Ari Folman szenzációs stílusbravúrjának, a Libanoni keringőnek van egy remek jelenete, amiben a katonák tankkal haladnak a csatatéren, s vaktában lövik az ellenséget. Samuel Maoz izraeli rendező továbbgondolta az ötletet, és egy egész estés mozit volt képes a gépszörny személyzetének perspektívájára áldozni.
A hasonlóság Folman filmjével nem véletlen. Csakúgy, mint az animációs dokfilm rendezője, Maoz is részt vett abban az 1982-es első libanoni háborúban, amikor az izraeli csapatok benyomultak Bejrútba és utat nyitottak a falangistáknak (keresztény araboknak), akik végül lemészárolták a szabrai és satilai táborok menekültjeit. Maoz tüzér volt és első bevetése is egy tankban történt. Ez ihlette a film alapanyagát. A háború után a rendező díszlettervezést tanult, majd Európában, az ARTE televíziónál kapott munkát dokumentumfilmesként. 2009-ben forgatta le a Libanont, amely végül vegyes fogadtatásban részesült: míg a berlini és cannes-i filmfesztivál programjába be se válogatták, addig Velencéből az Arany Oroszlán trófeáját szerezte meg.
A kortárs izraeli film új generációjának visszatérő témája a libanoni háború, amely szinte egy egész generáció élményanyagát teszi ki. A klausztrofób történetnek csak a kezdő- és utolsó képe levegőzik a külvilágban, akkor is csak azért, hogy a minimalista szikár dráma egyik szimbólumát bemutassa; a napraforgótáblát, amelynek lefelé tekintő szirmai, mint a háborúban meghaltak emlékein uralkodó szörnyet mutatják. A másik enigma ugyanis nem más, mint maga a tank, amelynek belsője már az első pillanatokban is valami bioorganikus szörnyetegnek tűnik (furcsán nedvezik a fala, állandóan víz áll benne), amely elnyeli az életeket. Akár a föníciai, főleg némafilmekben (Cabiria, Metropolis) sokszor idézett istenség, Moloch. Maoz sajnos nem bízza nézőjére, hogy az ezt az allegóriát magától is kitalálhassa. Mindjárt a bevezetőben, a vasszörny falára írt felirattal aláhúzza üzenetét: „acélból a férfi készült, a tank csak egy vasdarab”. A film folyamán egyre koszosabbá váló szereplők végül tényleg az idézet acéljává válnak.
A film 1982. június 6-án, a háború első napján játszódik. Assi (Itay Tiran) parancsnoksága alatt Shmulik (Yoav Donat), Herzel (Oshri Cohen) és Ygal (Michel Moshonov) tartozik a harckocsi személyzetéhez. A külvilágot kis periszkópon keresztül láthatjuk. Az első akciók lövöldözései visszaköszönnek a Libanoni keringő tankos jeleneteiből, csak persze a perspektíva változik. Az éjszakai fényeket infrában élvezhetjük, a ráközelítéseket és a vágásokat (!) is a tank periszkópjának ráközelítései szolgáltatják. A first-person shooter játékokon szocializálódott szemeknek vélhetően nem lesz idegen célkeresztből figyelni a lövésekre, a fanyar arab arcok tekintetére, a haldokló katona vergődésére – mégis furcsa, hogy a közelítések és távolítások filmes vágásait a periszkóp szemszög ilyen híven tudja követni. Maoz kamerája, amellett, hogy sok vért és gyalázatot mutat be, sokszor sikertelenül igyekszik kerülni a sallangos háborús képeket. Inkább mutogatja a kifordult belű, agonizáló szamarat, vagy a vérben fürdő hentesáru képét, mint a valódi áldozatokét.
A tank csapata bizonytalan katonákból áll. Csakúgy, mint Folman filmjének szereplői, akaratlanul belecsöppentek a háborúba, nem tudnak mit kezdeni a feszültségekkel. Herzelt, az örökké izgága és szókimondó töltőst már az is kiborítja, hogy megtudja: háromhetes akcióra megy a csapat. Assi nem tudja összefogni a csapatát, főleg Herzel állandó parancsmegtagadásai miatt. A harckocsi kormányosa, Yigal pedig magányos, csak üzenetet szeretne küldeni szüleinek a háború kellős közepéről, katonatársai mégis lehülyézik emiatt. Shmulik bepánikol, amikor rosszul lövi ki célját, ami saját bajtársának életébe is kerül. A következő lövésnél már ártatlant gyilkol (parancsra), mégis ebből a traumából a film végéig nem sikerül felépülnie. A történet egy adott bevetésnek négy nagyobb szakaszát követi nyomon, és a dramaturgia is ezt használja ki, hogy bemutassa a katonák erkölcsi és lelki összeroppanását. Ez alatt az idő alatt szinte törvényszerű pszichikai folyamatok játszódnak le. A négy katona a háború hiábavalóságának, a bezártságnak és a bizonytalanságnak a hatására elveszti önkontrollját, egyre mocskosabb bőrük alól már lassan csak szemfehérjük jelzi emberi mivoltukat. Menekülni akarnak, de a szakasz vezetője, Jamil nem engedi ezt, végül már saját alakulatuk is cserbenhagyja őket. Bent rekednek a körbefogott városban, nem marad más választásuk, mint kitörni.
A Libanoni keringőben Folman egy elfojtott álomkép kutatására helyezte a hangsúlyt, amelynek felfeslésével egy tragédia (táborbeli mészárlás) emléke került a felszínre. Maoz nem kutakodik álomképek után, hanem annak periszkóp-szemszögű realista dokumentációját adja. Mégis, filmje éppen emiatt a hitelesség miatt lesz hasonló közérzet-film, mint Folmané. Képi világa predesztinálja a szűk nézőpontokat: verejtékes arcok, csőlátású háború. A rendező feszült háborús tempót képes visszaadni, ám a szűk terekből adódó kamaradráma-jellegben gyenge marad. A bevezetőben megkapott karakterjellemzések után ugyanis alig változik, inkább csak kibomlik az őrület az emberek arcán. Először a zilált Shmulik (Maoz alteregója) alakja emelkedik ki, aki folyamatosan szembesül a megcsonkított áldozatokkal. A parancsnok, Assi bizonytalanságát is az töri meg, hogy már senkiben nem bízik, ezért határozza el a kitörést. Az ő elméjének a bomlása a legszembetűnőbb, mégis monológja inkább csak lassítja a filmet. Maoz mindenkinek „juttat” némi játékidőt, de ahelyett, hogy mélyebbre ásna a figurákban, inkább sorssal öltözteti fel őket. Ezt úgy oldja meg, hogy egy huszárvágással epizodikus töltetekben, fejenként egy-egy anekdotával elintézi karaktereit, hogy aztán a harcokra koncentrálhasson. Emiatt mindenki egy kicsit felületessé válik, a katonasors pedig csak tablószerű tragédiává.
Ha Maoznak sikerült volna megtartania a feszültséget, akkor (még ha vadnak is tűnik hasonlat) Bernhard Wicki A hídja (Die Brücke, 1959) és Wolfgang Petersen A tengeralattjárója (Das Boot, 1981) óta ez lett volna a legjobb háborúellenes realista film. Ám rendezői muníciója sajnos egy idő után kifogy és a „megkínzott” fogoly szcénája után a film formai jellege unalomba fullad. A kissé hosszúra nyúlt emlékfüzérek párbeszédei, az őrület felszínre törésének kidolgozatlansága, illetve az arab fogoly megjelenése indokolatlanul megnyújtják a játékidőt. A bizonytalan, sötétben való „futás” és a felszabadító, kicsit szépelgő befejezés (napraforgók) sem tudják megmenteni a filmet.
A stílus meghökkentő volta és az izraeli nemzedéki közérzet politikai indíttatása hozhatta a filmnek Velencében a fődíjat. Az iskolás rendezői hibák miatt sokan a Panzer General tankszimulátor fesztiválfilmes feldolgozását láthatják benne. Mégis, kísérleti jellegéből fakadóan nézhető és elgondolkodtató háborús jegyzet ez a film, még ha keringőként kissé döcögősebbre is sikerült.
