Néha kellemes meglepetést okoz, hogy az egyre ötlettelenebbnek tűnő hollywoodi film-újrahasznosítási hullámban az ember izgalmas alapanyaggal és tehetséges alkotókkal találkozik. Ilyennek tűnt Winterbottom első amerikai filmje is, amelyben ránézésre minden megvan ahhoz, hogy ne vegye körül az általános remake-utálat. A 2010-es The Killer Inside Me viszont szélsőségesen ellentmondásosra sikerült, úgyhogy undorból és rajongásból is jut neki bőven.
A (legalábbis itthon) szinte teljesen ismeretlen 1976-os Burt Kennedy rendezte filmet a 9 dal és a Guantanamo óta botrányrendezőnek tartott angol rendezhette újra. Alapul mindkét esetben egy – a filmekkel azonos című – Jim Thompson-ponyva szolgált. A regény szerzőjét az eredeti filmhez hasonlóan Magyarországon legfeljebb csak a die-hard ponyva- vagy Peckinpah-fanatikusok (Thompson írta a The Getaway / Szökés alapjául szolgáló regényt) ismernek, nem úgy az Államokban, ahol Thompson könyveinek, így a The Killer Inside Me-nek is jelenős rajongói bázisa van.
A tengerentúlon kultikus státuszú könyv történetét egy Lou Ford (Casey Affleck) nevű seriffhelyettes szemszögéből ismerjük meg, aki átlagos, halk szavú, a városiak által tisztelt és megbecsült fiatalember, munkáját lelkiismerettel végzi. Ahogy ő is megfogalmazza: itt vagy úriember és férfi vagy, vagy senki. Az itt pedig egy unalmas nyugat-texasi kisváros, ahol Lou és kollégái nem nagyon szakadnak bele a bűn elleni háborúba. A fiatal helyettes legújabb megbízása is hasonlóan unalmasnak tűnik: a város befolyásos főemberének fiát kínos helyzetbe hozó került prostit (Jessica Alba) kell eltüntetnie a város széléről. Lou meglátja a helyzet adta lehetőségeket, és megpróbálja úgy csavargatni a szálakat, hogy neki az a legjobb legyen. Az ifjú rendőrnek van viszont egy apró jellemhibája, ugyanis a halk cserkészfiú álarca mögött egy pszichopata gyilkos rejtőzik. Ennek megfelelően a szálak csavargatása is igencsak erőszakos folyamat lesz.
Winterbottom filmje megtartja a regény elbeszélői aspektusát, vagyis Lou Ford szemén keresztül látjuk az eseményeket. Ezzel nagy hangsúly kerülne a sheriff-helyettes pszichológiai diagnózisára, ami tulajdonképpen nem olyan egyedülálló. Nem is kell nagyon sokat kutakodnunk, hogy ilyen, a mindennapi ember mögött megbújó gyilkos lélektanát boncolgató alkotásokat találjunk. Itt van rögtön a Mr. Brooks vagy a Dexter sorozat sz elmúlt öt esztendőből, de már az M, avagy egy város keresi a gyilkost is érintette ezt a nézőpontot – emlékezzünk csak Peter Lorre legendás „védőbeszédére”. Mostanában viszont mintha egyre divatosabbá válna a gyilkos elméjében társadalmi parabolákat keresni, és magát az elkövetőt is eszerint megítélni. Ebbe hullámba az angol rendező remake-je úgy (nem) illik bele, hogy miközben a tétek, a nézői elvárások, és egyáltalán a lényeg ebben a lélektani kórrajzban rejlene, Winterbottom csak felületesen érinti e folyamatot. A legfőbb probléma, hogy Fordot nem is ismerjük meg igazán. A film csak célozgat, de semmi konkrétumot nem árul el a főhős motivációiról és múltjáról. Ez persze még távolról sem lenne probléma, de helyette semmilyen más, a történetet összefogni tudó alternatívát nem kapunk.
Emellett hősünk megbízhatatlan, hiányos tudású elbeszélő, aki nem feltétlenül ismer minden körülményt, miközben egyszerre tünteti el a hátrahagyott nyomokat és keresi saját magát. Lou Ford tehát paradox, borzasztóan talányos, és éppen ezért ritka izgalmas jellem. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az ifjabb Affleck úgy uralja a vásznat, ahogy csak a legnagyobbaknak is ritkán sikerül, egyszerűen érthetetlennek tűnik, hogy mégis hol siklik ki ez a film. Pedig potenciál lenne bőven, hiszen Lou pszichopatológiai kórlapján szépen sorakoznak a különböző traumák a gyermekmolesztálástól a pszicho-szexuális vágyakig. Fekete bugyrokból tehát nincs hiány.
Az angol direktor láthatóan sokat merített a Coen testvérek munkáiból, különösen a Véresen egyszerű világából (vagy akár megemlíthetjük a Nem vénnek való vidéket is), de nem tudott ráérezni a helyes csapásra. És bár Winterbottom helyenként nagyon is jól irányítja a visszafogott, de szépen kivitelezett kisvárosi film noir-os miliőt, az egész képletben mégis a rendező a gyenge pont. A film naturalisztikusnak kikiáltott (és így mindjárt botrányos és visszatetsző) erőszak-ábrázolása is csak manír, felfújt lufi, miközben a The Killer Inside Me, ha szándékolatlanul is, de ugyanúgy szólna a nők elleni erőszakról is, mint a gyilkos elméjéről. Akárhogy nézzük, sehogy sem illik össze egymással Ford hűvös, pszichopata tekintete, az erőszakábrázlás és a néhol giccsbe hajló gesztusok (zavaros flashback és -forward jelenetek) – egyikük mindig idegenül hat az egyenletben.
A The Killer Inside Me olyan alkotás, amit sok fronton lehet dicsérni, de az összkép valamiért mégis csalódás. A Sundance Fesztiválon megesett premierje után a film egyből heves vitákat váltott ki: a befogadói reakciók azóta is meglehetősen megosztottak mind a közönség, mind a kritika oldaláról. Sokan éltették a filmet a visszafogott és realisztikus karakter- és erőszak-ábrázolása miatt, és még többen átkozták el szinte ugyanezekre hivatkozva. A vegyes visszhang ellenére a film igazi tragédiája, hogy a rengeteg lehetőséget sorra elpuskázta, és hogy talán egy másik rendezővel az év egyik legjobbja lehetne.
