Filmfinanszírozás Franciaországban Filmfinanszírozás Franciaországban

Segíts a rászorulón!

Filmfinanszírozás Franciaországban

A Franciaországban nemzeti ügyként kezelt film gazdasági hátterét a múlt század nyolcvanas éveiben kormányzati kezdeményezéssel kialakított, nagy mértékben a tévécsatornák befektetéseire alapozó struktúra biztosítja. Ez tette lehetővé, hogy két évtizeden keresztül a francia filmesek, gyakran a piac minden törvényének ellentmondva, évente 150-180 játékfilmet készíthessenek.

A 80-as évek elején a televízió erősödő konkurenciája miatt a moziipar világszerte mély hullámvölgybe került, ekkor kezdődött az olasz, az angol és a német filmgyártás szinte a mai napig tartó folyamatos válsága, ahol a meg nem térülő alkotások miatt egyre csökken a gyártott filmek száma. Franciaországban azokban az években állami segélyzőrendszereket, speciális adókat, befektetési ösztönzőket hoztak létre, és kötelezték a tévécsatornákat, hogy bevételeik 3%-át a francia filmgyártásba fektessék. Ez a rendszer tette lehetővé, hogy Franciahonban folyamatosan évente szinte kétszer annyi film készüljön, mint például Angliában.

Honnan van pénzed? – a támogatások forrásai

Ezt a pénzügyi körökben kirívó udvariatlanságnak számító kérdést közpénzek esetében talán meg lehet kockáztatni. A filmgyártás nagymértékű állami finanszírozásához szükséges összegeket ugyanis nem lehetett egyszerűen elkülöníteni a költségvetésből, ehhez meg kellett teremteni a bevételeket. Franciaországban minden filmre fordított közpénzt a Centre National de la Cinématographie (Nemzeti Filmközpont – CNC) kezel, pénzalapjainak négy fő forrása van. Különleges jelentőséggel bír a TSA (Taxe Spéciale Additionelle) elnevezésű mozijegyre kivetett adó, amely által minden eladott hely árának 11%-a a CNC-hez kerül. Ezáltal a legnagyobb amerikai sikerfilmek is franciaországi bevételeik 11%-ával a francia filmgyártás büdzséjét kövérítik. A CNC kasszájának legnagyobb tételeit a második forrás, a televízió biztosítja, a tévétársaságok ugyanis pénzforgalmuk 5,5%-át kötelező módon adó formájában neki juttatják. Ehhez jön még a videóforgalmazás 2%-os adója és a kultuszminisztérium – arányaiban jelentéktelen – juttatása.

A közvetlen állami támogatás mellett a kormányzat a magántőke bevonásának érdekében pénzügyi megoldásokat is kidolgozott. Ezek közül a legfontosabb az ún. Sofica, amely egy fiskális ösztönző, egy legális adómegkerülési forma. Egyes nagy adóbefizetők adózandó jövedelmük 25%-át Soficákba fektethetik, és ennyivel kevesebb profit után kell adózniuk. A Soficák valójában befektetési alapok, amelyeknek a vezetősége az így összegyűlt pénzt játékfilmek – 35%-át kötelező módon független produkciók – gyártásába kell, hogy fektesse. Franciaországban több Sofica létezik, amelyekhez a producerek – támogatás reményében – beküldhetik filmterveiket. A Soficák által biztosított pénzösszegek a teljes francia filmfinanszírozás 4%-át teszik ki. Mindezek mellett még létrehozták az IFCIC nevű intézményt (Institut pour le Financement du Cinéma et des Industries Culturelles – Intézmény a Filmipar és a Kultúripar Finanszírozására), amelynek feladata a filmgyártók banki kölcsöneihez fedezetet nyújtani.

Itt a pénzem, kinek adjam? – az elosztás

A gall filmfinanszírozás legfontosabb eleme, hogy minden francia, vagy francia közreműködéssel nemzetközi koprodukcióban készült nagyjátékfilm automatikus támogatásra jogosult (vagyis a film támogatást fog kapni a mozitermekben való forgalmazáskor, a televíziós vetítéskor és a videón való megjelenéskor). Az előre rögzített képletek alapján kiszámított támogatás lényege, hogy a CNC-hez begyűlő pénzek nagyobbik részének kiosztásáról nem egy különböző módokon befolyásolható kuratórium dönt. Például moziforgalmazás esetén az első nyilvános vetítéstől számított 5 éven keresztül a producer megkapja a filmje által generált TSA adó 140%-át; hasonló módon részesül a tévéközvetítésből és a videóforgalmazásból származó bevételekből is. A CNC a 100% fölötti részt a Franciaországban bemutatott nem francia filmek adójából fedezi. Fontos kitétel, hogy a producernek az így keletkező összeget 5 éven belül kötelező módon új játékfilm gyártásába kell fektetnie.

A szelektív támogatás célja az elsőfilmesek és az olyan független alkotások létrejöttének a segítése, amelyek piaci szempontból merészek, tehát nagy automatikus támogatásra nem számíthatnak. Ezekről az összegekről a CNC vezérigazgatója dönt egy elismert filmes szakemberekből álló bizottság javaslata alapján. A valójában nagyon szelektív támogatás (általában a beküldött pályázatoknak csak a 10%-át fogadják el) legfontosabb formái a bevétel megelőlegezése és a fejlesztési támogatás (ez utóbbi a filmtervek kidolgozásának folyamatát segíti, hogy minél több ötlet juthasson el a forgatókönyv stádiumába).

Tévémozi – a televízió és a filmgyártás

A televízió a francia film legnagyobb paradoxona: egymást érik a tévé mozira gyakorolt káros hatásáról szóló filmes nyilatkozatok, miközben nyilvánvaló, hogy a tévécsatornák nélkül alig létezne arrafelé filmgyártás. Abban általában mindenki egyetért, hogy a nyolcvanas évekbeli válságból a televízió mentette ki az iparágat, hiszen a filmfinanszírozásra fordított összegnek szinte a felét a tévéadók biztosítják. Azt azonban szemére vetik, hogy egyre inkább a maga képére formálja az alkotásokat, azáltal, hogy a nagy tévétársaságok elvárják, hogy a film elsősorban az adott tévéadó célközönségének, és nem a moziba járó rétegnek az ízlését elégítse ki. Ezáltal a filmeknek még kisebb lesz a húzása a mozikban, és még inkább rá lesznek szorulva a televízióra. Manapság egyre könnyebb a finanszírozók névsorának ismerete nélkül megállapítani egy-egy filmről, hogy melyik nagy adó áll mögötte. Az idősebb, módosabb korosztályt megcélzó TF1 nagy költségvetésű, de sosem extrém filmeket pénzel, a fiatalabbaknak szóló M6 kasszájából szabadosabb beszédfordulatokkal tűzdelt, vulgárisabb, „keményebb” művek részesülnek, az Arte pedig az európai szellemiséget magán viselő alkotásokra, gyakran művészfilmekre áldoz az előbbieknél persze sokkal szerényebb összegeket.

A tévécsatornák két módon vehetnek részt egy film finanszírozásában: vagy megvásárolják a közvetítési jogot, vagy, és ez a gyakoribb, koprodukciós társként tulajdonosai a filmnek. Az utóbbi megoldás esetén jóval nagyobb mértékű a tévéadó hozzájárulása, viszont ez azt jelenti, hogy az adott film árának televíziós közvetítési díját – vagyis a producer következő filmekbe fektethető bevételét – akármekkora mozisiker sem tudja befolyásolni.

Még mindig a francia film fő – igaz, mostanában ingadozó – támaszaként tartják számon az egyetlen fizetős mozicsatornát. Az 1983-ban létrehozott Canal+ a kiváló minőségű, teljes Franciaországot lefedő frekvenciáért cserébe – amelyet rossz nyelvek szerint a vezetőség Mitterand-nal ápolt jó kapcsolatainak köszönhetően kaphatott meg – szerződésben kellett vállalja, hogy a többi tévéadónál jóval nagyobb mértékben finanszírozza a filmgyártást (azaz bevételeinek 20%-át erre a célra fordítja!). Ráadásul szerződésében szerepel a „változatossági záradék”, amelynek értelmében a támogatott francia filmek 45%-ának kis költségvetésű, vagyis 5,34 millió euró alatti büdzsével rendelkező produkciónak kell lennie. A Canal+ évente több, mint 100 millió eurót fordít filmekre – ami több, mint a TSA adóból befolyó éves bevétel –, viszont egyedüliként élvezi azt az előjogot, hogy már egy évvel a mozibemutató után műsorára tűzheti a játékfilmeket. Két évtizeden keresztül Pierre Lescure vezetésével a csatorna rendkívül intelligens filmfinanszírozási politikát alakított ki, létrehozták a StudioCanal nevű filmgyártó céget (Alain Sarde producerrel az élen), és rengeteg igényes alkotás megvalósulásában játszottak döntő szerepet.

Számmisztika

Érdemes röviden áttekinteni, hogy pontosan milyen súllyal vannak jelen a különböző szereplők a francia filmfinanszírozásban. A CNC-től származik 12%, a televízió 42, a Sofica 4 százalékot biztosít, a moziipartól pedig 17% érkezik (ez a belföldi forgalmazók befektetéséből – 7%, és a nemzetközi forgalmazási jogok eladásából – 10% áll össze). Ehhez a 75%-hoz jön még – hivatalosan – a producer 25%-os befektetése. Azonban ottani filmes körökben általánosan elismert tény, hogy 1942-43 óta minden francia film költségvetése felfújt, ami azt jelenti, hogy a producer sohasem teszi hozzá a maga 25%-át, általában a filmek elkészülnek a hivatalos költségvetés 60%-ából. Azért fontos ezt figyelembe venni, mert ha a produceri rész kivonásával fennmaradó 75%-ot tekintjük 100-nak, akkor az arányok a következőképpen módosulnak: CNC 16%, tévé 56%, mozi 22%, Sofica 6%. Ezeket a számokat tekintve szembeszökő a televízió túlsúlya, amit tovább erősít az, hogy a CNC bevételeinek a fele is a tévécsatornák által befizetett adóból áll. Ennél még fontosabb viszont az, hogy ezekből a számokból kiderül: a filmgyártást Franciaországban, különböző csatornákon keresztül, szinte teljes mértékben finanszírozzák, a filmiparnak a megélhetéshez nincs szüksége a piaci bevételekre. A producernek, mivel legtöbb esetben a film mögött tulajdonosként álló tévéadó a nemzetközi értékesítési jogot is birtokolja, alig érdeke a mozikban sikerre vinni a filmet. Megélhetésének egyedüli feltétele, hogy állandóan filmet gyártson, hiszen csak így tudja mozgósítani a támogatásokat, amelyekből kiadhatja a fizetéseket, állhatja a költségeit.

Jövőidőben

Ez a piaci szempontból egészségtelen, ám a filmművészet számára talán előnyös rendszer napjainkban meginogni látszik. Ennek egyrészt a legnagyobb fejőstehén, a Canal+ rossz anyagi helyzete, másrészt a tévétársaságok jövőre lejáró szerződéseinek kétes kimenetelű újratárgyalása az oka. A Canal+ 2000 decemberében a Vivendi-Universal fúziója során a hatalmas szórakoztatóipari birodalom részévé vált. A vezetés kockázatos befektetései és a sportesemények közvetítési díjainak konkurensek általi felverése miatt azonban a cég 2002-ben hatalmas veszteséget halmozott fel, amit az amerikai részvényesek nyomására sürgősen drasztikus költségcsökkentéssel kell ellensúlyozni. Ezzel kapcsolatban az egyik fő követelmény a Canal+-ön keresztül a francia moziba fektetett összegek jelentős csökkentése, amely bejelentés hallatán egyes független producerek máris meghúzták a vészharangot mondván, hogy szerintük a Canal+ nélkül ellehetetlenül a további működésük. Aggodalmuk valószínűleg nem megalapozatlan, ugyanis az új vezetőség máris a csatorna működési szerződésének újratárgyalásáról és ezzel kapcsolatban a kötelezettségek csökkentéséről beszél.

A párizsi szaklapokban hónapok óta arról értekeznek, hogy elodázhatatlan a filmfinanszírozás rendszerének változatosabbá tétele, a televízión kívül más tőkeerős szereplők bevonása. Mindent megváltó megoldást még nem találtak, ám a CNC ennek érdekében már munkacsoportot hozott létre, amely egy jelentést is közzétett. Ebben szerepel az, a szakma által már régóta emlegetett követelmény, hogy meg kell emelni az egyre nagyobb profitot termelő videó- és DVD-kiadás alig 2%-os adóját. Továbbá a kis produkciók fenntartása érdekében javasolják a tévécsatornák szerződéseiben a „változatossági záradék” általánossá tételét. A Soficák megerősítése ugyancsak a tervezett intézkedések között van, szerintük meg kellene növelni a Soficákba fektethető összeget, és meg kellene szüntetni azt a feltételt, hogy csak bizonyos adóösszeg fölött lehet ezt a megoldást igénybe venni. Emellett, a sikeres németországi példához hasonlóan, itt is szeretnék hangsúlyosabban bevonni a régiókat a filmiparba. Hiába azonban a jobbnál jobb, általában azonban csak mellékes finanszírozási formákat érintő javaslatok, az aggodalmaskodók kételkednek abban, hogy lesz a kormányzat részéről olyan erős tárgyalópartner, aki jövőre megfelelően szigorú feltételeket tud kicsikarni a tévétársaságoktól. Márpedig mindenki tudja: alapvetően ettől függ a francia filmgyártás jövője.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Szavazó

Kinek a Criterion Closet Picks-videójára lennél kíváncsi?

Friss film és sorozat