Közel három órás játékidő, napsütötte dél-olasz városka és egy fél évszázadot átölelő édes-bús anekdotafüzér… Látszólag minden adott egy szívmelengető Tornatore-mozihoz, a várt hatás azonban ezúttal elmarad. Az olasz mester ugyanis láthatóan megfeledkezett a következetes cselekménybonyolítás szabályairól a nagy nosztalgiázás közepette.
Giuseppe Tornatore azon rendezők sorát gyarapítja, akik megszállottan kötődnek szülőföldjükhöz. Számára az állandóan ostorozott, mégis folyton idealizált Szicília jelenti azt az alkotói táptalajt, amit a paranoiás hősöknek otthont adó Manhattan Woody Allen számára, vagy a szórakoztatóan dögunalmas New Jersey a Kevin Smith-életműben. Az olasz csizma alatt meghúzódó sziget kimeríthetetlen ihletforrásnak tűnik, melyhez direktorunk hűségesen vissza- visszatér, még ha időnként fel is pattan egy interkontinentális hajóra (Az óceánjáró zongorista legendája) vagy kiruccanást tesz Itália északabbra eső régióiba (Mindenki megvan, Puszta formalitás, Az ismeretlen).
Már régi, önreflexióval átitatott remekművei is napvilágra hozták a hivatása és származása közt húzódó mély összefüggéseket. A nemzetközi sikert meghozó Cinema Paradiso és a Fellini nyomdokain haladó A csillagos ember szétválaszthatatlan egységben mutatja fel Tornatore két nagy szerelmét: egyik film sem hagy kétséget a felől, hogy a szülőföld és a filmkészítés iránti megszállottsága egyazon tőről fakad. Előbbi a gyermekkori élményekre vezeti vissza a mozi-mániát, utóbbi pedig a sziget és a nép igazi arcának dokumentálását tünteti fel legnemesebb életcélként. Persze mindkettőben jelen van az árulás motívuma: a főhős mindkét esetben tékozló fiú, akinek először el kell távolodnia atyja házától, hogy végül a megbánás könnyei között visszatérhessen hozzá.
A szenvedélyes önelemzés helyét aztán később átvette a felszabadult anekdotázás: a Malénában már nyoma sincs a szinte tolakodó önreflexiónak, és a sor legfrissebb láncszemeként szolgáló Baarìa is csak egyetlen mozis jelenetben villantja fel a két rögeszme összefonódását. Ez a fesztelenség azonban egyre érdektelenebb filmeket eredményez az olasz direktor életművében. Ahogy az emlékekben való teljes feloldódást megakadályozó kamera fokozatosan kihátrál a képmezőből, úgy válnak Tornatore Szicília-filmjei egyre súlytalanabbá.
A Baaría már azzal is előrejelzi a nosztalgia végletes térnyerését, hogy a rendező saját – a címben is feltüntetett – szülővárosát teszi meg a cselekmény helyszínének. A film a viharos 20. századon hajszolja végig nézőit, miközben igyekszik rámutatni arra a tényre, hogy van, ami még a történelmi csapások és állandó társadalmi átalakulások ellenére is ugyanaz marad. A tanulság levonásához a klasszikus „családregény”-forma szolgáltatja a sorvezetőt, így a Torrenuova-família három generációján keresztül követhetjük nyomon a fasizmus időszakát, a kommunista mozgalom megerősödését, illetve a modernizáció betörését a szicíliai városkába. Ez eddig csupa jót sejtet, hiszen Tornatore sokszor bizonyította, hogy kiválóan ért a nagy ívű történetek hatásos tálalásához, azonban ezúttal csak az átfogott idő a monumentális, az azt kitöltő cselekmény már a legkevésbé sem szolgál rá erre a titulusra.
A gyerekkori csínytevések ugyan most is bájosak, és a jópofa karakterek is átadnak valamit a helyi ízekből, de a Baarìa teljesen elveszik ezekben a részletekben. Jelenetről-jelenetre nyitja meg az újabb potenciális konfliktusokat, melyekről – ahelyett, hogy kifuttatná őket a végkifejletig – a következő pillanatban már meg is feledkezik. Így a családon belüli feszültségek, a politikai öntudatra ébredés, és az osztálykülönbséggel terhelt szerelem szála egyaránt zavarba ejtő torzó marad. Kis túlzással, olyan érzés környékezi meg a nézőt a moziteremben ülve, mintha Tornatore korábbi Szicília-filmjeinek „kimaradt jeleneteiből” összevágott, hosszúra nyúlt extrát nézné a Cinema Paradiso jubileumi díszkiadásán. A konfliktushalmozás persze eddig sem állt távol a melodráma műfajában igencsak jártas Tornatorétől, de ezúttal valami egészen másról van szó: nem egymásra épülő, és egymást kölcsönösen erősítő, hanem egymás mellé rendelt konfliktusokról, melyek beváltatlan ígéretekként sorjáznak végig a film 150 percén. A jól ismert Tornatore-varázsból így nem marad más, mint az érzelmes Morricone-zenére, szép beállításokban komponált nosztalgia-töredékek sora, hiszen az anekdota-füzérből ezúttal nem kerekedik ki egy megrázó vezértörténet. A direktor a keretes szerkezettel megkísérli ugyan a szimbolikus tartalom fonalára felfűzni a széttartó cselekményt, de ez még tűzoltásnak is kevés. Még az sem menti meg a helyzetet, hogy maga a kivitelezés ezúttal is minden ízében profi, hiszen a kiváló színészgárda és a nagyszerű operatőr képtelen kiköszörülni a félkész forgatókönyv méretes csorbáit.
Lehet, hogy Tornatore kimerítette a szülőföldjében rejlő téma-lehetőségeket, és ideje lenne új helyek és témák után néznie, ahogy azt a Baarìánál nagyságrendekkel izgalmasabb Az ismeretlenben is tette.
