Újranézve ezt a 1991 elején bemutatott, „crime, thriller, chiller” címkék alatt fellelhető filmet, az a benyomásom, hogy nagyon alaposan ki van gondolva, meg van tervezve és be van lakva. Az oly sokszor emlegetett vágás lassúsága (az egyes beállítások hossza) e jellemző fontos építőkockájának tűnik. A megmutatni kívánt, s így képpé váló valóságdarabok határozottan választódnak ki, majd erőteljesen fénylenek fel, és (relatíve) sokáig szemlélhetőek.
Emlékezetes példa Clarice és fonott frizurás barátnője, Ardelia dialógusa azokban a feszült órákban, amelyek Hannibal Lecter szökését követik. A lányok félhomályban beszélgetnek, otthoni szerelésben, talán lefekvéshez készülődve, arcuk és tekintetük épp ezért nyugodt, titkoktól mentes. Szemből, szubjektív beállításban és félprofilból is látjuk őket, persze, a klasszikus, partnerről partnerre vándorló bemutatásmód keretei között.
Ebben a kontextusban kötelezően felsejlik Clarice és Lecter első szemtől szembeni találkozója a pszichiátriai börtön (van ilyen?) alagsorában, amikor is a bezártság dacára feszes, kimért, úriemberként mozgó és gesztikuláló véres sorozatgyilkos maximálisan kitölti a háromszor-hármas cellát, és a fiatal FBI ügynöknő látóterét is. Feltehetően a két karakter viszonyának filmes létrehozásában jótékony segítséget jelenthetett a színészek, Anthony Hopkins és Jodie Foster fizikumainak különbözősége, az előbbi tömörsége, az utóbbi törékeny kidolgozottsága. Clarice sem menekül meg a mozgóképes szoborrá válástól, hisz Lecter mindeneket kutató tekintete és elméje mintegy kővé dermeszti a vele szemben állót. Pontosan ezt a hatást éri el a rendező, Jonathan Demme, és az operatőr, Tak Fujimoto akkor, amikor szuperközeliben hozzák elénk a sértett, megalázott, mondhatni sárba tiport nő arcát, szájának, szemének apró rezdüléseit.
Mert hisz mi egyébről szólna ez a számtalan díjat, jelölést kiérdemelt, óriási közönség- és kasszasikert elért, örökranglistás film, mint az agresszió mindenütt jelenvalóságáról. Arról, hogy mi módon férkőzik be a támadás egyetlen szavunkba („hiába próbálja ócska, kitaposott cipőjét jó minőségű táskával ellensúlyozni” mondja Lecter első találkozásuk örömére Clarice-nak), apró gesztusunkba (aki látta, nehezen felejti a Sir-ré ütött Hopkins csörgőkígyó-sziszegését, ismét premier plánban, mégha törésbiztos üveg mögül is), teljes habitusunkba (az előbb említetteknél erre jobb példa a nárcisztikus pszichiátert kezelő nárcisztikus pszichiáter, Frederick Chilton valamennyi megjelenése).
A film, amely olyan nagyságokkal futott az Oscar-versenyben, mint a Thelma és Louise, a JFK, vagy a Cape Fear-remake, a nyomott nyolcvanas éveket követő globális nyitás és merész újítás hullámának egyik példájaként maradt fenn. Az általa érintett kérdések (normalitás vs. őrültség, normatív szexualitás vs. alternatív szexualitások, újonc nő vs. ravasz róka pasi) teljes élességükben, vagy még inkább komolyságukban kezeltetnek. Ennek az alkotást uraló ideológiának felel meg, azzal harmonizál a filmes világ létrehozásának a módja is. Olyan mozzanatokat és részleteket, replikákat és alakításokat látunk, amelyek végignézése nem kevés kitartást és odafigyelést kíván – már amennyiben a 2 perces videószösszenetnél kívánt koncentrálásnal többre is hajlandóak vagyunk. A teljesség igénye nélkül: a sorozatgyilkos transzvesztita mellbimbójában forgatott gyűrű, a szemünk előtt felhasított, sárgásan levedző pillangó-lárva, vagy a leggonoszabb horrorfilmek bosszújának is beillő, totális térbeli irányvesztés (kézikamera, rossz látási viszonyok, észveszejtően giccses és mégis hatásos vonós háttérzaj) hosszú percei a film végén látható Clarice-Buffalo Bill összecsapásban.
A nézői odafordulás határait komolyan feszegető film meglepően frissnek hat azáltal, hogy a ma megszokott technológiai kütyükkel és hálózatokkal megkonstruált rejtélyektől eltérően az emberi elmében és pszichében mélyed el, és ezek viszonyrendszerében hozza létre a megfejtésre váló problémát (avagy inkább azok halmazát). Boldog békeidők, mondhatnánk, amikor még dívott a humanista világlátás, „az ember a mércéje és kiindulópontja mindennek” premisszája mozgatott mindent. Mára már facebook-ikonokká, elmosódott videó-szellemekké váltak a problematikus alakok, és a gyilkosságok számtalan médium szövetén keresztül itatódnak vászonra. Javítok: ki hall, lát manapság vászonról?
