Shakespeare á la Hollywood


Azt gondolhatnánk, hogy Hollywood és Shakespeare nehezen férnek össze, de amint Rómeó és Júlia történetének két legújabb filmadaptációja bizonyítja, a filmipar amerikai centruma és az angol klasszikus nagyon is jól kijönnek egymással. Baz Luhrmann 1996-ban újból közönség elé tárja a tinédzser szerelemesek tragikus történetét William Shakespeare’s Romeo and Juliet című filmjében, pár évre rá pedig John Madden a színdarab megszületésének történetét meséli el egy kosztümös, kvázi Shakespeare-életrajzban, a Shakespeare in Love (1998) címűben. Mindkét film közönségsikernek örvend annak ellenére, hogy két teljesen különböző megközelítésről van szó. Az egyik Rómeó és Júlia napjainkban játszódik valahol Verona Beach-en – amely leginkább Mexikóvárosra hasonlít –, a másik Rómeó és Júlia pedig csak néhány jelenet erejéig elevenedik meg, egy kosztümös film kontextusában.

Shakespeare-t vegyenek!

Saját idejében, az Erzsébet-kori Angliában, Shakespeare színdarabjait nagy sikerrel játszottak a Globe színházban és azóta is, évszázadokon keresztül, újból és újból színpadra állítják a Hamletet, a Rómeó és Júliát, az Othellót, A vihart, a Macbethet, a III. Richárdot, a Szentivánéji álmot, a Sok hűhó semmiért című művét és még sorolhatnám. Színdarabjai nagy kihívást jelentenek egy rendező számára, hiszen be kell bizonyítania, hogy annyi előadás után is lehet valami újat és mást felfedezni Shakespeare-ben, hogy még mindig rejtőzködik egy olyan értelmezési lehetőség a szövegben, amit eddig nem alkalmaztak, hogy még létezik egy másik, egy újabb Hamlet, Ofélia, Rómeó, Júlia, Prospero, Macbeth, Richárd, Jágó stb. A rendezőnek meg kell találnia a módját annak, hogy életet leheljen egy kanonizált monstrumba, hiszen e nélkül kétséges, hogy előadása nézőközönségre talál. És sok rendező él ezzel a kihívással, színház- és filmrendező egyaránt, hiszen egy Shakespeare nem csak egy színháztermet, hanem egy mozitermet is meg tud tölteni.

Shakespeare még mindig eladható és ha csak a legújabb hollywoodi Shakespeare-filmadaptációkat vesszük szemügyre – a William Shakespeare’s Romeo and Juliet / William Shakespeare Rómeó és Júliája (1996) Baz Luhrmann rendezésében, John Madden rendezésében pedig a Shakespeare in Love / Szerelmes Shakespeare (1998) című filmet – elég jól eladható. A filmvászon még szélesebb nézőközönséget biztosít számára. Már nemcsak fanatikus akadémikusok, színházi emberek, művészek, hanem egyszerű halandók is érdeklődnek Shakespeare iránt. A film közelebb hozza a műveit, ez a közelség azonban nem valami spirituális, éteri közelség, hanem nagyon is pragmatikus. Sokkal kényelmesebb megnézni Charles Dickens Szép remények című regényének filmadaptációját Gwyneth Paltrow, Ethan Hawke és Robert de Niro főszereplésében (1998), mint elolvasni a vaskos könyvet, főképp akkor, ha nem az olvasás gyönyöreit élvezzük általa, hanem kötelező olvasmányként próbáljuk magunkat átrágni rajta. És így állunk Shakespeare-rel is. A pergő filmkockák hozzásegítenek a tekervényes költői párbeszédek megértéséhez, vagy legalábbis a történet megértéséhez és a jambikus pentameter marad a vájt fülűeknek.

Ám a Shakespeare-filmek sikere nemcsak a nézőközönség irodalmi lustaságának köszönhető, hanem maguknak a színdaraboknak is. Az Erzsébet-kori színház szórakoztató intézmény volt, ahol mindenfele népség előfordult. A köznép és az arisztokrácia együtt élvezte ugyanazt a darabot, amelyben az alantas viccelődés és az emelkedett filozofálás nagyon jól megfért egymással. Tehát magukban a színdarabokban már eleve megvan a lehetőség, hogy széles nézőközönséget vonzzanak, különböző ízléseket kielégítve, a megfilmesítés, a jó megfilmesítés, pedig kihasználja ezt lehetőséget. A vizualitás korszakában, amikor az olvasás, mint szórakozási forma már lecsengőben van, a film az a médium, amely hozzájárul ahhoz, hogy Shakespeare újra bestseller legyen és ne csak egy megkövesedett, öreg klasszikus. A filmiparon belül pedig ki más biztosítaná jobban a bestsellerséget, mint Hollywood maga, hiszen Hollywood tudja igazán, hogyan kell eladni.

A posztmodern Rómeó és Júlia

Az ausztráliai rendező, aki a színház és az opera világában is jártas, Baz Luhrmann, Rómeó (Leonardo DiCaprio) és Júliája (Clare Danes) egy posztmodern vizuális pastiche. Franco Zeffirelli kosztümös Rómeó és Júliája után feltehetőleg nem lett volna keletje egy újabb korabeli Rómeó és Júliának. Emellett pedig az eladhatóság egyik kulcsa annak a bebizonyítása, hogy Shakespeare még mindig időszerű, vagyis időtlen, hogy Rómeók és Júliák még manapság is léteznek. Így lesz Veronából Verona Beach, a párviadalokat nem karddal, hanem pisztollyal vívjak, a Capuletek és a Montaguk két rivális pénzügyi dinasztiává változnak. A média is jelen van: a két banda közti utcai öldöklést, majd a két család tragédiáját, az ifjú szerelmesek halálát közvetíti. Rómeó, aki általában Hawaii-mintás ingben flangál, a Capulet-ház által tartott maszkabál előtt bekap egy bogyót, csak azért, hogy jobban érezze magát. Azt, hogy mikor és hol játszódik ez a Rómeó és Júlia olyan apró kis elemek is jelzik, mint például a számítógépes kézikönyv Júlia leányszobájában, Szűz Mária képe mellett. És hogy az ifjú közönség még inkább magáénak érezze Shakespeare-t, amelyet már részben biztosít Leonardo DiCaprio és Clare Danes szerepeltetése, a film zenéjét napjaink ismert énekesei és együttesei biztosítják: a Radiohead („Talk Show Host”), a Garbage („# 1 Crush”), Stina Nordenstam („Little Star”), The Cardigans („Lovefool”), The Wannadies („You& Me Song”), Des’ree („Kissing You”), Gavin Friday („Angel”), hogy csak néhányat említsek.

Baz Luhrmann rendezésében Shakespeare nagyon is maivá válik és ezt a maiságot nemcsak a korszakra jellemző díszletek biztosítják, hanem a filmezési stílus is, a kamera hihetetlen gyorsasága. A film elején a filmkockák sebesen peregnek: két autó találkozik egy benzinkút előtt, pisztolypárbajra kerül sor. Szükségünk van néhány percre ahhoz, hogy magunkhoz térjünk a meglepetéstől és elfogadjuk, hogy ez egy Rómeó és Júlia lesz. Pillanatnyilag egyetlenegy jele van a Shakespeare–darabnak: a Hawaii-mintás és a fekete bőrcuccos, agyonzselatinozott hajú fiúk, Szűz Máriás pisztolyaikkal, tekervényes költői nyelvezeten váltanak egymással szitkozódó replikákat.

A William Shakespeare Rómeó és Júliája a benne rejlő filmes utalásokkal is felhívja magára a figyelmet. A filmben különböző zsánerek és filmikonok eklektikus ötvözése észlelhető. A maszkabál régi, hollywoodi musicalekbe illő jelenet, ahol is a buli lelke, Mercutio (Harold Perrineau) transzvesztitának öltözve jelenik meg, ami kissé gondolkodóba ejtheti a nemi szerepekre érzékeny kritikusokat, akik elmélázhatnak Rómeó és Mercutio szoros barátságán. A pisztolypárbajok Clint Eastwood Piszkos Harryjét és a Mátrix gyorsított jeleneteit idézik. Egy másik nagy klasszikus, a Haragban a világgal (Rebel Without a Cause, 1955) szintén referenciális elem. Rómeó egy James Dean és egy byroni gyógyíthatatlan romantikus keveréke, aki magába a szerelembe szerelmes. Júlia anyja, Gloria Capulet (Diane Venora) kissé Tennesse Williams déli szépségére, Blanche Dubois-ra emlékeztet, míg Júlia apja, Fulgencio Capulet (Paul Sorvino), a Keresztapára.

Tudvalevő, hogy a legtöbb mozizó huszonéves és amerikai filmeket néz. Baz Luhrmann Rómeó és Júliája pedig nagyon is megfelel az átlag mozizó ízlésének: egy jó akciófilm, romantikus tragédiával keresztezve. Továbbá a főszereplők kiválasztása, a film zenéje, a színdarab színhelyének megváltoztatása – Verona Beach napjainkban, a filmezési technika, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Shakespeare darabját minél többen megnézzék a moziban és ne csak a szakmabeliek érdeklődjenek iránta.

Shakespeare mint Rómeó

A másik Rómeó és Júliánk, a Szerelmes Shakespeare, klasszikus kosztümös film. És miért volt sikere a filmnek? Mert egyszerűen szórakoztató. A film a színdarab megírásának és színpadra állításának a történetét meséli el. Az Erzsébet-kori Angliában vagyunk. Találkozunk Will Shakespeare-rel, aki épp írói válságban van, nincs múzsája. Ez azonban egyáltalán nem érdekli a színházigazgatót, aki már előre kifizette a színdarab árát. Megtudhatjuk, hogy már akkor sem volt fenékig tejfel a show-business világa. Will kínlódik, még a helyi pszichoanalitikushoz is elmegy, de mindhiába. Elkezdődnek a próbák és megjelenik O., vagyis Viola de Lesseps, a gazdag grófkisasszony, aki titokban arról álmodozik, hogy színész(nő) lesz. Persze származása és neme ezt lehetetlenné teszi, de a ravasz grófkisasszony fiúnak öltözve megy el a próbán és meg is kapná Rómeó szerepét, ha nem menekülne el. Ám a Mester nem hagyhatja futni Rómeóját, és utána ered… Így kezdődik el a szerepcserék kavalkádja. Will szerelmes lesz Rómeóba, vagyis Viola de Lesseps-be, aki az ő örök Júliája. A film végén aztán helyreáll a nemek rendje: Will játssza Rómeót és Viola pedig Júliát, először és utoljára. Az előadás után az ifjú hölgy Amerikába hajózik a férjével, Will pedig nekifog a következő színdarabjának. A film vége egyáltalán nem annyira tragikus, mint a színdarabé. Az élet megy tovább.

Magából a színdarabból csak a leghíresebb jelenetek maradnak meg a John Madden rendezte filmben. A kardpárbaj: Tybalt és Mercutio halála, a híres erkély-jelenet („Ó Rómeó, Rómeó! Miért vagy te Rómeó?”), a hálószobai jelenet az ötödik felvonásból és a zárójelenet. Egyes jeleneteket a színpadon láthatunk, próba közben, míg az erkély- és a hálószoba-jelenetek szereplői Will és Viola. A Mester a „való” életből inspirálódik és a néző elmorfondírozhat Oscar Wilde azon aforizmáján, miszerint az élet másolja a művészetet és nem a művészet az életet.

A színdarab finoman belesimul a film történetébe, és az Erzsébet-kori Anglia színházvilága pedig feléled. Megismerkedhetünk a korszak drámaíróival is. Christopher Marlowe (Rupert Everett), a konkurrencia, keresztezi Will útját, titokzatos halála a film mellékszálát alkotja. Megjelenik John Webster (Joe Roberts) is, ám ő még csak vérszomjas tinédzser. A protestáns városatyák gyanakvással figyelik a színház körül támadt félvilági hűhót és abban mesterkednek, hogy bezárassák a londoni színházakat. A rivális színházak, a Curtain és a Rose, a kritikus időszakban felfüggesztik a köztük lévő ellentéteket és mindent elkövetnek azért, hogy az előadás létrejöjjön. A premieren megjelenik maga a királynő is, akinek kedvére van az ifjú szerelmesek tragédiája, és úgy tűnik, Shakespeare-re fényes karrier vár, ő lehet majd az Udvar alkalmazott színdarabírója. Vagyis, mialatt elszórakozunk a frappáns párbeszédeken, és elolvadunk Will és Viola romantikus történetén, általános kultúránk is gyarapodik. A film szórakoztatva oktat, amit kevés hollywoodi filmről mondhatunk el. Megtudhatunk egyet-mást Shakespeare korszakáról, főképp azt, hogy érdekes és színes világ volt. Ha azonban Shakespeare életrajzára vagyunk kíváncsiak, ne a filmet vegyük alapul.

Véleményem szerint a film sikere végső soron a zseniális forgatókönyvnek köszönhető, amelyet nem más, mint Tom Stoppard írt, Marc Normannal közösen. Tom Stoppard angol drámaírótól nem idegen Shakespeare világa, hiszen egyik sikeres színdarabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott a Hamlet két mellékszereplőjének a történetét mondja tovább. Ő az, aki biztosítja, hogy a színdarab jelenetei észrevétlenül szövődjenek bele Will és Viola történetébe. A sikerhez azonban hozzájárul a színészgárda is. A főszereplők: Joseph Fiennes mint Shakespeare és Gwyneth Paltrow mint Viola. Továbbá Judi Dench Erzsébet királynőként, Colin Firth a hozományvadász férjjelölt szerepében, Ben Affleck, mint az egyik önjelölt színész és Geoffrey Rush, a komikus színházigazgató. A díszletek és a kosztümök pedig Oscart követelnek. Vagyis e filmben minden összejött: jó színészek, jó forgatókönyv, jó díszlet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó