Vörös rózsás sablon

Susanne Bier: Things We Lost In The Fire / A tűz martaléka

Az amerikai filmek optimisták. Hozzászoktunk, hogy ha kell, ha nem, happy end-re happy end-et halmoznak. Jobb esetben ezek a mosolygós végkifejletek hihetők. De Amerikának az sem gond, ha a végső felhőtlen boldogság valószínűtlen. A lényeg a néző elvárásainak kielégítése. A kedves mozibajáró nagy csokor vörös rózsára, közhelyes szerelemre vár, és meg is kapja.

Így történhet meg az, hogy egy gyászoló nő és egy heroinfüggő férfi megváltja egymást. Kölcsönös segítséggel túllépnek a férj és jóbarát halálán, a kábítószer okozta problémákon, új életet kezdenek, természetesen kéz a kézben. Pedig a rendező dán. De úgy tűnik, ízlelgeti Amerikát.

A történet apró darabkái mozaikszerűen állnak össze: látunk jeleneteket a család idilli múltjából, Brian haláláról, a temetésről. Nem új ötlet az idősíkok keverése, jelen esetben pedig még csak különösebb funkciója sincs. Félidőnél mintha a forgatkönyvíró és a rendező is rájönne erre: abbahagyják a fölösleges bonyolítást, és lineárisan viszik tovább a történetet. Audrey megkéri Jerryt, hogy költözzön be hozzájuk. Abszurd ötlet, mégis úgy tűnik, mintha működőképes lenne. A gyerekek könnyen elfogadják az új helyzetet. Megszeretik az egyértelműen pótapa szerepébe helyezkedő Jerryt. Audrey számára azonban tisztázatlan Jerry szerepe. Így csak egy kis anyai féltékenység és hiszti is elég ahhoz, hogy egy este kidobja a férfit az utcára. Ennek egyértelmű következményeként Jerry régi hűséges barátjánál, a heroinnál kopog.

Audrey a visszaesés okozója, tehát úgy természetes, hogy szintén ő legyen az, aki megállítja Jerry zuhanását, és aki segít neki nemet mondani a drogoknak. Ezen a ponton kicsit megnyugodtam, mert naivan azt hittem, hogy végre egy normális happy end-del állok szemben: Audrey segít Jerrynek, hogy tiszta maradhasson, és ennek az új célnak és bizonyos értelemben új életformának köszönhetően túllép férje halálán. De a film makacsul beáll a sorba, és egy nagyon rossz, fájdalmasan közhelyes véget ér: Audrey zuhogó esőben megy hazafelé. És otthon, az ajtó előtt mi várja? Bizony nem más, mint egy nagy csokor vörös rózsa Jerrytől. A kártyán pedig egy mondat, amelyet egykori férje, Brian mondogatott néha: „Fogadd el a jót!”. Audrey reakciója egy álmodozó mosoly, ami előrevetíti majdani tökéletes boldogságát Jerry-vel. Erre pedig a józan ész tiltakozni kezd, hiszen elképzelhetetlen, hogy az adott szituációban, az adott két figura között egy ilyen kapcsolat életképes legyen.

A történet és a rendezés tehát nem tartogat számunkra ínyencségeket. Sajnos a színészek sem kecsegtetnek semmi jóval, egyvalaki kivételével. Gondolom senki számára nem meglepetés, hogy ez Benicio Del Toro. Olyan filmek után, mint a Traffic vagy a 21 gramm (a sor természetesen hosszú, de álljon most itt a két személyes kedvenc), joggal vannak magas elvárásaink vele szemben. És szerencsére nem kell csalódnunk, mert gyönyörűen pontos és kifejező játékot látunk. Főként mimikájára támaszkodva sikerül a lehető legigazabb módon eljátszania Jerry széles érzelmi skálán mozgó figuráját, a belőtt heroinistától a mosolygó, játszó pótapáig.

Halle Berryről sajnos épp az ellenkezőket mondhatom el. Audrey figurája eleve nem nyújt lehetőséget változatos játékra, de Halle Berry alakításában az egysíkúság már-már fájó. Azon a néhány pillanaton kívül, amikor mosolyog vagy épp dühös, mindvégig a semmibe meredő tekintetével találkozunk. Persze lehetséges, hogy a férj elvesztése valakiből épp ilyen magatartásmódot vált ki, azonban valószerűbbnek tartom, hogy a fájdalom erősebb módon, intenzívebb cselekedetekben nyilvánuljon meg. Ugyanakkor Benicio Del Toro sok labdát feldob, amelyeket Halle Berry visszadobhatna: reagálhatna, kitörhetne, nevethetne, sírhatna, toporzékolhatna de nem teszi meg.

A történet bizonyos fokú abszurditása, a viszonyok sokszínűsége rengeteg lehetőséget rejt magában. Ezek a lehetőségek azonban valahol mindig elcsúsznak vagy elvesznek. A forgatókönyv zsákutcába ér, a rendezés ismétlésekbe és sablonokba fullad, a színészek többsége pedig sima, könnyed, semleges utat jár be. Jerry figurája az egyetlen izgalmas, mindvégig késhegyen mozgó karakter. Ez a figura és az őt játszó Benicio Del Toro menti meg valamelyest attól a filmet, hogy tipikus amerikai sablonnak könyveljük el.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó