Míg a trösztellenes per a legtöbb stúdió számára hanyatlással járt, a Columbiának a további felzárkózásra jelentett esélyt. Bár a Paramount-határozat és a televízió terjeszkedése komoly hatással volt a filmiparra, Harry Cohn így is évente több mint 40 filmet gyártott le, amivel igen elhúzott a többi stúdiótól. Az elért eredményekben nagy szerepet játszottak az évtized elején a stúdióhoz csábított producerek is, mint Stanley Kramer és Sam Spiegel.
1953-ban jött ki Fred Zinnemann rendezésében a Most és mindörökké (From Here To Eternity), amely a következő Oscar-gálára 13 jelölésből 8-at aranyszoborra váltott. A film igazi sztárparádé volt: Burt Lancaster, Montgomery Clift és Frank Sinatra mellett feltűnt Ernest Borgnine, Donna Reed és Deborah Kerr is. A film elképesztő siker lett, és máig a legfontosabb háborús témájú filmek közé tartozik. (Külön pikantériája, hogy Angelo Maggio közlegény szerepe volt az a bizonyos, a Keresztapából is jól ismert szerep, amit Sinatra a legenda szerint a maffia hathatós befolyására kapott meg.)
A következő évben újra a Columbia tarolt az Akadémia díjkiosztóján. Elia Kazan A rakparton (On The Waterfront) című filmjére újfent nagy sztárokat szerződtettek: Marlon Brando, Eva Marie Saint, Karl Malden és Lee J. Cobb. A film 12 jelölést, és végül 8 díjat kapott, köztük Brando első és Kazan második Oscarját, és persze Sam Spiegel producer is átvehette a legjobb filmnek járó szobrot a Columbia dicsőségére. A Most és mindörökkéhez hasonlóan a Rakparton sem egyszerűen csak egy sikeres befektetés, hanem a filmtörténet meghatározó alkotása lett.
Emellett persze nem tűntek el a stúdió repertoárjából a gyártásban változatlanul vezető helyen lévő westernek, musicalek és komédiák sem. Az évtized meghatározó filmje volt még a Búcsúlevél (The Big Heat, 1953, r. Fritz Lang), illetve Delmer Daves nemrég remake-elt Ben Wade és a farmerje (3:10 To Yuma). A Columbia végül a Híd a Kwai folyónnal (The Bridge on the River Kwai) „triplázott”: David Lean filmje az Akadémia gáláján nyolc jelölésből hetet meg is nyert, amivel a Columbia Pictures egyik legtöbbet díjazott filmje lett.
Végül ez lett Harry Cohn utolsó nagy filmje is, a Columbia Pictures elnöke és produkciós vezetője ugyanis 1958 februárjában (két évvel fivére halála után) elhunyt, helyét Abe Schneider örökölte meg. Cohn ellentmondásos figura volt, aki bár becsülte színészeit, mindig éreztette velük, hogy ki a főnök. Rita Hayworth-szel való kapcsolatán tükröződik ez a legjobban, akivel egy idő után már szerződésük ellenére sem voltak képesek egy légtérben tartózkodni. Cohn ugyanis szerette az utolsó cseppet is kifacsarni sztárjaiból, Hayworth mellett Joan Crawford és Kim Novak is hasonló sorsra jutott. Személye akkora hatással volt a stúdió légkörére, hogy alakját állítólag több Columbia-filmben is feldolgozták. Sőt, a szóbeszéd szerint kapcsolatban állt a szervezett bűnözéssel is, és a maffiafőnök Abner Zwillman adta neki azt a kölcsönt, amivel kivásárolta Jack Brandt-et a társaságból.
Akármilyen ember is volt Harry Cohn, filmkészítéshez való érzéke elvitathatatlan – legalábbis ami annak financiális oldalát illeti. Még a Columbia nagy sikerei mellett is végig ragaszkodott a kisebb produkciókhoz, a „kéttekercses” komédiákhoz, a másodrangú B-filmekhez és sorozatokhoz – még azután is, hogy már egy stúdió sem gyártotta azokat. Bár halálát követően kicsit megingott a stúdió helyzete, az 50-es évek végének egyik legjelentősebb filmje mégis a Columbia produkciója volt. Az Egy gyilkosság anatómiája (Anatomy of a Murder) című Otto Preminger-krimi a maga hét Oscar-jelölésével méltó befejezése volt a Columbia arany évtizedének.
Az elnök halálával azonban a stúdió felfogása is megváltozott: Cohn idejében a filmkészítés mindig megelőzte az üzletet, az új vezetők szemében azonban ez a képlet a visszájára fordult, és a filmek elvesztették fontosságukat. A Cohn utáni Columbia-korszakok elnökei kizárólag a pénztermelésre koncentráltak, és ennek érdekében nem haboztak belerúgni a stúdió nehezen felépített identitásába sem. A helyzet odáig fajult, hogy a 70-es évekre már szinte senki olyan nem maradt a Columbia vezetőségében, aki ténylegesen szerette volna a filmeket.
Az új cél az lett, hogy minél szélesebb réteghez jussanak el a termékek, vagyis minél változatosabb legyen a stúdió repertoárja. Így a Cohn által preferált AA-filmek és presztízs-produkciók helyét a ranglista élén átvette a tömegtermelés filozófiája. Az új üzleti szellem értelmében az elnökség eladta a stúdióépületeinek nagy részét is, így a Columbia gyakorlatilag saját stúdió nélkül maradt.
Pusztán a filmeket nézve, mintha valamilyen zavartság is eluralkodott volna a produkciók terén, és sorra készültek egymásnak „ellentmondó” alkotások. A konzervatívabb Arábiai Lawrence (Lawrence of Arabia, 1962, r. David Lean) és az Egy ember az örökkévalóságnak (A Man for all Seasons, r. Fred Zinnemann) mellett a Columbia gondozásában készült az ellenkultúra-mozgalom alapfilmjének és himnuszának tartott Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969, r. Dennis Hopper) is. Nem mintha hirtelen párologtak volna el az addigi eredmények, de tény, hogy az 50-es évtized sikerszériájának határozott íve, és ezzel a Columbia Pictures renoméja is látványosan megfakult, amely végül a stúdió anyagi megrogyásához vezetett.
Az évtized elején a vezetők még igyekeztek tartani az előző évtized színvonalát, és egyből két nagy produkciót is bemutattak a Columbia színeiben. A Navarone ágyúi (The Guns of Navarone, 1961, r. J. Lee Thompson) visszakanyarodott a Most és mindörökké által kitaposott útra, és bár a film ugyanolyan népszerű lett, az Oscar-átadón nem sikerült tarolnia. A következő évben újabb nagy filmet indítottak harcba a kopasz aranyszobrokért, és az angol készítésű Arábiai Lawrence már kiváló befektetésnek bizonyult. Az óriási bevételek mellett a film hét elismerést hozott el a ’63-as Oscar-gáláról, és a Lean-Spiegel páros a Híd a Kwai folyón után elkönyvelhetett egy újabb közös sikert.
Az évtized közepére a Columbia részvényesei – látva a többi stúdió hanyatlását – egyre idegesebbek lettek, és a kialakult pánik miatt a társaság csak hosszas huzavona után kerülte el, hogy a legnagyobb részvényes, Banque de Paris et de Pays-Bas felvásárolja a céget. Ráadásul ekkoriban jelentős változások zajlottak a nemzetközi filmművészetben is, ami az Álomgyár állóvizét is felkavarta. Európában beértek a nemzeti új hullámok, amelyek lassan, de biztosan elérték Hollywoodot, amihez a Columbia is igyekezett alkalmazkodni (ld. Szelíd motorosok). Ezzel jelentősen átalakultak a technikák és a trendek is, aminek következtében a sok pénzen készült filmek hirtelen idejétmúlttá váltak. Fontos alkotás volt viszont Stanley Kubrick kultikus műve, a Dr. Strangelove (1964), amely ugyan beleillett a stúdió vígjáték-szatíra vonalába, de annál sokkal távolabbra is mutatott.
Jellemző a Cohn utáni éra zavarára, hogy a vezetőség nemet mondott az EON Productions tulajdonában lévő James Bond-regények megfilmesítésének jogaira, helyette a mára szinte teljesen ismeretlen Matt Helm-szériát kezdte készíteni. A Columbia vezetése a rossz döntés után azzal akart visszavágni, hogy ’67-ben megszerezték a Casino Royale jogait, és azonos címmel elkészítették a maguk Bond-szatíráját. A film azonban a meglehetősen izmos sztárparádé ellenére nem volt igazi revans, mivel a United Artists közben betegre kereste magát az angol titkosügynök történeteivel.
A részvényesek aggodalmainak eloszlatása végett 1968-ban a játékfilmek gyártásával és forgalmazásával foglalkozó Columbia Pictures Corporation összeolvadt saját alosztályával, a televíziós Screen Gems-szel, és Columbia Pictures Industries Inc. (a továbbiakban CPI) néven egyesülve működött tovább Leo Jaffe elnöksége mellett. És bár a 60-as évek válsága nem érintette olyan látványosan a stúdiót, hogy a konglomerációs felvásárlás sorsára jusson, a következő évtized közepére már a Columbia is térdre kényszerült.
A korszak egyik legmeghatározóbb producere a korábban produkciós igazgatóként is alkalmazott Mike Frankovich volt, akinek szinte az összes sikerhez köze volt. Ő felelt az Arábiai Lawrence, a Találd ki, ki jön vacsorára! (Guess Who’s Coming To Dinner, 1967, r. Stanley Kramer) és a Casino Royale sikereiért, és munkájának hála az 1967-től ’69-ig tartó rövid időszak volt a Columbia történetében az addigi legjövedelmezőbb periódus.
A következő évekre tehát advott volt a feladat: fenntartani a lendületet és fokozni az eredményeket. Ehhez azonban változtatni kellett a termelési felfogáson. A Columbia mindig is szívesen látott független produkciókat a falai között, egy új stratégia értelmében azonban olyan lehetőséget, és anyagi előnyöket biztosított a „külsős” producereknek és filmeknek, hogy azok egyre szívesebben dolgoztak náluk. Csakhogy az ötlet visszafelé sült el, és mindössze két évvel a rekordbevételt hozó esztendők után a stúdió ’71-ben 28 millió dolláros hiányt volt kénytelen elkönyvelni.
Szembe kellett tehát nézni a pénzügyi válsággal. A Columbia a teljes anyagi csődtől csak úgy menekült meg, hogy a régi vezetőséget lecserélték, és eladták a megmaradt Gower Street-i stúdióépületeket is. Ennek következménye volt az 1972-ben a szintén megroggyant Warner Bros.-szel létrehozott Burbank Studios elnevezésű közös vállalkozás, amelynek értelmében a két cég közösen használta a Warners burbanki stúdióit.
Az évtized elején a Columbia kétségbeesetten igyekezett minél kevesebb pénzből minél magasabb színvonalú filmeket gyártani. De a Sohasem énekeltem az apámnak (I Never Sang To My Father, 1970, r. Gilbert Cates), a Férjek (Husbands, 1970, r. John Cassavates), az Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970, r. Bob Rafelson), a Brian's Song (1971, r. Buzz Kulik) és Az utolsó mozielőadás (The Last Picture Show, 1971, r. Peter Bogdanovich) sikerei sem voltak elegendők ahhoz, hogy megmentsék az egyre jobban süllyedő hajót. Ráadásul a bevételi mutatókkal együtt zuhant a gyártott filmek minősége is, miközben a fejesek csak kapkodták a fejüket, hogy hová tűntek a nézők.
A quo vadis-hangulatot végül az 1973-ban a Columbia Pictures élére kinevezett David Begelman tette valamelyest rendbe, aki a saját, tehetségkutató és -menedzselő cégétől rengeteg húzónevet hozott a stúdióhoz. Az új vezetés átalakulásokkal, elbocsátásokkal és jelentős bércsökkenéssel járt, de végül eredményre vezetett. A vérfrissítéssel a stúdió új lendületet kapott, és a Tommy (1975, r. Ken Russell) forgalmazásával, valamint a Sampon (Shampoo, 1975, r. Hal Ashby) és a Meghívás egy gyilkos vacsorára (Murder By Death, 1976, r. Robert Moore) című filmekkel újra sikereket kezdett termelni. Nagyjából ’75-re normalizálódott a helyzet, és végül az 1977-es Harmadik típusú találkozásokkal (Close Encounters of The Third Kind, 1977, r. Steven Spielberg) a Columbia végleg elkerülte a csődöt. Begelman elnöksége alatt ugyanúgy helyet kaptak a drága produkciók, mint amilyen az Aki király akart lenni (The Man Who Would Be King, 1975, r. John Huston), és a kis költségvetésű, lázadó filmek is, mint Scorsese Taxisofőrje 1976-ból (ez a film használta utoljára a klasszikus Columbia-logót). Ezek a filmek egyszerre voltak sikeresek a közönség és a kritikusok köreiben, úgyhogy a Columbia újra biztonságban érezhette volna magát.
A rizikós helyzet azonban nem szűnt meg, és ez annak is köszönhető volt, hogy az anyavállalat CPI ekkori elnöke, Alan Hirschfield a legkevésbé sem volt filmes. Annál inkább volt Wall Street-i pénzember és bróker, aki a Columbiára csak gyárként tekintett. Hirschfield és köre, élükön a producerként szokatlanul nagy befolyású Ray Stark-kal, nem sokat javítottak a stúdió ázsióján, de a csődközeli állapot ennek csak egy vetülete volt. Az épphogy visszaállított hírnevet ugyanis hamarosan – és jelentősen – megtépázta a ’77-ben kirobbant csekkhamisítási botrány is.
A fizetések körüli mizériát Cliff Robertson indította el, mikor a 10 ezer dolláros jussát nem tudta felvenni, ugyanis a bank szerint ezt már korábban megtette. Robertson feljelentést tett, és a vizsgálat során kiderült, hogy a beváltásról szóló csekken hamis aláírás van. A szálakat az FBI végül egészen Begelmanig vezette, így a Columbia korábbi megmentőjének majdnem sikerült oda visszaküldeni a céget, ahonnan ’73-ban kipiszkálta. A CPI vezetősége – bár Begelman számukra épp megfelelő ember volt – végül felfüggesztette az elnököt, akiről később kiderült, hogy további 65 ezer dollárnyi fizetést sikkasztott el. Érthető módon a felsővezetés nem akarta nagy dobra verni az ügyet, és Begelmant végül elbocsátották a társaságtól, de vele együtt távozott a CPI éléről Hirschfield is. Helyét a birodalom élén Francis Vincent vette át, míg a Columbia Pictures elnöke előbb rövid időre Daniel Melnick, majd Frank Price lett.
Ugyan az 1950-től számított szűk tíz év aranykorát nem sikerült reprodukálni, de figyelembe véve, hogy a majd’ az egész évtizedet kísértő siralmas anyagi állapot és a csekkbotrány miatt a társaságnak rövid időn belül kétszer kellett visszakapaszkodnia az élvonalba, a mutatott teljesítmény egyáltalán nem lebecsülendő. A sikerfilmek közül a Sampon egy, az Éjféli expressz (Midnight Express, 1978, r. Alan Parker) kettő, a Mindhalálig zene (All That Jazz, 1979, r. Bob Fosse) pedig négy Oscar-díjig jutott. Azonban az évtized igazi tarolását Robert Benton Kramer kontra Kramerje könyvelhette el, amely mind az öt fő kategória díját, köztük a legjobb filmnek járót is hazavitte a Columbiának. Igaz, erre egészen 1979-ig kellett várni.
(folyt. köv.)
