A 18. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál programja kellemes meglepetés volt számomra. Csak a fesztivál miatt utaztam Kolozsvárról Marosvásárhelyre, de bátran állíthatom: megérte. Koncerteket, izgalmas, látványos filmek dömpingjét kaptam, zömében olajozott szervezéssel, itt-ott azért némi technikai malőrrel tarkítva.
Nemcsak azért érte meg, mert a kiéhezett filmfaló 30 RON-ért cserébe az egész fesztivál idejére érvényes belépőként működő kék karkötőt kapott, amivel a vetítések mellett több koncerten is részt vehetett, mint például a Pál Utcai Fiúk, vagy a Trenul de noapte (az utóbbira még táncoltam is), hanem azért is, mert 17 országból összeválogatott 52 film közül is csemegézhetett, ami komoly mennyiségnek számít, ha azt vesszük, hogy legtöbbjük szemet gyönyörködtető, fantáziát és gondolatokat megmozgató látványosság volt.
A nagyteremben, ahol a versenyfilmeket vetítették, úgy volt kialakítva a rendszer, hogy minden negyedik-hatodik film után (terjedelemtől függően) tartottak egy-egy 10 perces szünetet, amikor is le lehetett menni az előtérbe, és meg lehetett osztani másokkal is az éppen azelőtt megtekintett filmekkel kapcsolatos gondolatokat, de annak sem volt oka panaszra, aki egy kis frissítőre vágyott: az eszmefuttatások mellé finom kávét és teát lehetett vásárolni, és a szerencsésebbek néha még szendvicset is kaptak.
A fesztivál nagy erősségének tartom, hogy a vetítések alatt a filmeket több nyelvre is szinkron-fordították (románra, angolra, magyarra, a film nyelvétől függően), ugyanakkor a legtöbb filmet angolul vagy románul is feliratozvták, így nem volt akadálya annak, hogy a filmet érteni és élvezni is lehessen egyszerre. Plusz pont jár azért is, hogy néha beszélgetni is lehetett a filmek alkotóival, hogy beleshettünk egy kicsit a rendezők gondolataiba, ami többek között azért jó, mert betekintést nyerhettünk egy-egy film kulisszái mögé is. A program struktúrája és a vetítések közötti minimális késések is kellemes csalódást okoztak.
A fesztivál nagy negatívuma – hogy finoman fogalmazzak – a technika ördöge volt. Mert az még rendben volna, hogy a vászon (ami a nagyteremben szolgált vetítési felületként) kissé szűk volt egy ekkora terem számára – olyannyira, hogy néha jócskán meg kellett erőltetni a szemet. Az is kibírható, hogy a székek nem a legkényelmesebbek, és hosszútávon (fél nap alatt, mondjuk) egészen róják már az ember hátát, és még az sem olyan nagy probléma, hogy a bemondó szavát alig lehet érteni, mert olyan volt, mintha folyton álmos volna... de nem mertem belegondolni abba, hogy mi lenne, ha az én filmemet vetítenék le úgy, hogy elmarad a vége, vagy, mint ahogy az Nagypál Orsolya Paktum című filmjének esetében is történt: a filmet kétfelé osztva vetítették le. Értsd: a Paktumot a bonyodalom kifejtésének a végéig vetítették, majd Adrian Sitaru A kalitka c. alkotása került vászonra, utána pedig a Paktum végkifejlete következett, és mindez, kérem, versenyhelyzetben!
Ugyanakkor a kép minőségére is alig ügyeltek, hisz egy-egy film pocsék minőségben volt levetítve, mintha éppen akkor töltötték volna le torrentről, lerontott minőségben. A szinkronfordítók nem álltak elég távol egymástól ahhoz, hogy a mikrofon ne rögzítse mind a két nyelvre való fordítást – egyik barátom azért nem értett néhány filmet, mert angolul csak néhány szót tud, ugyanakkor egyszerre hallotta a magyar és a román szinkronfordítást a fejhallgatójában. Néha szakadozott a kép, ami szintén megbocsájthatatlan, mert ezek a filmek versenyhelyzetben voltak, és pontosan az ilyen bakik miatt veszítettek varázsukból, kép- és hangviláguk teljességéből, és ez nem a rendezők hibája. Így csodálkozom is például azon, hogy a Paktum egyáltalán díjat kapott (bár kétségtelenül: megérdemelte).
A helyszín pompás, a program és a filmkínálat nézőbarát, a zsűri pedig korrekt volt, hiszen a legtöbb, számomra szimpatikus filmet díjazták is. És hogy csak néhányat említsek, kedvenceim közül mindenképp kiemelendő az Ahol a nap lassan jár (Where the Sun Doesn’t Rush, r. Matej Bobrik) című lengyel film, mely hangulatában, képeiben, karaktereiben mintha az erdélyi vidéki élet arcait, képeit tükrözné, a Macska és egér (Cat and Mouse, r. Bijan Zamanpira, Irán), az előbb említett A kalitka (r. Adrian Sitaru, Románia), vagy a sztár-labdarúgó feleségek tragédiájáról szóló WAGs Wives and Girlfriends (r. Joachim Dollhopf, Evi Goldbrunner, Németország). Az animációk közül különösképp megragadta a figyelmem Az érzelmek nevelése (Sentimental Education, r. Paul Bourgois, Franciaország), A gondolatok szabadok (Thoughts are Free, r. Urte Zintler, Németország), és a Gondolatok a pincéből (r. Tóth Roland, Magyarország). És ha mindez nem lett volna elég: akinek a Filmtettfeszten nem sikerült megnéznie a legfrissebb magyar sikerfilmeket (Köntörfalak, Utolsó jelentés Annáról, Bibliothéque Pascal, vagy a Kolorádó Kid), az itt, az Alter-Native keretén belül megtehette.
Ezen kívül még olyan ínyencségekkel is szolgált a fesztivál, mint a szlovéniai retro-rövidfilmek a Szlovén Filmalap támogatásával (az idei év meghívottja és partnere Szlovénia volt), Jurij Meden-válogatás, vagy az INFORG Stúdió 10 évet átölelő best of-ja. A fesztivál alatt a B5 Stúdió jóvoltából szlovén videoprojekciókat lehetett megtekinteni, valamint az Irsai Zsolt képzőművész emlékére készült MEMO elnevezésű kiállítást.
A fesztivál teljes programját, a különböző versenyfilmek, művészfilmek, kiállítások és koncertezők teljes listáját a szükséges információkkal – s mindezt három nyelven – egy igényes szerkesztésű programfüzet formájában állították össze, ami nagyon hasznos társnak bizonyult a fesztivál ideje alatt. Ugyanakkor az is idekívánkozik, hogy az idei év plakátja, a korábbi évekkel ellentétben, eléggé igénytelenre sikeredett.
A fentieket összefoglalva, a kellemetlent leszámítva (illetve azzal együtt is) kellemesnek és otthonosnak tartottam a fesztivál hangulatát. Remélem, jövőben még jobban sikerül majd a szervezőknek ellensúlyozni azt a téves felfogást, mely szerint csak sok pénzből lehet egy jó fesztivált összehozni. Végül, de nem utolsósorban, merem remélni, hogy a nézők számának és visszajelzéseinek alapján be fog bizonyosodni: megéri fesztivált szervezni, mert van kinek.
