Ha a „Haggis” szó hallatán néhány évvel ezelőtt legfeljebb a skót báránypástétom jutott eszünkbe, ma már egyre biztosabb, hogy Paul Haggis neve fog beugrani. Legújabb filmje azonban a közönségsiker ellenére sem részesült a korábbiakhoz mérhető díjesőben. Pedig a jó recept minden hozzávalója megvan benne, egyet leszámítva: a jó forgatókönyvet.
Ehhez a névhez fűződik az utóbbi évek jónéhány sikerfilmje, olyan alkotások, amelyek populáris és „az amerikai szívhez szóló” témájuk mellett elsősorban remek karakterábrázolásukkal hívták fel magukra a figyelmet, de nem szűkölködtek ötletes, művészi megoldásokban sem. Az Oscar-díjas Ütközéseken kívül olyan forgatókönyvek viselik Haggis kézjegyét, mint a Clint Eastwood rendezte Millió dolláros bébi, A dicsőség zászlaja, és a Levelek Ivo Dzsimáról, vagy a James Bond-féle Casino Royale. (Említhetnénk még a Chuck Norris nevéhez fűződő Walker, a texasi kopó pár epizódját is, kizárólag külön mondatban, zárójelben, és némi malíciával.)
Legújabb filmje, az Elah völgyében az amerikai közönségsiker ellenére nem részesült a korábbiakhoz mérhető díjesőben. Pedig a jó recept minden hozzávalója megvan benne, egyet leszámítva: a jó forgatókönyvet. Pontosabban azzal van egy kis gond, amit konyhanyelven egy film „mondanivalójának” szokás nevezni. Tegyük hozzá: ha Tommy Lee Jones nem volna ekkora színészóriás, sokkal több gond lenne vele.
Jones ezúttal a nyugdíjas Hank Deerfield őrnagy bőrébe bújik, akinek fia visszatért az iraki háborúból, de erről nemcsak hogy nem értesíti szüleit, hanem még rejtélyes módon meg is hal. Deerfield őrnagy elindul kideríteni, mi történt. Mindössze két számottevő segítsége van. Az egyik a fia mobiltelefonján levő megrongálódott videófelvétel-sorozat, a másik saját sherlock holmes-i logikája és intuíciója.
A film nagy része ebből a nyomozásból, illetve Jones megkeseredett, de rendkívül fegyelmezett arcából áll. Saját fiának gyilkossági ügyét képes ugyanolyan fegyelemmel felgöngyölíteni, mint egy amerikai zászlót. És ezek a film legerősebb pontjai, amikor azt látjuk, hogy a szereplők számára mit jelent valakinek az elvesztése. Hogyan viselik a hiányt, miként cselekszenek, mi mozdítja őket tovább. Nincs túlfeszítve és túlszínezve, a katonás apa és a katonafeleség-szerepbe beletörődött anya (Susan Sarandon) úgy reagálnak az őket érő impulzusokra, ahogy azt valószínűleg a való életben is tennék. A már említett fegyelem és az ökonómia jellemző ezekre az alakításokra. Visszafogottan, de igen erős belső feszültséget sugározva hordja ki-ki a maga keresztjét.
Maga a nyomozás nem nevezhető a műfaj legizgalmasabb mintapéldájának. Sajnos Haggis túl nagy hangsúlyt fektet rá, és ehhez képest a végén – feloldásként – túl keveset nyújt. Kapunk egy olyan tanítómesét, melynek a lényege nagyjából annyi, hogy a háború igen rossz dolog, és súlyosan károsítja az ön és környezete józan gondolkodását. Magyarán meghülyít, és állattá tesz.
Mintha ez az enyhén szólva elcsépelt végkicsengés nem volna elég, Haggis még rápakol egy lapáttal. Az utolsó jelenet annyira borzalmasan didaktikus, és annyira nem illik Tommy Lee Jones filmbeli karakteréhez, hogy már-már azt kell hinnünk: valami idegen eredetű gonosz erő kényszerítette a rendezőt, hogy a végén alaposan rontsa el az egészet.
Félreértés ne essék, az Elah völgyében nincs túlpolitizálva (abban az értelemben, hogy nem egy Bush-ellenes mű). Hanem túl van „naivizálva”. Két órán keresztül fogalmaz egy olyan üzenetet – muszáj üzenetnek, mondanivalónak vagy tanulságnak neveznem, a didaktikus jelleg miatt –, amilyet már több száz filmben láthattunk a II. világháborútól errefelé, és azokban sokkal jobban megfogalmazták.
Viszont kárpótlásul ad nekünk egy magába forduló, szigorú-érzékeny Tommy Lee Jonest, egy mindkét fia elvesztését az arcán viselő Susan Sarandont, aki bár kevés időt tölt a vásznon, lényeges szerepe van. Miattuk érdemes megvenni a mozijegyet. Minden egyéb lényeges elem – ideértve például Roger Deakins operatőri munkáját, vagy Mark Isham zenéjét – kielégítő, vagy több mint kielégítő. Tehetséges emberek összeraktak egy egész jó filmet. Sajnos ez az egész jó film semmi olyat nem tud mondani, ami továbbgondolásra késztetne, és a reggeli kávé mellett sem azon törjük a fejünket, hogy akkor hogy is volt ott az idősíkokkal.
Azért egyetlen dolog mégis gondolkodásra késztet, mégpedig az, hogy vajon mi a nyavalyát jelenthet a mű címe. Deerfield elmondja Charlize Theron fiacskájának, hogy Elah völgyében győzte le Dávid Góliátot. Csak az nem világos, hogy akkor mi van. Kicsoda Dávid, csak nem az Irakban harcoló amerikai katonák? Vagy éppen fordítva? Vagy Deerfield őrnagy lenne, aki szembeszáll a bürokráciával, és megpróbálja felfedni az eltitkolt igazságot? Vagy Deerfield fia, akit Góliát (értsd: Irak) nem tudott legyőzni, de legyőzték a hazai „filiszteusok”? Vagy Góliát lenne az USA háborús politikája, és Dávidok volnának mindazok a Haggisek, akik ez ellen tenni akarnak? Nem akarok nagyon kockafejnek tűnni, de tényleg nem értem. Mondjuk, ez legyen a legnagyobb bajom.
