A színészként addigra már jócskán befutott Robert Redford 1980-ban rukkolt elő az Átlagemberekkel, amely első rendezésként négy Oscar-díjat kapott, pedig a legjobb filmért folyó összecsapásban olyan nehézsúlyú ellenfelekkel lépett ringbe, mint a Dühöngő bika vagy Az elefántember. Redford időközben afféle intézménnyé nőtte ki magát, az Átlagemberek pedig a kertváros-mozik visszatérően idézett alapműveként futott be karriert.
Az Átlagemberek a legjobb film díján túl a rendezés, a legjobb mellékszereplő, valamint a legjobb adaptált forgatókönyv díját (a történet Judith Guest azonos című regényén alapul) kasszírozta be. A legjobb film kategóriában futott még Michael Apted A szénbányász lánya című, Tommy Lee Jones és Sissy Spacek főszereplésével készült, ma is kiváló életrajzi filmje, és Roman Polanski vitathatóan sikerült Tess című adaptációja. A legjobb rendezésért járó szoborért Redford, Lynch, Polanski, Scorsese, és Richard Rush versenyzett. Utóbbi alkotót A kaszkadőr (The Stunt Man) című, mára kultikussá vált, ám ezoterikusnak és művészieskedőnek nyugodtan nevezhető filmjéért jelölték – meg kell hagyni, a film színészi teljesítményei valóban kiugróak.
Noha Az átlagemberek kisvárosi történetének több motívuma és helyzete számos, később készült független, vagy hollywoodi filmben felidéződik – gondolhatunk itt Todd Solondz maróan cinikus, rendszerellenes és polgárpukkasztó filmjeire (Helyzetek és gyakorlatok, A boldogságtól ordítani), vagy Sam Mendes összegző jellegű (az elődöktől bőségesen merítő), és erősen stilizált Amerikai szépség című átiratára –, Redford filmje máig az alaptéma hiteles és friss megközelítését nyújtja. Noha az Átlagemberek közegét az előbbi filmekhez hasonlóképp kertváros adja, szereplői pedig középosztálybeli család tagjai, Redford nem törekszik egy életmód gúnyos kritikájára, vagy a külvárosi idill rejtett misztériumainak leleplezésére (Kék bársony).
Az Átlagemberek története szerint Conrad (Timothy Hutton díjazott játéka) a bátyja halálát követően megpróbál öngyilkos lenni, a kísérletet követően pedig nehezen illeszkedik vissza az életbe, képtelen anyjához újra közel kerülni, és ennek következtében a szülők kapcsolata is átértékelődik, ami a család széteséséhez vezet el… Fontos kiemelni azonban, hogy az Átlagemberek egy pozitív végkicsengésű történet. A film középpontjában egy terápia áll: Conrad egy pszichiáter, Dr. Berger (Judd Hirsch) segítségével értelmezi át a múltbeli eseményeket, ami a végtelenül finom és visszafogott színészi játéknak köszönhetően időnként katartikus erejű képsorokat eredményez.
Redford első filmje vérbeli színészmozi, amelyben mind a négy központi karakter kiugró teljesítményt nyújt (egyedül az apát – egyébként kitűnően – alakító Donald Sutherland nem kapott jelölést). Az Átlagemberek valójában családi beszélgetések, baráti állófogadások, terápiás kezelések füzéréből áll, amit a színészi játékon túl a pontos és feszes vágás tesz izgalmassá, továbbá Redford időnként gyorsmontázsokkal dinamizálja, hozza közelebb Conrad álmait és visszaemlékezéseit. Az Átlagemberek azonban az érzelmileg telített, feszült enteriőröket olykor őszből télbe váltó csendéletekkel szakítja meg, amelyek inkább ellenpontozzák, semmint kifejezik a szereplőkben zajló lélektani folyamatokat.
Az Átlagemberek tipikus Redford-film – legalábbis visszatekintve –, hiszen a mára már karakteressé vált rendezői arcél több vonása is felismerhető benne. A szereplők nagyon öntudatosak: döntéseiket, gondolkodásmódjukat határozott, etikai gondolkodásmód hatja át (ez minden Redford-filmre jellemző, de fokozottan igaz pl. a Gyávák és hősökre). Megjelenik a gyenge, instabil értékrendű nővel szemben álló, erős, reflektív férfikarakter, amely visszatérő típust jelent (gondoljunk például a Suttogó főszereplőire). Mindezekkel együtt Redford filmjei csupán első pillantásra konzervatívak. A szerző gondolkodása mélyen individuális (aktuális politikai kérdésekben rendre hallatja hangját az amerikai médiában), és ezt filmjei is jól tükrözik: az szereplőik egyéni döntései rendre felülírják a társadalmi helyzetekből, ideológiákból, vagy modellekből eredő elvárásokat (Quiz Show, Milagrói babháború). A hiba nem a rendszerben, hanem az emberben keresendő. Ez az a szemlélet, ami Redfordot – rendezőként –, posztmodern kollegáitól megkülönbözteti.
