Az „extatikus igazság” nyomában

Beszélgetés Werner Herzog filmrendezővel

Kikiáltották már mindennek: megalománnak, zseninek, őrült, kiégett talentumnak. Klaus Kinski mellett passzív-agresszív szerepet töltött be, „se veled se nélküled” típusú kapcsolatuktól sistergett a mozivászon. Együttműködésük végeszakadtával nem igazán állt talpra játékfilmesként, így az elmúlt 30 évben „csak” a világ egyik legjobb dokumentumfilmeseként jegyezték. A 68 éves világcsavargóval a Thesszalonikiban beszéltünk, ahol Arany Alexander-díjat vett át életmű-retrospektívje alkalmából.

Választékos beszédű, magas úriember, de néha fellengzős. Öntudatos, lázongó, olykor egyenesen pökhendi alaknak tűnik. Vérbeli kalandor, aki nem tud hosszan egy helyben ülni. Európai auteurként gondolunk rá, holott sok-sok éve a földrengés-veszélyes Hollywoodban él egy domboldalra vájt, kényelmes villában.

Életét és munkásságát kaotikus legendák lengik be, akárcsak Terry Gilliamét. Csecsemőként majdnem meghalt a kórházban a becsapódó üvegszilánkok között, amikor a szövetségesek lebombázták az épületet. Dolgozott olajkitermelő telepen és állítólag fegyverekkel is kereskedett Mexikóban. A Fata Morgana készítésekor börtönbe csukták Észak-Afrikában. Forgatásain többször is rálőttek (meg a stábjára). A La Soufriére-ben (1977) az életével játszadozott egy kitörni készülő vulkán mellett, a kiürített faluban. Amikor Joaquin Phoenix autóbalesetet szenvedett, ő segítette ki az összetört autójából, majd kihívta a mentőket. Annak idején felajánlották neki a Száll a kakukk fészkére (1975) és a Brokeback Mountain (2005) forgatókönyveit. Visszautasította őket.

Sok filmalkotónak ő maga az Atyaúristen. Szép nagy mítosz épült alakja köré. Tisztában van vele. Egyszer pompás jutalomjátékot is kanyarított belőle: a komoly arccal előadott önirónia fergeteges mintapéldája az Incident at Loch Ness (2004) című mockumentary.

A bajkereső

Számon tartja, hogy hányszor bonyolódott életveszélyes helyzetekbe?

Nem számolom őket, ahogy a filmjeimet sem. Statisztikai értelemben sokkal több veszélynek voltam kitéve, mint egy átlagos, korombéli férfi. Amikor Los Angelesben adtam interjút (a BBC-nek) egy elhaladó kocsiból rám lőttek, de az nem az igazi. Valódi életveszélybe akkor kerültem, amikor Nicaraguában forgattam.

Rám még nem lőttek sehol a világban, úgyhogy elmagyarázná, mi megy végbe közben az ember fejében?

Kellemetlen élmény volt, mert ladikokban ültünk a folyón, és hirtelenjében nem volt hová bújni. Kiugrottunk és futottunk a fák közé. (A képsor benne maradt a filmben – K.L.) Amint megúsztam, győzedelmes hangulat lett úrrá rajtam. Roppant üdítő érzés tud lenni, ha megússza az ember. Ezt csak ön értheti, mint férfi, mert azok a nők, akik hajszál híján túlélnek egy ilyen helyzetet, nem így éreznek.

Élvezi a kockázatot? Keresi a bajt?

Nézze, a poézist az életből magából lehet kivonni. Mexikóban van erre egy jó kifejezés: „La pura vida”, ami nem tiszta életet jelent, hanem az életet a maga nyers valójában. Ezt kell keresni, ebben kell megmártózni, mert ott van az „extatikus igazság”! Fiatalon költőnek készültem, és vallom, hogy a költőnek semmitől sem szabad elfordítania a tekintetét. Anélkül, hogy megismertük volna az élet savát-borsát, felesleges kamerát ragadni. Illetve lehet, de csak arra, hogy felvegyük a házibulinkat.

Miért mondja mindig, hogy „gyalogosan” fedezte fel a világot?

Nem vagyok egy kempingező alkat. Ez alatt azt értettem, hogy gyalog, stoppolva, szamárháton, vonaton, vagyis valódi dimenzióiban járva és nem a levegőben repülve utaztam. A turistákat persze messziről el kell kerülni, úgy nem fogunk megtudni semmit az adott hely életéről. Mára behálóztuk a bolygót a kommunikációs eszközeinkkel, GPS-rendszerekkel követhető, hova megyünk. Ha az új-guineai dzsungelben forgatok és valaki lefényképez egy mobiltelefonnal, a képet fellövi az internetre, a privátszférámnak annyi. Mégis szerintem nagy egzisztenciális magány vár ránk a korszakban, amelynek elébe nézünk. Hiszek abban, hogy a moziért még érdemes harcokat vívni, mert ott újra együtt vagyunk, kommunális élményben részesülünk. Ott nem a komputere meg a fülhallgatója mögé bújik az egyén.

Sok őrült helyzetbe belebonyolódott már a világ távoli tájain…

Egy rendezőnek erre fel kell készülnie. A filmezéshez hozzátartozik, hogy folyton váratlan nehézségek adódnak.

Amit emberek okoznak. Nem ábrándult ki emiatt belőlük?

Dehogyis, messze vagyok én még attól a ponttól! (nevet) Az Encounters at the End of the Worldben (2007) a lánctalpú kocsi bolgár vezetője, aki a filozófia és az összehasonlító irodalomtudomány doktora, azt mondja: „Mielőtt még megismertem volna az abécét, nagymamám elszavalta nekem az Iliászt és az Odüsszeuszt. Argonautákról és más csodás kalandokról mesélt nekem. Akkor estem szerelembe a világgal.” Villámcsapásként ért, amit mondott, és azt éreztem, ilyen embert szívesen elfogadnék örök barátomnak. Mert amit hallottam tőle, az a saját életem leírása. Megfordultam sokfelé és szerelembe estem a világgal, az emberi fajt is beleértve, legjobb meggyőződésem ellenére! (nevet)

Klaus, Fauna és Flóra: őserők bűvöletében

Valóban úgy rendezte Klaus Kinskit az Aguirre, Isten haragjában (1972), hogy fegyvert szegezett rá?

Nem, ez nem igaz. De valóban megfenyegettem, hogy lelövöm, ha kisétál a filmből. Mások is szívesen lepuffantották volna őt a stábból, és megértette, hogy tényleg nem szórakozhat tovább. Egyébként nem csinálok ezekből a téves mítoszokból problémát. Az ilyen és ehhez hasonló tévhiteknek megvan a saját életük. Ha mostantól kezdve éjt nappallá téve a cáfolásukkal foglalkoznék, az sem változtatna semmin.

Miért van az, hogy Kinski Önnél nyújtotta legjobb alakításait?

Sokan, akik rendezték, nem tudták kezelni: rendszerint már kidúlta-fúlta magát, legvadabb energiáit elherdálta, mire oda jutottak, hogy elindult az adott jelenet felvétele. Nekem annyi volt a feladatom: megfékezni az őrjöngését, hogy az a kamera elé összpontosuljon. Ami nem volt könnyű, mert képes volt két órán át teljes hangerővel az arcomba üvölteni.

Igaz, hogy segített neki feltupírozni önéletrajza egyes részleteit, például a dzsungelhez fűződő misztikus egységélményét, holott valójában tisztaságmániás volt, aki irtózott a kosztól és a természettől magától?

Nem ezekben a részekben segítettem, habár igaz, hogy new age-es gőz is sistergett a fejében, odavolt az anyaföldért és egyéb misztikus baromságokért – az ilyesmitől frászt kapok. A könyv tele volt rólam szóló szitkozódásokkal. Azt tanácsoltam, az angol kiadáshoz keressünk még durvább szavakat. (nevet) Felütöttük hát az oxfordi szótárt, és tovább keményítettük ezeket a passzusokat!

Fiatalkorában Ön állítólag vallásos érzületű volt.

Igen, 14 évesen. Elég rövid ideig tartott. Nem részesültem kinyilatkoztatásban, de valahogy megvilágosodott előttem a sorsom. És amikor sorsról beszélek, az olyan masszív valami, amihez csak kombinált fogóval lehet hozzányúlni! (nevet) 11 évesen ismertem meg a mozgóképet, amikor egy vándormozis feljött hozzánk a bajor hegyekbe, és levetített egy filmet a tanteremben. Zorro, Tarzan és Fu Manchu voltak a kedvenceim azokban az években. Az egyikben felfedeztem, hogy a zuhanó kaszkadőrt mutató snitt 10 perccel később újra visszatér egy másik jelenetben. Ostobának tartottam az osztálytársaimat, akik nem vették ezt észre, és csak bizonygatták, hogy az illető tényleg meghalt. Ettől kezdve máshogy tekintettem a filmekre és tudatosan figyeltem a vágást. A filmfőiskolára nem vettek fel, és az összes létező produkciós cégtől elhajtottak, amikor munkát kerestem, mert fiatalabbnak tűntem a koromnál. Diákként esti műszakot vállaltam gyárakban, hogy pénzt keressek első filmem elkészítésére. Önerőből lettem filmes.

Kedvelt témája a természet szorításában elvesző ember. Ez a bukás azért nagy apoteózis!

Ez az, ami megragad. Például azonnal felkerekedtem, amikor azt olvastam az újságban, hogy a Karib-térségbeli La Soufriére közelében nem volt hajlandó elköltözni egy földműves az otthonából, dacára annak, hogy a vulkán 5-6 atombomba erejéhez hasonlatos kitöréssel fenyegetett. Kamerát ragadtam és mentem a helyszínre!

Egyszer azt mondta: „A mozi mindent megadott nekem és mindent elvett tőlem”. Ez kellőképp magasztos és tragikus mondat, de közben teljes életet élhetett, ha sikerült háromszor házasodnia és két gyereket felnevelnie.

Hármat.

Akkor még inkább!

Kérdése életemnek ama komplikáltságát érinti, amit nem leszünk képesek most hamarjában kivesézni vagy megoldani. Még akkor sem, ha a következő 24 órában itt ülünk és rágódunk rajta. Meg kell elégednie azzal, hogy ez az idézet így marad. Ebbe nem mehetünk bele mélyebben. Annyi biztos, a műveim összetartoznak. Nem úgy függnek össze, mint a vonatszerelvény vagonjai, hanem van ennek egy másik dimenziója, valami titokzatos összefüggés vagy kohézió, amit magam sem értek igazán. Mintha szép nagy családot alkotnának a filmjeim. Gyakran hallom rendezőktől, hogy utálják, amit 20 éve csináltak. Én szeretem a filmjeim. Mindegyik az én édes gyermekem. És mindegyik saját életre tett szert. Többségük nem avult el. A Fitzcarraldo (1982) nem. A Stroszek (1977) sem. Csak az autók váltak bennük régimódivá. Idővel egyre sarkalatosabban ütközik ki a művekből a lényeg és megtalálják a közönségüket. Talán nem azonnal. Elvégre pályám első 10 évében sorra buktak a filmjeim, agyonhallgatták őket, ami annyira gyötört engem, hogy majdnem feladtam a hivatásomat!

Természetfilozófia: benső tájképek

Ha a legegyszerűbb dokumentarista képsorok alá klasszikus zenét keverünk, bármily sekélyes is legyen a rendező maga vagy mondanivalója, rögtön kozmikus bölcsességek letéteményesének tűnik. Tisztában van ezzel az egyszerű trükkel Herzog is. Kétszer élt vele, több mint 30 év különbséggel. A Fata Morganában (1970) afrikai sivatagok lepusztult falvainak robogó autóból rögzített látványát társítja komolyzenével és ősi genezis-mítoszok felolvasásával. A The Wild Blue Yonder (2005) című minimál-sci-fiben víz alatti búvárfelvételeket lát el tudományos-fantasztikus narrációval. De filozófiája is van e poétikához:

A Medvebarátban (2005) kifejti, hogy az „anyatermészet” ideája giccses hazugság.

Ironikus, hogy az érvelgetés köztem és a (videófelvételeken megőrzött) főszereplő között folyt, akit addigra már rég felfalt a medve! Nála a „vissza a természetbe” mottója nosztalgikus és romantikus érzésekkel telítődött. Ez a Walt Disney filmek természetképe. Természetesen ellenzem a vadon „disneyzációját”. Ki nem állhatom a fa- és bálnaölelgetőket.

A Legkedvesebb ellenségem (1999) amazonasi képsoraiban megjegyzi, hogy undorítja a vegetáció dekadens burjánzása, máshol pedig arról beszél, hogy a világegyetem maga a káosz.

Nem mondanám, hogy káosz.

De alapvetően ellenséges univerzumban élünk?

Lényegét tekintve igen, meglehetősen ellenséges környezetben. Már a Földön is csupa kedvezőtlen természeti jelenséget látunk, és akkor még szó sincs a Napról, amiben robbanások sorozata megy végbe, aminek mégiscsak alapvető jelentősége van a földi életfeltételek kialakulásában és fenntartásában. Egyes galaxisok simán összeomlanak és eltűnnek a fekete lyukakban. Elég barátságtalan odakint.

Mégis életben vagyunk a Földön és itt beszélgetünk! Vagyis van a peremfeltételeknek valamiféle tartománya, amelyen belül biztosított a létünk.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy életben maradtunk ezen a bolygón. De pont ezért kell óvatosnak lennünk. Az Encounters at the End of the Worldben a tudósok katasztrófák sorozataként írják le a Föld történetét. És mára világossá vált, hogy az emberi lét nem fenntartható.

Mármint a túlzott fogyasztásunk, az életmódunk?

Nem. Az emberi élet maga. Nem fogjuk sokáig bírni. Ami egyébként engem nem tölt el aggodalommal.

Miért?

(Elgondolkodik) Miért? Ezt csak a református Luther Mártonnal tudom megválaszolni. Amikor azt kérdezték tőle, mit tenne, ha kiderülne, hogy holnap megszűnik létezni a világunk és a Föld felrobban, azt felelte: „Akkor is ültetnék ma egy almafát.” Szerintem ez a helyes válasz.

A mesterkurzusán „benső tájképekről” beszélt. A régi idők misztikusai mindig a lélekből, a pszichéből eredőnek látták a természet világát. Talán a mai klímaváltozás, a szélsőséges időjárás, a természeti katasztrófák is a kollektív tudatalattiból erednek, mert legbelül békétlenek vagyunk és békétlen korban élünk.

Értem a feltevését, de én nem mennék el eddig a következtetésig. A hüllők a Mocskos zsaruban (2009) valóban a betépett főhős belső állapotát tükrözik – biztos vagyok benne, hogy 10 év múlva a többség csak erre fog emlékezni a filmből. Az Aguirre-ban is a főszereplő delíriumos állapotát próbáltam visszaadni a dzsungel képeivel, amely szépen lassan emberi tulajdonságokra tesz szert. A lázálmok és tünemények tájképe ez. A mesterkurzuson Hercules Seghers (kb. 1589– kb. 1638) holland festő képeivel illusztráltam a „benső tájképek” fogalmát. Ő Rembrandt korai szakaszával egyidőben élt és alkotott, vizionárius módon látta a tájakat. Bő 400 évvel megelőzte korát. Az ember benső felfordulását, zűrzavarát vetítette ki a tájba, és mi ma felismerjük, hogy emberi kvalitások tükröződnek a tájaiban. Itt Görögországban, amikor hosszú gyalogolás után ráleltem egy 10 ezer szélmalommal teli völgyre, amelyben virágok mozgó szirmainak tűntek a szélkerekek, nem voltam biztos benne, hogy képzelődöm, a lélek tájára nézek-e vagy valós tájat látok (Életjelek, 1968). Ekkor értettem meg, hogy a határ a kettő között nagyon illékony. De nem könnyű olyan kategorikusan egyenlőségjelet húzni a belső és a külső között, ahogy azt ön teszi. Szerintem ez sokkal komplexebb. A festő Seghers alkoholista volt, az ágyneműhuzatát vagdalta fel, arra festett kis képeket. Elszegényedve halt meg, ma alig ismeri valaki a nevét. Amikor az ő festményeit és nyomatait nézem, nagy boldogság fog el, mert mindig nagyon hálás voltam azoknak, akik távolabbra láttak a tájképábrázolás konvencionális határainál. Ő mélyebbre ment: van a képeiben valami archetipikus. Ugyanilyen közel érzem magam Buster Keatonhoz: milyen tragikus és magányos figura! A humor az utolsó menedéke a világ ellenségességével szemben. Ha ilyen embereket találok, olyan szoros kötődést érzek, amit nem is tudok igazán megmagyarázni: ez valahogy meghalad engem, túlnyúlik a saját létemen.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó