Gyenge Zsolt

/ / /

· írta

Segíts a rászorulón!

Filmfinanszírozás Franciaországban

Tanulmány

A Franciaországban nemzeti ügyként kezelt film gazdasági hátterét a múlt század nyolcvanas éveiben kormányzati kezdeményezéssel kialakított, nagy mértékben a tévécsatornák befektetéseire alapozó struktúra biztosítja. Ez tette lehetővé, hogy két évtizeden keresztül a francia filmesek, gyakran a piac minden törvényének ellentmondva, évente 150-180 játékfilmet készíthessenek.

A 80-as évek elején a televízió erősödő konkurenciája miatt a moziipar világszerte mély hullámvölgybe került, ekkor kezdődött az olasz, az angol és a német filmgyártás szinte a mai napig tartó folyamatos válsága, ahol a meg nem térülő alkotások miatt egyre csökken a gyártott filmek száma. Franciaországban azokban az években állami segélyzőrendszereket, speciális adókat, befektetési ösztönzőket hoztak létre, és kötelezték a tévécsatornákat, hogy bevételeik 3%-át a francia filmgyártásba fektessék. Ez a rendszer tette lehetővé, hogy Franciahonban folyamatosan évente szinte kétszer annyi film készüljön, mint például Angliában.

Honnan van pénzed? – a támogatások forrásai

Ezt a pénzügyi körökben kirívó udvariatlanságnak számító kérdést közpénzek esetében talán meg lehet kockáztatni. A filmgyártás nagymértékű állami finanszírozásához szükséges összegeket ugyanis nem lehetett egyszerűen elkülöníteni a költségvetésből, ehhez meg kellett teremteni a bevételeket. Franciaországban minden filmre fordított közpénzt a Centre National de la Cinématographie (Nemzeti Filmközpont – CNC) kezel, pénzalapjainak négy fő forrása van. Különleges jelentőséggel bír a TSA (Taxe Spéciale Additionelle) elnevezésű mozijegyre kivetett adó, amely által minden eladott hely árának 11%-a a CNC-hez kerül. Ezáltal a legnagyobb amerikai sikerfilmek is franciaországi bevételeik 11%-ával a francia filmgyártás büdzséjét kövérítik. A CNC kasszájának legnagyobb tételeit a második forrás, a televízió biztosítja, a tévétársaságok ugyanis pénzforgalmuk 5,5%-át kötelező módon adó formájában neki juttatják. Ehhez jön még a videóforgalmazás 2%-os adója és a kultuszminisztérium – arányaiban jelentéktelen – juttatása.

Filmfinanszírozás Franciaországban

A közvetlen állami támogatás mellett a kormányzat a magántőke bevonásának érdekében pénzügyi megoldásokat is kidolgozott. Ezek közül a legfontosabb az ún. Sofica, amely egy fiskális ösztönző, egy legális adómegkerülési forma. Egyes nagy adóbefizetők adózandó jövedelmük 25%-át Soficákba fektethetik, és ennyivel kevesebb profit után kell adózniuk. A Soficák valójában befektetési alapok, amelyeknek a vezetősége az így összegyűlt pénzt játékfilmek – 35%-át kötelező módon független produkciók – gyártásába kell, hogy fektesse. Franciaországban több Sofica létezik, amelyekhez a producerek – támogatás reményében – beküldhetik filmterveiket. A Soficák által biztosított pénzösszegek a teljes francia filmfinanszírozás 4%-át teszik ki. Mindezek mellett még létrehozták az IFCIC nevű intézményt (Institut pour le Financement du Cinéma et des Industries Culturelles – Intézmény a Filmipar és a Kultúripar Finanszírozására), amelynek feladata a filmgyártók banki kölcsöneihez fedezetet nyújtani.

Itt a pénzem, kinek adjam? – az elosztás

A gall filmfinanszírozás legfontosabb eleme, hogy minden francia, vagy francia közreműködéssel nemzetközi koprodukcióban készült nagyjátékfilm automatikus támogatásra jogosult (vagyis a film támogatást fog kapni a mozitermekben való forgalmazáskor, a televíziós vetítéskor és a videón való megjelenéskor). Az előre rögzített képletek alapján kiszámított támogatás lényege, hogy a CNC-hez begyűlő pénzek nagyobbik részének kiosztásáról nem egy különböző módokon befolyásolható kuratórium dönt. Például moziforgalmazás esetén az első nyilvános vetítéstől számított 5 éven keresztül a producer megkapja a filmje által generált TSA adó 140%-át; hasonló módon részesül a tévéközvetítésből és a videóforgalmazásból származó bevételekből is. A CNC a 100% fölötti részt a Franciaországban bemutatott nem francia filmek adójából fedezi. Fontos kitétel, hogy a producernek az így keletkező összeget 5 éven belül kötelező módon új játékfilm gyártásába kell fektetnie.

A szelektív támogatás célja az elsőfilmesek és az olyan független alkotások létrejöttének a segítése, amelyek piaci szempontból merészek, tehát nagy automatikus támogatásra nem számíthatnak. Ezekről az összegekről a CNC vezérigazgatója dönt egy elismert filmes szakemberekből álló bizottság javaslata alapján. A valójában nagyon szelektív támogatás (általában a beküldött pályázatoknak csak a 10%-át fogadják el) legfontosabb formái a bevétel megelőlegezése és a fejlesztési támogatás (ez utóbbi a filmtervek kidolgozásának folyamatát segíti, hogy minél több ötlet juthasson el a forgatókönyv stádiumába).

Tévémozi – a televízió és a filmgyártás

A televízió a francia film legnagyobb paradoxona: egymást érik a tévé mozira gyakorolt káros hatásáról szóló filmes nyilatkozatok, miközben nyilvánvaló, hogy a tévécsatornák nélkül alig létezne arrafelé filmgyártás. Abban általában mindenki egyetért, hogy a nyolcvanas évekbeli válságból a televízió mentette ki az iparágat, hiszen a filmfinanszírozásra fordított összegnek szinte a felét a tévéadók biztosítják. Azt azonban szemére vetik, hogy egyre inkább a maga képére formálja az alkotásokat, azáltal, hogy a nagy tévétársaságok elvárják, hogy a film elsősorban az adott tévéadó célközönségének, és nem a moziba járó rétegnek az ízlését elégítse ki. Ezáltal a filmeknek még kisebb lesz a húzása a mozikban, és még inkább rá lesznek szorulva a televízióra. Manapság egyre könnyebb a finanszírozók névsorának ismerete nélkül megállapítani egy-egy filmről, hogy melyik nagy adó áll mögötte. Az idősebb, módosabb korosztályt megcélzó TF1 nagy költségvetésű, de sosem extrém filmeket pénzel, a fiatalabbaknak szóló M6 kasszájából szabadosabb beszédfordulatokkal tűzdelt, vulgárisabb, „keményebb” művek részesülnek, az Arte pedig az európai szellemiséget magán viselő alkotásokra, gyakran művészfilmekre áldoz az előbbieknél persze sokkal szerényebb összegeket.

Filmfinanszírozás Franciaországban (2)

A tévécsatornák két módon vehetnek részt egy film finanszírozásában: vagy megvásárolják a közvetítési jogot, vagy, és ez a gyakoribb, koprodukciós társként tulajdonosai a filmnek. Az utóbbi megoldás esetén jóval nagyobb mértékű a tévéadó hozzájárulása, viszont ez azt jelenti, hogy az adott film árának televíziós közvetítési díját – vagyis a producer következő filmekbe fektethető bevételét – akármekkora mozisiker sem tudja befolyásolni.

Még mindig a francia film fő – igaz, mostanában ingadozó – támaszaként tartják számon az egyetlen fizetős mozicsatornát. Az 1983-ban létrehozott Canal+ a kiváló minőségű, teljes Franciaországot lefedő frekvenciáért cserébe – amelyet rossz nyelvek szerint a vezetőség Mitterand-nal ápolt jó kapcsolatainak köszönhetően kaphatott meg – szerződésben kellett vállalja, hogy a többi tévéadónál jóval nagyobb mértékben finanszírozza a filmgyártást (azaz bevételeinek 20%-át erre a célra fordítja!). Ráadásul szerződésében szerepel a „változatossági záradék”, amelynek értelmében a támogatott francia filmek 45%-ának kis költségvetésű, vagyis 5,34 millió euró alatti büdzsével rendelkező produkciónak kell lennie. A Canal+ évente több, mint 100 millió eurót fordít filmekre – ami több, mint a TSA adóból befolyó éves bevétel –, viszont egyedüliként élvezi azt az előjogot, hogy már egy évvel a mozibemutató után műsorára tűzheti a játékfilmeket. Két évtizeden keresztül Pierre Lescure vezetésével a csatorna rendkívül intelligens filmfinanszírozási politikát alakított ki, létrehozták a StudioCanal nevű filmgyártó céget (Alain Sarde producerrel az élen), és rengeteg igényes alkotás megvalósulásában játszottak döntő szerepet.

Számmisztika

Érdemes röviden áttekinteni, hogy pontosan milyen súllyal vannak jelen a különböző szereplők a francia filmfinanszírozásban. A CNC-től származik 12%, a televízió 42, a Sofica 4 százalékot biztosít, a moziipartól pedig 17% érkezik (ez a belföldi forgalmazók befektetéséből – 7%, és a nemzetközi forgalmazási jogok eladásából – 10% áll össze). Ehhez a 75%-hoz jön még – hivatalosan – a producer 25%-os befektetése. Azonban ottani filmes körökben általánosan elismert tény, hogy 1942-43 óta minden francia film költségvetése felfújt, ami azt jelenti, hogy a producer sohasem teszi hozzá a maga 25%-át, általában a filmek elkészülnek a hivatalos költségvetés 60%-ából. Azért fontos ezt figyelembe venni, mert ha a produceri rész kivonásával fennmaradó 75%-ot tekintjük 100-nak, akkor az arányok a következőképpen módosulnak: CNC 16%, tévé 56%, mozi 22%, Sofica 6%. Ezeket a számokat tekintve szembeszökő a televízió túlsúlya, amit tovább erősít az, hogy a CNC bevételeinek a fele is a tévécsatornák által befizetett adóból áll. Ennél még fontosabb viszont az, hogy ezekből a számokból kiderül: a filmgyártást Franciaországban, különböző csatornákon keresztül, szinte teljes mértékben finanszírozzák, a filmiparnak a megélhetéshez nincs szüksége a piaci bevételekre. A producernek, mivel legtöbb esetben a film mögött tulajdonosként álló tévéadó a nemzetközi értékesítési jogot is birtokolja, alig érdeke a mozikban sikerre vinni a filmet. Megélhetésének egyedüli feltétele, hogy állandóan filmet gyártson, hiszen csak így tudja mozgósítani a támogatásokat, amelyekből kiadhatja a fizetéseket, állhatja a költségeit.

Jövőidőben

Ez a piaci szempontból egészségtelen, ám a filmművészet számára talán előnyös rendszer napjainkban meginogni látszik. Ennek egyrészt a legnagyobb fejőstehén, a Canal+ rossz anyagi helyzete, másrészt a tévétársaságok jövőre lejáró szerződéseinek kétes kimenetelű újratárgyalása az oka. A Canal+ 2000 decemberében a Vivendi-Universal fúziója során a hatalmas szórakoztatóipari birodalom részévé vált. A vezetés kockázatos befektetései és a sportesemények közvetítési díjainak konkurensek általi felverése miatt azonban a cég 2002-ben hatalmas veszteséget halmozott fel, amit az amerikai részvényesek nyomására sürgősen drasztikus költségcsökkentéssel kell ellensúlyozni. Ezzel kapcsolatban az egyik fő követelmény a Canal+-ön keresztül a francia moziba fektetett összegek jelentős csökkentése, amely bejelentés hallatán egyes független producerek máris meghúzták a vészharangot mondván, hogy szerintük a Canal+ nélkül ellehetetlenül a további működésük. Aggodalmuk valószínűleg nem megalapozatlan, ugyanis az új vezetőség máris a csatorna működési szerződésének újratárgyalásáról és ezzel kapcsolatban a kötelezettségek csökkentéséről beszél.

A párizsi szaklapokban hónapok óta arról értekeznek, hogy elodázhatatlan a filmfinanszírozás rendszerének változatosabbá tétele, a televízión kívül más tőkeerős szereplők bevonása. Mindent megváltó megoldást még nem találtak, ám a CNC ennek érdekében már munkacsoportot hozott létre, amely egy jelentést is közzétett. Ebben szerepel az, a szakma által már régóta emlegetett követelmény, hogy meg kell emelni az egyre nagyobb profitot termelő videó- és DVD-kiadás alig 2%-os adóját. Továbbá a kis produkciók fenntartása érdekében javasolják a tévécsatornák szerződéseiben a „változatossági záradék” általánossá tételét. A Soficák megerősítése ugyancsak a tervezett intézkedések között van, szerintük meg kellene növelni a Soficákba fektethető összeget, és meg kellene szüntetni azt a feltételt, hogy csak bizonyos adóösszeg fölött lehet ezt a megoldást igénybe venni. Emellett, a sikeres németországi példához hasonlóan, itt is szeretnék hangsúlyosabban bevonni a régiókat a filmiparba. Hiába azonban a jobbnál jobb, általában azonban csak mellékes finanszírozási formákat érintő javaslatok, az aggodalmaskodók kételkednek abban, hogy lesz a kormányzat részéről olyan erős tárgyalópartner, aki jövőre megfelelően szigorú feltételeket tud kicsikarni a tévétársaságoktól. Márpedig mindenki tudja: alapvetően ettől függ a francia filmgyártás jövője.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.