A várva várt Facebook-film éppen csak arról nem szól, amiről kellene: a Facebookról. Megrázó igazságokra számítottam, amik láttán majd hazamegyek és sokkos állapotban törlöm a Facebook-useremet. Hát, nem így lett. Azt írtam a Facebook-falamra, hogy „nothing special here”. Jónak jó a film, mégis csalódás.
Filmet megelőző hatalmas érdeklődés (értsd: hype) ritkán ennyire jogos, mint a The Social Network esetében. Elvégre egy olyan jelenségről van szó, amely alapvetően megváltoztatta (nem is szívesen beszélek múlt időben, legyen inkább az, hogy éppen megváltoztatja) azt, ahogyan kommunikálunk, ahogyan viszonyulunk a másik emberhez, amennyi időt töltünk egyedül, gép előtt: az egész (szociális) életünket. A homo sapiens homo onlineussá válásának apogeumán vagyunk, mi vagyunk az új ember felé vezető evolúciós lánccszem, a 21. század kísérleti nyulai. Ennek fényében az, ahogyan a The Social Network a közösségi hálók (azon belül is a legműködőbb, talán legátfogóbb, legfontosabb, a Facebook) jelenségéhez nyúl, az elég hervasztóan semmilyen.
A film ugyanis nem több egy szokványos bírósági drámánál. Az, hogy éppen Mark Zuckerbergről, a Facebook alapítójáról szól, az szinte mellékes. Szólhatna akár a rózsaszínű, barackillatú vécépapírról és feltalálójának vesszőfutásáról is, annyira nem tud hozzászagolni a témához – filmnyelvileg, formailag. Épp az veszett ki a filmből, amire a nézők a legkíváncsibbak: a felhasználók és a belőlük álló hálózat tematizálása. Saját magunk.
A szokványos hollywoodi kánonon belül persze kivételes a film: jól megírt, jól levezényelt oknyomozó történet, kiváló színészekkel (az amúgy idegesítő Jesse Eisenberg végre egy hozzá illő geek-szerepet talált, ahol brillírozhat), de a forgatókönyvíró, Sorkin és a rendező, Fincher nem mertek (vagy nem tudtak) hozzátenni semmi bravúrosat a témához, amitől a film másodlagos jelentés(eke)t kaphatna. Megelégedtek azzal a tudattal, hogy az emberek úgyis tódulni fognak a pénztáraknál: mert arról a Facebookról szól, amit lassan mindenki használ, még az is, aki amúgy nem lájkolja – mert ha nem használja, lemarad, kimarad. Lehet, hogy tudatos stratégia volt a készítők részéről, hogy ennyire ne foglalkozzanak magával a Facebookkal és egy hagyományos dramaturgiájú filmet készítsenek: véleményt mondani valamiről, ami ekkora; ráejnyebejnyézni sokmillió fiatalra, aki potenciális mozibajáró – rizikós dolog. Így viszont azt reszkírozzák, hogy a filmet jövő ilyenkorra már szépen el is fogjuk felejteni.
A film amúgy a Facebook létrejöttéről és az azt követő perekről szól. Mivel létrejötte után elég hamar kiderült, hogy mennyi pénz van benne, ezért Mark Zuckerberg, a programot megíró egyetemista hamarosan támadások kereszttüzébe került: az egyik perben három másik harvardos kollega duzzog, hogy ellopta az ötletüket, a másikban pedig legjobb barátja, a Facebook indulását finanszírozó Eduardo Saverin követeli a jussát, miután Zuckerberg a Napstert kitaláló kvázi-szélhámos Sean Parkerrel (Justin Timberlake, szintén egyéniségéhez passzoló idegesítő előadásában) egy nagyobb céghez mentek. Ennek a két pernek a darabkái vágódnak a tulajdonképpeni történetre, mintegy megmutatva az „igazságot” ahhoz képest, hogy mi hangzik el a tárgyalóteremben. Ez az epizodikusság jót tesz a történetnek, s a gyorsan pergő infós duma és az apránként adagolt humor miatt megunni is nehéz a két órát.
Zuckerberg a film láttán azt panaszolta az újságoknak, hogy az egész filmből csak a tréningfelsője tényleg olyan, mint amilyen a való életben. Nos, azt üzenem neki, hogy bele kell törődni, Hollywood már csak így működik. Bármilyen jó a téma, Hollywood hollywoodi filmet akar és fog csinálni belőle. A hollywoodi filmben pedig történet van, fordulópontokkal. A kamera, a nézők, az igazság pedig nem látszhat. Mert ha látszik, nem működik a történet. Nem működő történetért pedig az emberek nem fognak fizetni. Mint ahogy nem működő közösségi oldalra nem fognak regisztrálni. Egyszerű, mint az ágybavizelés.
