Gyakorlatilag lehetetlen dolog a nagy csinnadrattával beharangozott, bemutatása után viszont hatalmasat buktázó Jonah Hexről bármi jót is mondani. Vagy egyáltalán olyasmit, ami kicsit is megmentené a filmet, ugyanis a korábban Pixar-animátorként dolgozó Hayward első „élőszereplős” rendezése szinte bünteti az összes általa érintett műfajt, és minden egyes elemében kegyetlenül rossz.
A film (és az alapul szolgáló képregény) visszatérni szándékozik a század elején népszerű vadnyugati ponyvák, western-kalandregények és -füzetek világához. Azonban a vállalkozás már az első képkockák lepergésével kudarcba fullad, és talán azzal tesszük magunknak a legnagyobb szolgálatot, ha Hayward alkotásának megtekintése helyett a felszabaduló szűk másfél órát az említett füzetek felkutatásával töltjük. A Jonah Hex filmváltozata ugyanis annyira pocsék, hogy nemcsak az elmúlt évtizedben szárnyra kapó képregényfilmeket, de egyben a visszafogott reneszánszát élő western műfaját is képes sikeresen kiherélni.
Az amerikai polgárháború után játszódó történet hőse, Jonah Hex (Josh Brolin) a Konföderáció veteránja, aki csalódva a háború embertelenségében, hátat fordít katona szolgálatnak. Csakhogy Turnbull tábornok (John Malkovich), Hex egykori felettese ezt nem nézi jó szemmel, és árulónak kiáltja ki a dezertőrt. Bosszúja (Hex az árulás mellett valahol a zavaros múltban megölte Turnbull fiát is) során rágyújtja hősünk szeretteire a családi házat, amely után a félhalott és torz Jonah hátralévő idejében szintén a bosszúnak kezd élni. Mellette fejvadásznak (mi másnak) áll, aminek következtében hamar a törvény túlsó oldalán találja magát. A formálódó Egyesült Államokra azonban a körözött Hexnél egy még nagyobb fenyegetés leselkedik, mégpedig a Turnbull által vezetett terrorista-sereg, akik a friss politikai struktúrát veszik célkeresztbe. A tábornok ugyanis nem egészen tette túl magát a Konföderáció vereségén, és továbbra is az Unió felszámolására törekszik, csak még a polgárháborúnál is kevésbé dicsőséges formában. Az amerikai kormány pedig kizárólag Turnbull ősellenségében, a törvényen kívüli Hexben látja a megoldást. Ugye, hogy jó sok fejtörést igényelne, hogy kiderítsük, a fenti narratíva mely eleme a legközhelyesebb vagy legkiszámíthatóbb? De mindezt akár már természetesnek is vehetjük a Neveldine-Taylor-párostól, akik olyan örök értékeket pakoltak már fel a filmtörténet polcaira, mint a Boncasztal, a Crank-sorozat vagy a Gamer – Játék a végsőkig.
A történet egészét nézve talán nem is az a legnevetségesebb, hogy közel ugyanezt a sztorit és western-steampunk hangulatot is láttuk már Barry Sonnenfeld hasonlóan magas színvonalat képviselő Vadiúj vadnyugatában, hanem, hogy a Hayward-Neveldine páros meg sem próbálja titkolni ezt a tényt. A Jonah Hex csak annyit tesz hozzá a korábbiakhoz, hogy az irónia nyomát is kiirtja, valamint beékel egy tökéletesen (és nem a jó értelemben vett) antipatikus főhőst, akivel semmi kedvünk nincs azonosulni. Mindez azt eredményezi, hogy a film elképesztően zavaros lesz, és nem sokkal a főcím után semmi sem marad a várakozásainkból – feltéve, hogy voltak. És sajnos a film gyenge pontjai a történettel – ha ez nem lenne elég – nem érnek véget. A készítők ugyanis sehogyan sem tudták összeszerkeszteni a motivációs szálakat, a karakterek kapcsolatrendszerét, vagy egyáltalán valamilyen koherens miliőt: lelkiismeretfurdalás, és különösebb magyarázat nélkül bukkannak fel a történetben újabb és újabb karakterek, akiknek szerepével talán még az írók sincsenek tisztában. A történet zagyvaságának következtében a film sokszor és a lehető legrosszabb helyeken magyarázza a fő karaktert. Így Jonah egyik, a semmiből előbukkanó fekete barátja például egészen elképesztő módon, szinte a szájunkba rágva világosít fel minket arról, hogy a főhős nem a déli értékek miatt, hanem mintegy kamaszos dacból, ellenkezési kényszerből csatalakozott a Konföderáció seregeihez.
Mindent számba véve már az is erősen kétséges, hogy van-e, volt-e egyáltalán kiaknázható potenciál a képregényben. Hex karaktere eleve annyira arcpirító módon másolja (idézi?) a Leone-Eastwood karakter(eke)t, hogy az már önmagában is több mint kínos. Másrészről a Jonah Hex megdöbbentően sok hibája a párbeszédekben is érvényesül: a filmnek szinte egy dialógusa sincs, ami ne lenne ezerszer hallott, látott és megunt. Mintha egy western-formanyomtatvány elevenedne meg előttünk, ami miatt Hayward művét egész egyszerűen lehetetlen komolyan venni. A film egyetlen előnye lehetne, hogy magába építi a mai Amerika legrettegettebb ellenségének, a terrorizmusnak a képét. Turnbull és serege ugyanúgy az Egyesült Államok kormányának és puszta létezésének elpusztítására törekszenek, mint a 21. századi USA vélt és valós ellenségei. A szakadár déli zsoldos-csapat találomra kiválasztott, ártatlan kisvárosokon demonstrálja szándékait, és egyszersmind teszteli a kor szuperfegyverét. Csakhogy ennyiben ki is merül a helyzet is – és a főellenség eszméinek szofisztikáltsága is, amivel a film gyakorlatilag teljesen hülyére veszi saját közönségét.
A szereplőgárda tovább fokozza az értetlenségünket, és csak remélhetjük, hogy Josh Brolin, John Malkovich és Michael Fassbender jól költötték el a filmért kapott apanázsukat. Mellettük még Megan Fox is újból bizonyíthatta tehetségtelenségét egy egyébként is teljesen fölösleges szerepben. A szűk másfél óra egyetlen jó pontja a Mastodon által összehozott filmzene – kár, hogy épp egy ilyen gyenge alkotáshoz íródott.
