„Ez nem humor, hanem alpári majomkodás!” – fakad ki egy mókázó múmia láttán az Adéle és a múmiák rejtélye címszereplője. A film sokadik fárasztó poénját elszenvedve a néző joggal érezheti úgy, hogy e mondatot Luc Besson öniróniának szánta.
Az utóbbi évtizedben egyre inkább megkopó nimbuszú, a visszavonulást is fontolgató francia rendezőlegenda a neves képregény-rajzoló, Jacques Tardi 1976-ban induló, 9 részt megérő Adéle-füzeteit dolgozta át játékfilmmé. E történetek távol állnak az amerikai szuperhős-sztoriktól, Adéle híján van különleges képességeknek, sokkal inkább Indiana Jones vagy James Bond női változata, aki az első világháború környékén, Párizsban old meg különféle természetfeletti rejtélyeket, legyen szó egy veszélyes pterodaktilusz támadásairól vagy hatalmas páncélos rákok inváziójáról.
Besson forgatókönyve az első (egy pterodaktilusz garázdálkodásáról szóló) és a negyedik (feltámadó múmiákkal foglalkozó) füzet történetét ötvözi: 1912-ben, Párizsban egy mágikus képességekkel megáldott öreg tudós életre kelt egy pterodaktiluszt, aki alaposan felforgatja a helyiek hétköznapjait. Az ifjú kalandor-írónő, Adéle Blanc-Sec eközben azon fáradozik, hogy meggyógyítsa élet és halál között lebegő húgát, ezért Egyiptomban zsebrevágja a néhai fáraó egyik orvosának múmiáját, akit aztán Párizsban a már említett tudós segítségével szeretne életre kelteni, hogy a legmagasabb szintű orvostudományt biztosíthassa nővérének. A hóbortos aggastyán azonban épp a kivégzésére vár, mivel halálra ítélték a pterodaktilusz világra szabadítása miatt.
Nem az olvasó gépében van a hiba, ha furcsának találja a bevezetőt: már ott elvesztettem a fonalat, hogy miért kellett pont az Adéle-sztorit filmre vinni, illetve hogy hogyan lehettek egyáltalán sikeresek e képregények. A francia nyelvet nem ismervén a történetükről nem tudok nyilatkozni, de grafikájukat nézve mindenképpen középszerűek a füzetek, hozzáértők szerint pedig a sztorikban sem kell különösebb értelmet keresni. Kételyeimet a filmváltozat tovább erősítette: Besson szinte storyboardnak használja a képregényt, hűen adaptál, így nem tartom valószínűnek, hogy az alapanyag bármivel is élvezhetőbb lett volna a filmnél. A két külön ópuszból minimális írói logikával összefércelt történet mindenesetre teljesen esetleges, és ezt az „egyet fizet, kettőt kap” akciót a képregényt nem ismerő nézők is érezhetik.
Látszik az erőfeszítés Besson részéről, hogy nagyközönség számára is befogadható formában tálalja Tardi nehezen adaptálható gonzó-történeteit, de hiába volt annak idején újszerű a képregény, a filmről az Indiana Jones-, a Tomb Raider- és a Múmia-mozik juthatnak eszünkbe – s az Adéle mainstream kalandfilmként labdába sem rúghat amerikai vetélytársai mellett. A nyitány egy Amélie csodálatos életét idéző, az expozíciót zanzásító kaotikus narrációval dobja be a nézőt a mélyvízbe, míg a címszereplő megjelenésére bántóan sokat kell várnunk. Adéle Egyiptomban gyorsan összecsap egy nem túl szalonképes antagonistával, majd a villámkaland után az állandó helyszín Párizs lesz, így a tét egyre csökken, a film egyre inkább repetitívvé válik. Kaland, utazás és ezekkel járó izgalmak híján a film egyedül hősnője miatt lenne értékelhető - Adéle remek karakter, de azonosulni nem lehet vele, mivel antihősnő-jellemével újra és újra meglepi a nézőt. Hiába szeretnénk többet megtudni róla, a felmerülő kérdéseket nem válaszolja meg a film, sokáig még papírvékony motivációját, vagyis testvéréhez fűződő kapcsolatát sem ismerjük eléggé, a túlságosan morbidra vett magyarázó flashback pedig tovább nehezíti az azonosulást. A filmben tehát nincs kiért szorítani, pedig kézenfekvő lett volna nagyobb szerepet adni az Adéle-be fülig szerelmes múzeológus ifjúnak. Csupán a felszínt ismerhetjük meg, azt viszont elég alaposan: Besson egyetlen igazi meglepetése, hogy filmen is megmutatja meztelenül a képregényhez képest jelentősen megszépített hősnőjét.
A felnőtt tartalom ennyiben ki is merül, sőt a film humorát látva úgy tűnik, Besson elsősorban gyerekfilmet akart készíteni. Adéle hiába viselkedik Torrente női megfelelőjeként, vígjáték helyett borzalmas kabarét kapunk, amit a legnagyobb jóindulattal sem tekinthetünk többnek a jellegzetes francia humor pocsék paródiájánál. Mindezt jól példázza az alábbi jelenet: egy frissen életre kelt múmia franciául kér útbaigazítást egy testes férfitól (akit nagyon vicces módon mindig megtalálnak az efféle furcsaságok), aki válasz közben elájul. Ráadásul ez a film legjobb poénja (amit az alkotók is érezhettek, mivel ez a geg bekerült az előzetesbe is).
És mindezt Luc Bessontól, aki hajdanán olyan filmeket adott a nagyérdeműnek, mint a Nikita, a Leon, a profi és az Ötödik elem. Az Adéle ráadásul cliffhangerrel zárul, így fennáll a folytatások veszélye, de mivel ezzel nem sok esélye van kasszát robbantani, Besson akár jó filmekkel is hallathat magáról a jövőben.
