Manasz eposz volt, amit a manaszcsikok regöltek. Ez a mitológiai eredetmonda Manaszról és fiairól szól, nagyjából olyan jelentőségű, mint számunkra a Csodaszarvas legendája. A manaszcsik beavatott ember volt, akinek a szellemek súgták a költeményt. A napokig is eltartó regölések ünnepnek számítottak a kirgizeknél. A 19. század óta folyamatosan jegyzik le az eposzt, amelynek 18 000 sorú változata a legteljesebb. Az egyik legelismertebb manaszcsi, aki egyúttal az egyik legnagyobb kirgiz költővé nőtte ki magát, Toktogul Szatilganov volt. 1960-ban V. Nyemoljajev rendezésében életrajzi filmet forgattak róla Toktogul címmel. A filmet rengetegen kritizálták, mert orosz színészeket használtak, akik láthatóan nem tudtak mit kezdeni karakterükkel. Ráadásul a forgatókönyv eléggé lebutította a költő életét, verseinek szellemiségét alig ábrázolta. A kirgizeknek nem is tetszett a film. Miután 1958-ban a frunzei Híradó és Dokumentum Filmstúdió játékfilmek gyártására is berendezkedett, minden lehetőség megadatott, hogy új nemzeti filmgyártás jöjjön létre. De erre még egy kicsit várni kellett. Ugyanis a belső-ázsiai régiókban működő filmstúdiókban kevés hazai szakember dolgozott.
Az SZKP XX. Kongresszusa enyhülést hozott a szovjet politikai légkörben, amit a hruscsovi liberalizálódás követett. Erre az időszakra tehető a Szovjetunió nemzetiségeinek emancipációja is. Megannyi karakteres nemzeti film készült Ukrajnától, a Kaukázuson keresztül Belső-Ázsiáig. Ám a témákat sokszor cenzúrázták, ami korlátozta a nemzetiségi rendezők mozgásterét. Erre azt a megoldást találták népszerű, többszörösen is elismert szovjet (főleg belső-ázsiai) írók, akik az egyes országokban filmszövetségi titkárok is voltak egyben, hogy saját műveiket feldolgozásra bocsájtották. Így elkerülték a cenzorok rosszallását. Ilyen író volt Kazahsztánban Olzsasz Szülejmenov és Kirgizisztánban Csingiz Ajtmatov, akit már Nyugat-Európában is elismertek.
Ajtmatov 1963-ban került a Kirgiz Filmszövetség titkári pozíciójába, aki amellett, hogy kisregényeivel világhírnevet szerzett, megalkotta népének nyelvtanát, újságokat alapított. Az ő művéből ekkor már készült orosz feldolgozás (Alekszej Szaharov: A szoros, 1961)1, de az író mégis úgy gondolta, hogy fiatal tehetségekre bízza regényeinek filmre vitelét. Épp ekkoriban végzett a Moszkvai Filmfőiskola legifjabb generációja, akik közül az ukrán Larissza Sepitykót és az orosz Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij sikerült lecsábítania a Kirgizfilm (1961-től hívják így) stúdiójába, hogy itt forgassák le diplomafilmjüket. Különös módon ez a két film nevezhető a kirgiz újhullám kezdetének, még annak ellenére is, hogy rendezői oroszok. Ez a kettősség szinte minden szovjet köztársaság filmtörténetének a jellegzetessége. A rendezőnő Ajtmatov Teveszem vidéke című novelláját dolgozta át Forróság (Znoj, 1963) címmel. A film egy mezőgazdasági telepen játszódik valahol a sztyeppén, ahol a szűzföldeket szántják fel. Középpontjában az ex-sztahanovista, goromba és hideg Abakir és a fiatal Kemej (Bolotbek Samsijev) ellentéte áll. Sepityko pontos pszichologizálása kézikamerázással és gyönyörű tájábrázolásokkal felvértezve mutatja be két nemzedék ellentétét.
A nemzetiségi rendezőknek sokáig ihlető anyagot adott az olasz neorealizmus, valamint egyes realista irányzatok. A kaukázusi köztársaságok filmjeire ez éppannyira jellemző volt, mint az üzbég vagy a kirgiz filmre. Az orosz Koncsalovszkij munkássága irányadó volt. Az üzbég Sukrat Abbasov filmjei, a Nem vagy árva (Tü nye szirota, 1963) és a Taskent a kenyér városa (Taskent – gorod klebnyi, 1968) felett éppúgy bábáskodott, mint a későbbi kirgiz filmek fölött. Rendezői bemutatkozását, Az első tanítót (Pervij ucsityel, 1965)2 Ajtmatov kisregényéből készítette. Szikár realizmussal mutatta ugyanazt a társadalmi ellentétet, amit osztálytársa, csak éppen az ideológiára helyezve a hangsúlyt. Az 1920-as évek elején egy kirgiz aulban (falu) játszódó történet középpontjában Gyujsen fiatal katona áll, aki a törzsi társadalom szabályaival szembeszegülve iskolát alapít és tanítani próbál. A film az egyén forradalmáról, annak értelméről szól, de egy olyan új hősről is, akinek értéke megkérdőjelezhető. Koncsalovszkij filmje egyben az elfelejtett emberről szóló ügyes szatíra is.
Az orosz filmesek körül asszisztensi munkát végző kirgiz szakemberek (hangmérnökök, színészek) kisebb gyakorlat után nyertek felvételt a Moszkvai Filmfőiskolára. Többen 1966-ban készítették el vizsgafilmjüket. Három jelentős film készült ebben az időszakban, ami három alkotó debütálását is jelenti. Bolotbek Samsijevét, Tolomus Okejevét és Melisz Ubukejevét. Utóbbinak már korábban, 1964-ben sikerült elkészítenie Fehér hegyek (Belie gori) című első filmjét, amelyben Az első tanító realizmusát sikerült vegyítenie a Forróság pszichologizálásával. Filmje főleg a pontos és kidolgozott érzéki mimikára és szépen fényképezett tájra épít.
