A legjobb román filmek nem sztori-centrikus alkotások. Dramaturgiájukat a karakter diktálja. Altmanhoz hasonlóan hagyják élni, lélegezni „hőseiket”, akik gyakran elfuserált alakok, a kommunizmus hátramaradt emberi hordalékai. De minden jelenlegi hibájuk, múltbeli vétkük ellenére figyelemre és együttérzésre méltóak – vallják témaválasztásaikkal és emberábrázolásukkal a rendezők. Ebben áll a román film humanizmusa.
Humanizmus
Hogyan érik el ezt a delejes hatást a román rendezők, hogy tekintetünket a mozivászonra vonják akár két és fél óráig? Utólag megtudtam, hogy a Lăzărescu a látszat ellenére alaposan kidolgozott film, a forgatást három hónapos próbafolyamat előzte meg. A forgatókönyv, a színészmozgás tehát alaposan ki van dekázva. Vagy talán a „másodhős” előtérbe hozása segített? A 4 hónap, 3 hét és 2 napban az abortuszt intéző barátnő, Lăzărescu kálváriájánál pedig a mentős doktornő válik egyre inkább a főszereplővé. Az alkotók mindkét esetben kikerülték azt a sémát, hogy a nézőnek egyszerűen az áldozat miatt kelljen szánakoznia. Ehelyett a neki segíteni próbáló egyén nyűglődésével (is) empatizál. Közrejátszhat a hatásban, hogy a „színész-alapanyag” mindig kiváló. A román filmeket hitelesebbnél-hitelesebb színészek cipelik – élettől megroskadt – vállaikon. Elhisszük nekik, hogy súlyos életanyag van mögöttük, és hogy ők azok, akik. Valós, meggyőző, életszerű figurákat látunk.
Lehet, hogy Lăzărescu úr besúgó volt. Vagy párttitkár. De nem számít. Most már csak önmaga (alkoholba fojtott) árnyéka. És neki is joga van a méltó bánásmódra – életében, halálában. Ebben van a román mozi humanizmusa. A román filmesek nem hajítják félre a régi rendszer emberi maradványait. Ami az Érdeméremben (Medalia de onoare, 2009) mondatik ki a legnyíltabban, ebben a megható, velejéig emberséges filmben: a családfő bemártotta fiát a szekuritáténak, hogy ne tudjon disszidálni. (Persze azért tette, mert nem akarta elveszíteni őt, de ezzel nagy rombolást végzett.) Azóta felesége hozzá sem szól, fia meg látni sem akarja. Amikor a film végén végre visszatér Észak-Amerikából és ott ül a családi asztalnál, az apa büszkeségéből kivetkőzve bizony elpityergi magát – örömében és szégyenében.
Emberi megfigyelések: „bullshit-barométer”
A román filmek „hőse” antihős. Elfuserált alak. És a kommunizmus hátramaradt hordaléka. Ember-roncsa. Ha az utcán jönne szembe velünk, tudomást sem vennénk róla. Sőt megkockáztatnám, talán idegesítene minket egyes megnyilvánulásaival, ha a boltban előttünk állna a sorban. Gyarló hétköznapi ember. Nem különösebben intelligens, nélkülözi az önismeretet és nem gondol bele az élet nagy kérdéseibe. Ilyen Lăzărescu úr, ilyen a tévesen megkapott medáljába kapaszkodó Ion bácsi, ilyen Felicia anyja meg apja, ilyenek az autót nyerő kamaszlány kiabáló szülei, akik el akarják venni tőle a kocsit. Ilyen a szótárt felütő rendőrfőnök és a piros inges, pocakos alkalmazott az irodájában. Ilyenek a tévéműsorban vitatkozó álforradalmárok. Ilyen a világvégi vasútállomáson tengődő lány apja a California Dreamin’-ben (2007). Csupa élesszemű leleplezés az elődökről. De a fiatalok sem feltétlenül imponálóbbak. Mert kétes figura a Francesca címszereplőjének húzós ügyletekbe keveredett fiúja, a Sporthorgászat (2007) szakállas pasasa és a Ha fütyülni akarok, fütyülök (2010) javítóintézeti lázadója is – utóbbi kettő fékezhetetlen ösztönlényként hibát hibára halmoz. A román filmhősök modorosságai, hülye beidegződései, hagymázas ideái szemet gyönyörködtetően domborodnak ki. Érdekes, hogy a nők általában kiegyensúlyozottabb és emberileg is érettebb, érzékenyebb alakoknak tűnnek a román rendezők szemében.
A harmincas-negyvenes éveikben járó direktorok bámulatos józanságát szerintem a kommunizmus edzette meg. Hogy ügyeskedni kellett, kijárni a családnak a nyaralásra a beutalót, a benzint, az élelmiszerjegyen túl a pluszkaját, kiretusálni a fotóról Ceauşescu sipkáját (Mesék az aranykorból, 2009). És ilyen örökséggel megrakva a mai filmalkotók betéve tudják machinációk, ügyeskedések pszichológiai ábécéjét. Filmjeikben bőségesen lehet találni példákat ilyen piszlicsáré lavírozásokra és mások ravasz átejtésére, körmönfont kihasználására. Jól működik e rendezőkben az emberismeret, amit én „bullshit-barométernek” hívok az életben: nem lehet őket levenni a lábukról vagy megtéveszteni. Következésképp nem is fognak idealizálni senkit, se főszereplőt, se epizodistát. Mindenkit a maga nagyszerűségében és nevetségességében ábrázolnak. Mert egyetlen személy sem tisztán jó vagy rossz, csodás vagy szörnyű, hanem ez is, az is. E kettőségből ered fekete humoruk: meghatóan mutatják figuráik esendőségét és nevetésre késztetnek bogaras baromságaik, piszlicsáré mániáik felvillantásával. Még az Aurora (2010) ámokfutásnak súlyos, lassú kibontakozásában is vannak pillanatok, amikor a pszichopata viselkedés, a durvaság (a tanítónővel vagy a butikos lányokkal) humorosnak hat – és a közönség el is kuncogja magát idegesen. (E műfajban utoljára a San Sebastiánban 2004-ben fődíjat nyert Schussangst volt kiváló, de még a grúz alkotó sem ment el odáig, hogy humort csempésszen a témába.)
A Felicia, mindenekelőtt (2009) túllépett a karakterábrázolásnak e szintjén: felfejtette a kispolgári viselkedések, megszokások mögött a bántást, a fájdalmat. Hogy a látszólag aggódó, óvó szülői hozzáállás mögött helytelenítés, el nem fogadás, sőt lesajnálás és domináló szándék bújhat meg. S ennek magyarázata lenyűgöző, már-már katartikus erővel bontakozott ki a címszereplő, Ozana Oancea könnyesen mérges filmvégi monológjában.
Visszatérve az első részben említett, Román Filmkritikusok Szövetsége által rendezett beszélgetésre, ami meglepett a külföldi kritikusok eszmecseréjén, az a felszínességük. Hogy a román filmek emberi tartalmát említés nélkül hagyták. Vallom, hogy a jelzők (vagyis minőségek, kvalitások) adják az élet savát-borsát, és különösen akkor nem nélkülözhetők, ha művészetről beszélünk. Márpedig a felszólalók szájából mindössze három jelző hangzott el: „minimalizmus”, „realizmus” és „fekete humor”. A formát érintették, a tartalmat még csak meg sem kapirgálták. (Hát magamhoz ragadtam a mikrofont és előadtam bullshit-barométer elméletemet.)
Karakter, viselkedés
A román film nem sztori-centrikus és a nem a fordulatokra épít, dramaturgiáját a karakter diktálja. És ebben a nagy viselkedés-megfigyelőt, Robert Altmant követi – aki hagyja élni, lélegezni a karaktereit. (Puiu például egyik példaképének tartja a néhai mestert.) Az Arany Pálma-díjas rövidfilm, a Traffic (2006) az elidegenedésről szólt, és nem arról, mit mondanak a telefonon. Sikerül-e Feliciának feljutnia a legközelebbi repülőre? Egyáltalán nem ez a fontos. Hanem anya és lánya viszonyának alakulása. Vagy melyik országban lyukad ki végül Francesca, Bobby Păunescu filmjében? Itt sem ez a fontos. Otthagyja-e a férj a feleségét az Ünnepek utánban (2010)? Nem ez a tét, mert a két főszereplő rezdülései, vitájuk, erőviszonyuk ide-oda ingadozása teszi oly izgalmassá a már százszor látott „megcsalásos-válásos” melodráma-klisét.
Az egyik külföldi szaklapban Peter Brunette amerikai filmkritikus úgy látta, az ifjú román rendezők látszólag azon versenyeznek, ki meddig tudja kitartani a sztori eseménytelenségét és közben fenntartani a közönség figyelmét, hogy csak két (vagy akár három) óra múltával leplezzenek le valamit főhősük motivációiból. Vagy még azt a keveset sem (pl. Aurora – mert itt már valamiféle egzisztencialista kelet-európai angsttal van dolgunk, ami talán túlmegy a hétköznapi eseményekben elkövetett emberi sértések és morális kihágások adok-kapok játszmáin). A legboldogabb lány a világon (2008) mintha egyenesen sportot űzne a cselekménytelenségből. A dialógus nagy része a reklámszlogen szajkózása. Mégis rettentően vicces ez a film, és repetitív jellege ellenére cseppet sem unalmas.
Idén Kolozsváron néhány helyi fiatal panaszkodott nekem: nem izgatja őket a rohadó román valóság viszontlátása a vásznon. Lehet, hogy a szomszéd-nem-éppen-zöld-fűje-érdekesebb szindrómája beszél belőlem? Hogy ami a pesti flaszteren untat, az a közel-keleti metropoliszok rusnya betondzsungeljeivel konkuráló szedett-vedett bukaresti utca szürkeségében felkelti a figyelmemet? Nem hinném. Hogy miért működnek a román filmek, annak több oka lehet, mint a határon túli lakótelep-folklór egzotikuma.
