Gyenge Zsolt

/ / /

· írta

Amerikai film saját zsebből

Beszélgetés Ludwig Galambos producerrel, amatőr filmessel

Interjú

Ritkán vetődik hozzánk amatőr filmes a szuperprodukciók, a dollármilliókból forgatott mozgóképek országából. Az Erdélyből elszármazott Galambos Lajos Amerikában kutatómérnökként keresi meg azt a pénzt, amiből filmjeit készíti. Az idén Johnny Rãducanu-ról forgatott filmjét kísérte el Győrbe, a Mediawave fesztiválra, ahol gyerekkora óta tartó mániájáról, és az ittenitől csak árnyalatokban különböző amerikai amatőr filmes világról beszélt a Filmtettnek.

Többször készítettél zenéről, zenészekről filmeket. Mit gondolsz, a film, mint egy alapvetően vizuális művészet, mit tud hozzátenni a zenéhez?

Én imádom a zenét, és mindig vizuálisan látom. Még gyerekkoromban egyik barátom, aki konzervatóriumba készült, vasárnap mise után az orgonán Omegát, Deep Purple-t, jazzt játszott. Rendszeresen mellette ültem, és a zenét hallgatva láttam a képeket. Most, annyi év után ezeket a képeket próbálom filmen megjeleníteni. Ha jazzt vagy klasszikus zenét hallgatok, mindig azon gondolkodom, hogy úgy filmesítsem meg, hogy azt egy zenész is szeresse és értékelje. Ez Johnnyval valahogy sikerült.

Személyesen nem ismertem, csak egyszer megtudtam, hogy jönnek koncertezni San Francisco-ba. Vasárnap volt a koncertje, pénteken és szombaton volt időnk forgatni, nagyon meg kellett gondolni, hogy mit csinálunk, aztán végül mégis meg kellett változtatni a tervet. Ugyanis be akartuk az embert is mutatni, a karakterét, a gondolkodásmódját. Miklós, a rendező (szerk megj.: Erdei Miklós) jött azzal az ötlettel, hogy legyenek fejezetek a filmben: Johnny a politikus, Johnny a zenész, Johnny a filozófus. A filmezés lehetőséget adott arra is, hogy sok érdekes dolgot tudjak meg Johnnyról. Például Günter Grass nagy rajongója Johnnynak, ha meghallja, hogy valahol Németországban koncertezik, ül be az autóba, és máris ott van, vagy a párizsi koncertjén az első sorban Godard ült. A 70-es években, amikor nem engedték ki Amerikába koncertezni, bement a Securitatéra, és kiabálni kezdett a folyosón, hogy ő Pacepával akar beszélni. Pacepa meghallotta a kiabálást, és azt mondta: kap öt percet – végül több mint három órát beszélgettek. Ez Johnny. Nagyon nyílt ember, és átadta nekünk ezt a nyíltságot – könnyű volt filmet csinálni vele. Egyébként beszél magyarul, oroszul, franciául, angolul, és persze cigányul. Elismeri és hangoztatja, hogy ő cigány származású. A filmet megjelentettük DVD-n, de Johnnynak annyira megtetszett a hanganyag, hogy újravettük professzionális keverőpulttal, és külön CD-n is kiadtuk.

Milyen volt elmenni Erdélyből, milyen különbségeket észleltél az ottani filmes életben?

Romániában a nyolcvanas években a vajdahunyadi, akkoriban elég híres filmklub keretében rengeteg filmet készítettünk. Minden évben volt egy fesztiválunk, amikorra a klub mindegyik tagjának el kellett készítenie egy filmet, emellett szinte minden második hónapban eljártunk egy-egy fesztiválra. A probléma ott volt, hogy amikor tovább akartunk erről a szintről lépni, amikor tanulni szerettünk volna, nem lehetett: az információ le volt valahol állítva, és a megfelelő technika sem jutott el hozzánk. Ekkor kezdtünk a barátokkal beszélgetni, persze mindenkinek a nagy vágya Hollywood volt, satöbbi. Mikor ’86-ban kimentem, az első megdöbbentő élményem Bécsben volt: éjszaka két órakor értem oda, s az első nagy reklám, amit megláttam, a Kodak volt. Hirtelen ébredtem rá, hogy íme, itt vagyok Nyugaton, de most akkor filmet kellene csinálni. Aztán megtapasztaltam, hogy nem ilyen egyszerű: a kommunizmus alatt politikai cenzúra volt, Amerikában viszont gazdasági cenzúra működik.

Ahogy odamentem, az első hónaptól kezdve elkezdtünk filmeket forgatni, amelyeket aztán sose fejeztünk be, mert nem volt rá pénz. Emlékszem, egyik vasárnap filmeztünk, és forgatás közben film nélkül maradtunk, hát abbahagytuk a dolgot. El kell jutni egyfajta érettséghez, hogy mielőtt belevágnál valamibe, végig tudd gondolni: gazdaságilag meg tudod-e azt magadnak engedni. Létezik az a nagy vágy (és kockázat), hogy Hollywoodban rendező legyen valaki, de én nem azt akarom. Én olyan filmeket akarok csinálni, amit én fényképezek, én vágok és aztán megmutathatom az embereknek.

Léteznek-e olyan fórumok, alternatív fesztiválok Amerikában, mint a Mediawave, ahol az ilyen filmeket meg lehet mutatni?

Hát nem ilyen formában, de rengeteg fesztivál van. A Johnnys filmet is elküldtük több fesztiválra. Ha szerencsés az ember, és olyan filmet sikerül csinálnia, amit megemészt az amerikai fesztiválok közönsége, akkor minden héten el lehetne valahova menni. A rendszer olyan, hogy ha bekerül a filmed egy nevesebb fesztiválra, akkor automatikusan továbbküldik még néhány jó nevű rendezvényre. Például beneveztük a filmet a Tellurite fesztiválra Coloradóba, ahol ha elfogadják, rögtön el is jut a MiniCannes-ra, ami egy videó és amatőr filmes fesztivál Franciaországban. Igazából nincs az embernek elég ideje, hogy mindenhova beküldje a filmet: figyelni kell a határidőket, papírokat kell kitölteni stb. Én kutatómérnök vagyok, dolgozok a cégnél 10-12 órát, utána időnként megállok az egyetemnél, hogy megnézzem, mit csinálnak a diákok, akiket tanítok. Ezenkívül egy Los Angeles-i román újságba is bedolgozom, mellette pedig van a család, és hát aztán még a film. Gyakran éjjel négy-öt óráig vágunk, én meg reggel nyolcra megyek a munkahelyre.

Eljutnak-e Amerikába európai, illetve máshonnan származó alternatív filmek?

Igen, van olyan, ami eljut, amelyik eléggé szerencsés. Amerikában, abban a „faluban”, ahol élek, szerencsémre rengeteg art-house mozi van, ahol csak európai, ázsiai filmeket vetítenek. Előfordul, hogy egy európai filmet nem mutatnak be San Franciscóban, de nálunk lehet látni (mi onnan 30 mérföldre lakunk). Ezt nem tudtam, mikor odaköltöztem, de szerencsém volt. Egyébként Amerikából is eljutnak ide ezek a munkák. Például egy barátom készített egy filmet: Amerikai autók Kubában, egy óra tíz perces, nagyon érdekes alkotás, kétszer volt vele Berlinben. De Amerikában jóval kisebb sikere volt, sok helyen nem fogadták el.

Miből lehet Amerikában az ilyen jellegű filmeket finanszírozni?

Általában a saját zsebedből. Én például nem veszek magamnak új kocsit, hanem ha összegyűl néhány ezer dollárom, forgatok egy filmet. Nehéz meggyőzni mondjuk a Coca-Colát, hogy egy ilyen filmbe beszálljon, pedig többször mondták nekem, hogy jobb lenne, ha keresnék valami szponzort, akkor másképp lehetne dolgozni. De nekem az időmet be kell osztanom a munkahely, a család és a filmezés között. Ha szponzorok után járnék, soha nem tudnék filmet forgatni. Én nem vagyok jó üzletember – ha az lennék, nem dolgoznék mérnökként.

Amatőrök esetében nagyon fontos a csapat. Elengedhetetlen, hogy a társaid higgyenek a dologban, és kövessenek. Egy ilyen költségvetésű filmnél nem lehet megfizetni az embereket, akik amúgy sem pénzért vesznek részt. Abból a kevés pénzből vágót, nyersanyagot, stúdiót fizetünk. A munkájukat a végeredménnyel lehet nekik meghálálni. És ha büszkék lehetnek arra, ami a közreműködésükkel született, akkor következő alkalommal is segítenek. Amióta megjelentek a digitális kamerák, sokkal könnyebb dolgozni. Most már a nagy fesztiválok is kezdenek elfogadni DV-re forgatott filmeket, ez pedig hatalmas megtakarítást jelent egy amatőr filmesnek. Néhány évvel ezelőtt még a legolcsóbb vágóprogram is 22 ezer dollárba került, ami számomra megfizethetetlen volt. Most már DV filmeket 3 ezer dolláros szoftverrel is lehet vágni. Amikor nem profikkal dolgozol, nem lehet percre kiszámítottan haladni, időnként meg kell állni, át kell beszélni a dolgokat, hogy jobban átlásd a helyzetet. Amatőröknél ki kell várni a pillanatot, amíg megjön az ötlet, az ihlet. De erre egy profi stúdióban, ahol minden óráért fizetni kell, nincs lehetőség. Ezért a saját lakásom pincéjében rendeztük be a vágóstúdiót, ahol remekül tudunk dolgozni. Időnként megállunk, és lehet, hogy egy egész éjszakán keresztül csak beszélgetünk, másnap viszont sokkal felszabadultabban folytatjuk.

Elmesélek egy esetet: egyik vetítésünk után odajött hozzánk valaki, hogy nemsokára jön Teller Ede, nem akarunk-e filmet készíteni róla. Akkor kitaláltuk, hogy legyen Zsigmond Vilmos az operatőr, de nem ismertük őt. Elküldtük neki egy régebbi munkánkat, s kértük, hogy jöjjön fényképezni – három nap múlva hívott, hogy elvállalja. Amikor a faluban nálam meghallották, hogy ott lesz Zsigmond Vilmos, azonnal megjelent 11 komoly ember, akik lámpákat, állványokat, hangfelszerelést hoztak, s remek körülmények között tudtunk forgatni.

A filmgyártás melyik részét szoktad te csinálni?

Általában producer vagy társproducer vagyok, én fényképezem és időnként vágom is a filmet. Miklós barátom pedig a rendező. De a Johnnyval készített filmet szinte teljes egészében én finanszíroztam, 98,5%-át én fizettem, operatőrködtem is, és nálam otthon vágtuk meg. Persze ehhez a komolyabb munkához szükségem volt két profi vágóra, akiket megfizettem. Egyikük Emmy-díjas, a másik pedig a Lucas Filmnél dolgozik. Jellemző eset, hogy ez utóbbi úgy került hozzám, hogy a környéken lakik, s mikor megakadtunk valahol a szoftverrel, egy ismerőstől megszereztük a számát, és azonnal átjött segíteni. Szóval ott is nehéz ez a fajta filmezés, sokat kell áldozni rá. De szerencsémre a családom megérti: nekem ez a hobbi annyira fontos, hogy én ezt soha nem fogom feladni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , cikk