Ha van ellentmondásosan megítélt figurája a francia filmes újhullám sodrában induló generációnak, akkor az Claude Lelouch. A nouvelle vague stíluselemeit szívesen alkalmazza, tematikai szempontból viszont eltávolodik a hatvanas évek újító törekvéseitől, és egyfajta „új szentimentalizmust” indít el a kortárs francia filmben. Első igazi sikerfilmje, az Egy férfi és egy nő a cannes-i Arany Pálmát és – Hollywood hódolatának jeléül – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat egyaránt elnyerte.
A pályáját alapvetően operatőrként kezdő Lelouch (az 1956-os forradalom napjaiban ő a párizsi televízió budapesti tudósítója!) ebben a filmjében nagyon is kísérletező kedvről tesz tanúbizonyságot: az Egy férfi és egy nővel, mondhatni korát megelőzve, „összeházasította” a művészfilmet a műfaji filmmel, az újhullámos alkotási módot a klasszikus melodráma tematikai és kifejezésbeli sablonjaival. Az Akadémia talán épp vállalkozásának bátorságát (is) díjazta; hiszen az 1967-es évben olyan versenytársai voltak, mint az Egy szöszi szerelmei Formantól vagy Kawalerowicz A fáraója.
Lelouchnál azonban nem kell különösebb blikkfangot keresni: a film valóban azt adja, ami címéből következik – és ami lényege. A szolidan szép Anne Gauthier (Anouk Aimée) történetesen ugyanabban a vidéki tanintézetbe járatja gyerekét, mint Jean-Louis Duroc (Jean-Louis Trintignant), és hétvégenként mindketten meglátogatják őket. Párizsba visszafelé Anne egy alkalommal lekési a vonatot, egy szerencsés véletlen folytán találkozik Jean-Louis-vel, aki autóval hazaviszi. Az autóútból újabb találkozás lesz, következő alkalommal már együtt mennek le vidékre. A kezdődő rokonszenv „tapintható”, viszont egyikük sem mondja el magáról a teljes igazságot – hogy házastársa már nincs életben. A szituáció valóban melodramatikus: két magányos, a (közel)múltja által kísértett ember, akik nincsenek tudatában majdhogynem sorsszerű egymásrautaltságuknak. Lassan és szinte véletlenül derül ki, hogy a szkriptes Anne színész-kaszkadőr férje egy forgatáson meghalt. Lelouch a „lelepleződést” a képekre bízza: rendkívül stilizált, egy helyütt önreflexív módon műfajt váltó (mert szabályszerű musicalbe átcsúszó) flashback-szcénákban elevenedik meg előttünk a múlt, mindkét – természetesen hőn imádott – házastárs elvesztése.
A film kerettörténete tehát meglehetősen egyszerű, lineáris síkon halad, ebből a linearitásból az állandóan beékelődő visszaemlékezések mozdítják csak ki – és mégis. A köznapinak tűnő történet, a suta, néhol kifezetten minimalista párbeszédek mögött arcpirítóan nagyívű drámai túlzások feszülnek. A hősök teljesen „átlagos” szakmák művelői: szkripteslány, kaszkadőr és autóversenyző. A férfi felesége hirtelen felindulásból, szerelme életéért aggódva, öngyilkosságot követ el. Amikor Jean-Louis elutazik a monte-carlói ralira, Anne egy táviratot küld neki, és először ezt a szöveget diktálja be: „Gratulálok. Láttam a tévében. Anne”, majd, némi habozás után, megváltoztatja az üzenet tartalmát: „Gratulálok. Szeretem. Anne”. Erre Jean-Louis azonnal elrohan a díszvacsoráról, és 600 kilométert megállás nélkül leszáguldozva reggelre visszaér Párizsba (a férfi vezetés közben elmondott belső monológja – amely ugyanolyan bizonytalankodó, mint Anne telefonüzenete – a film egyik remekbeszabott jelenetsora). Mindez azután történik, hogy jóformán alig érintették meg egymást...
Lelouch tehát nem árul zsákbamacskát – (melo)dramatikus történetet készít, amelyben a szélsőségesen árnyalatlan szituációk egyetlen maximából nyerik hitelességüket: hogy az életben bármi megtörténhet, mert az élet néha képes minden fikciót felülmúlni. Ennek megfelelően a jellemek sem túl kidolgozottak: a két főhőst leginkább „külső” cselekedeteik és párbeszédfoszlányaik jellemzik, valamint azok az emlékek, melyek mindig visszajárnak, és olyanformán – bár más kontextusban – kísértik őket, mint Ricket meg Ilsét a Casablancában. Az elnagyolt, töredékes jellemrajzhoz igazodnak a terek is: látványosan szépen fényképezett, képeslapszerű tájak váltakoznak a hősök hosszan kitartott, „természetes” élettereivel (az autóversenypálya és – némi mozgóképes önreflexióként – a filmforgatás világa).
Lelouch operatőri vétetésének valószínűleg köze van az Egy férfi és egy nő kísérletező, néhol meglehetősen szeszélyesnek tűnő színkezeléséhez, a színes és fekete-fehér képkockák többfajta logika mentén is értelmezhető váltakoztatásához. Akárcsak a mozgó kamera és a szubjektív látószög átlagosnál gyakoribb használatához: Lelouch sokszor „szolgáltatja ki” hőseit (vizuálisan) egymásnak. A közös autójelenetekben gyakran látjuk a két főszereplőt a másik szemszögéből. Ezáltal könnyebben is azonosulunk velük, olyannak látjuk a bájos Anouk Aimée-t, ahogyan Trintignant-nak kéne látnia; ezáltal hitelesebbé is válik az az érzelmi feszültség, amely érzékelhető köztük. Ez a felfokozott érzelmi állapot akkor válik végletessé, mondhatni euforikussá, amikor Lelouch másik kedvenc módszerét „veti be”, a körfahrtot: amikor a párizsi állomáson Anne és Jean-Louis végre rátalálnak egymásra (az autóversenyző szakmájához méltó sebességgel száguld a megtört és boldogságáról – látszólag – lemondó nő elé), a vonat előtt, ahogy egymás karjaiba zuhannak, a kamera hirtelen elkezd forogni körbe és körbe és körbe. S közben a háttérben mindvégig édesbúsan szólnak Francis Lai melankolikusan szép dallamai.
Olyan ez, mint egy szappanopera, mondja Jean-Louis, a nő élettörténetét hallgatva, szinte semmi eredeti nincs benne. Anne válasza: mit lehet tenni, ilyen az élet, az ember szerelmes lesz, megházasodik/férjhez megy, majd gyereke születik – az élet sem túl eredeti, az eredetiség abban van, ahogyan megéli az ember.
Azt hiszem, tekinthetjük ezt Claude Lelouch egyfajta hitvallásának.
