Ezt is megértük: egy film, ami úgy kezdődik, hogy „David Lynch presents a film by Werner Herzog”. És a stáblista többi része se kutya: Willem Dafoe, Udo Kier, Brad Dourif stb. Innentől kezdve aztán ki-ki eldöntheti, hogy mire számítson. A tömeg úgyis csalódni fog.
Ugyanis Herzog – valószínűleg csak azért, mert megteheti – többször is az arcunkba vágja finom filmnyelvtörőin keresztül, hogy mennyire rühelli a mai, standardizált hollywoodi filmes elbeszélést. S az, hogy mindezt már másodszorra teszi amerikai (igaz, hogy független) berkekben (a másik az ugyancsak tavalyi, még „amerikaibb” Mocskos zsaru volt), csak jobban aláhúzza a mondanivalóját.
Mert hát valljuk be: normális az a filmrendező, aki megkéri szépen a színészeit, hogy időnként egy rossz színházi plakáthoz hasonlóan merevedjenek le, mintha megfagyott volna velük az idő1, de közben környezetük még ugyanúgy mozog (falevelek, autó forgóvillogója stb.)? Az egyetlen épeszű válasz az lenne: nem, nem normális. Hisz látjuk, szegényeknek nehezére esik úgy venni a levegőt, hogy mi ne lássuk, meg még talán egy-egy elvétett pislogás is „elrontja” a „megfagyott időt” – miért nem csinálta meg ezt effektekkel, ahogyan azt a videoklipes iskolákban diplomázott rendezők már nagyon régóta teszik? Vagy egyáltalán, mi az értelme ezeknek a képeknek? Nem tudni. Ő Herzog, és ő megteheti. És tőle ez a normális: pofátlanul egyszerű dolgokkal harcol a sablon ellen, a maga módján.
San Diego dombos, gyönyörű kertvárosában vagyunk. Hank Havenhurst detektívet (Willem Dafoe) egy gyilkossághoz hívják. Mint kiderül, a gyanúsított egy színész, Brad McCullum (Michael Shannon), aki egy karddal kettéhasította saját édesanyját. A fickó aztán behúzódott a házába két rózsaszín flamingó-tússzal (sic!), és onnan üvöltözi ki, hogy ő látta Istent, meg hogy szólítsák Farouknak. Megérkezik a szintén színművész jegyese (Chloë Sevigny) és a színdarab rendezője (Udo Kier), akik rövid flashback-eken keresztül vázolják fel, hogy mi is történt Braddel.
A Kinski-féle dili-pantheonban tehát most az ügyeletes dühöngő Michael Shannon. Természetesen minden Herzog-film kéri a Kinskihez való hasonlítgatást, azon a teszten viszont mindenki megbukna, úgyhogy nem is érdemes ezen lovagolni. Shannon szegényes színészi eszköztárral, meredt szemekkel szaval, bámul, kiabál a film egésze alatt. Az általa alakított színpadi színész egy depressziós figura, akinek életét egy perui kirándulás változtatta meg. Vágás, és máris ott vagyunk az Aguirre és a Fitzcarraldo helyszínein. A már 40 évvel ezelőtt is lélegzetelállító látványt nyújtó sziklák most is ugyanúgy tornyosulnak az ember fölé, belé, ősi erejük ugyanolyan igéző: Brad, ahogyan azt egy Herzog-filmben kell, bedilizik. Sokat nem segít a helyzetén életére rátelepedő édesanyja sem (Grace Zabriskie figyelemre méltó, hátborzongató jutalomjátéka!), de a színházban gyakorolt darab, Aiszkhülosz Oreszteiája2 sem: főszereplőnk a deszkákon az anyagyilkos Oresztész szerepébe bújik be. (A film egy valós sztorin alapszik, 1979-ben egy férfi ugyanezen dráma próbái után szúrta le az anyját.)
Minden más rendező-forgatókönyvírónál a szemtanúk és a jelenlévők történeteiből szép lassan felépülne az „igazság”, amikoris a nézőbe villámcsapásként (vagy másfél méteres antik kardként) vágna bele – mi más, mint az „igazság”, de Herzog állandóan tévútra vezet minket. Kapunk itt – már megint hozzá illő módon – állatokat (a film egyik legzseniálisabb jelenete, amikor egy hatalmas strucc lenyeli Udo Kier szemüvegét, amit aztán egy farmer halász ki a strucc torkából, tele struccnyállal), cserzett, karakteres arcú, a „történethez” sehogy sem passzoló mongolokat, széles látószöggel filmezett őrültségeket, filozofálgatást, s egy szép diskurzust Brad Douriftól arról, hogy az összes görög buzi. És az időből még pár Lynch-idézetre is futja (Twin Peaks, Kék bársony). Sajnos, mindez már csak digitális képekben (igaz ami igaz: a maga kategóriájában nagyon is kiváló az operatőri munka).
A film „párjához”, a szinte párhuzamosan készült Mocskos zsaruhoz képest kicsit alulmarad, legalábbis ami a nagyközönség befogadóképességét illeti. Kevesebb benne a mainstream sztár, kevésbé feszes a narratíva, pattogó zenék helyett néha kínzóan disszonáns népi-kísérleti kísérete van. És több benne az öncélúság, egyesek számára talán túl sok is. Savanyúkáposzta típusú film: meg kell várni, amíg beérik, akár másnap, akár jövő héten. De aki Herzog-filmre vált jegyet (vagy ebben az esetben sajnos csak DVD-t), az úgysem arra kíváncsi, hogy ki volt a gyilkos. Vagy, hogy miért, hogyan tette. Arra vagyunk kíváncsi, hogy Herzog miért, hogyan teszi.
1 E kritika illusztrációi nagyrészt a film ezen képeiből származnak.
2 A kedves néző hiába keresi az interneten a filmben elhangzó színművet, nem fogja megtalálni – ám nagyrészt tényleg az Aiszkhülosz-dráma egyik angol fordításából van összeollózva.
