Katona Linda

/ / /

· írta

Olyan helyen akarok élni, ahol az emberi életnek értéke van!

7. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál – Budapest, november 2–7.

Beszámoló

Ahogy Oksana Sarkisova, a Verzió programigazgatója a fesztivál katalógusában is említi, az idei fesztivál központi témája a mozgás volt. Utazás térben és időben. Utak és utazók, közvetlen vagy közvetett hatással a mára, a néző jelenére.

Az emberi jogi dokumentumfilm fesztivál immáron hetedszer gondolkodtatott el és bírt vitákra. A dokumentumfilm halála az, ha nem beszélnek róla. Ha csak áll önmagában és nincs utóélete. Ez nem egy önkényes, önmagáért élő műfaj, a dokumentumfilm készítője nem önző alak, aki csupán az alkotás öröméért dolgozik. Neki felelőssége van mind filme tárgyával, mind a nézővel szemben. De nem az ő dolga megváltani a világot, csupán a hitelesség és a megfelelő forma az, amiért felelős – a filmre vett ember további sorsáért igazából nem.

Hogy miért lovagolok közhelyeken? Sokszor a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb dolgokat nem hangsúlyozzuk elégszer, azért. Azért, mert volt egy film, volt egy beszélgetés, ahol a kedves néző megkérdezte a rendezőt, hogy felelősnek érzi-e magát a filmre vett gyermekekért. Miután nemleges választ kapott, egy nem túl kedves mondat hangzott el a kedves néző szájából. A film eszköz. A kedves néző legtöbbször pontosan ugyanannyira felelős, mint a rendező. A feladat az, hogy ezek a filmek, ezek a problémák a megfelelő helyre jussanak, felelős emberek elé, akár a felháborodott néző és a továbbbeszélés által. Nyilvánosság kell, ilyen alkalmak kellenek, mint egy emberi jogi dokumentumfilm fesztivál. Az emberek szerencsére nyitottak – a fesztivál látogatottsága a tavalyihoz képest 25 %-al nőtt.

Fotókiállítás a Verzión: A sokarcú Svájc

Jó dokumentumfilmet készíteni nehéz. Már a témaválasztás is lehet buktató, aztán kellenek a megfelelő beszélő fejek, hangok; releváns és filmre való személyek, és az alkalmas ember, aki ki tudja oldani belőlük a fontosat (szavakban, érzelmekben). Meg aztán ott a forma és a szerkesztettség kérdése. De amivel mindent el lehet még szúrni, az persze a vágás – a képek néma ritmusa és mellette a zene, a hangok ritmusa, ami szintén agyonütheti és nézhetetlenné teheti a filmet. Aztán lehet fűszerezni az alkotást „ajándék” képekkel, animációval, feliratokkal vagy kellő iróniával, humorral – ahol helye van.

Remek kis anyag például A kommuna gyermekei (Die Kinder vom Friedrichshof, r. Juliane Grossheim, Németország): bepillantás Otto Mühl, a bécsi akcionista által alapított kommuna életébe – a film a hetvenes évek lehellete, a közösség szabad(os) lelkű tagjainak azóta felcseperedett gyermekei tüdejéből. A téma fontos, érdekes, már önmagában is provokatív. Rengeteg az archív anyag, jók a szereplők, jó a film ritmusa, de nincs eléggé kiélezve az ügy. Vannak lecseppenő könnyek, keserű pillanatok, felszabadult nevetések, fájdalmas találkozások, de a rendező nem viszi minden szereplőjét a mélybe. Pedig kezében a kulcsember – az alfahím és az alfanőstény gyermeke: Attila Mühl. A srác elég nyitott és laza ahhoz, hogy a kényes kérdésektől se essen kétségbe. Talán a rendezőnőnek lett volna kellemetlen, vagy csak egyszerűen nem érezte a súlyát a sok közös szülő közt mégis szülőtlen gyermeklétnek – az elszakítottságnak. Így elkészült egy korrekt, de nem túl erős dokumentumfilm.

Juliane Grossheim: A kommuna gyermekei

Olyan is van, amikor egyszerűen addig halmozzák egymásra a képanyagot, míg a kupac el nem kezd leomlani, mint valami özönvíz, s be nem teríti, szét nem nyomja a nézőt teljesen. Vörös turizmus (New Socialist Climax, r. Jian Yi és Douglas Qiping Xiao, Kína) – helyzetkép Kínából, Jinggangshanból (a hely, ahol az eszme született, a hely, ami már a népköztársaság hű alattvalóinak Mekkája). A kirándulás ingyen van, persze, hogy megy a hazafi, s ha már az útért nem fizetett, legalább a relikviákra szórja a pénzt. Láthattunk ezer egyenruhában fotózkodó büszke embert, meg ezer fotó elkészültét különböző fontos szobroknál, különböző kínai nemzeti ünnepeken. Ugyanazt milliószor, különösebb koncepció nélkül. Ebből például lehetett volna tizenvalahány perces rövid dokut vágni. Vagy csak több tolerancia és alacsonyabb ingerküszöb kellene a nézőtéren.

Volt máshol is „mennyiségi probléma”, véletlenül megint egy kínai sajátosság. A Panaszbíróság (Petition, r. Zhao Liang, Kína–Franciaország) már sokkal keményebb anyag, éveket-évtizedeket váró, sorban álló, egyszerű kínai emberek napi reménykedése. Merthogy abban a vörös országban létezik egy olyan hivatal, ahol a hatóságok által megélt megsérelmeket lehet elpanaszolni. Az igaz, hogy az odavezető utat kígyózó sorok jelentik, aztán a hivatalnokok nem nagyon veszik komolyan az embert, s ha még győzködni is megpróbálja őket, az egyenruhás őr rögtön odalép, és kicipeli a panaszost az épület elé. A panaszos persze másnap újra próbálkozik, közben meg létrehozza „Panaszosfalvát”, és azt veszi észre, hogy megnyomorodva, hosszú évek óta csak sorban áll a napi reményért. Irreális és elképesztő. Sokszor nyers és erős, de borzasztó hosszú és nehéz film, mely a nézőt is megnyomorítja.

Zhao Liang: Panaszbíróság

Közel-kelet is csatlakozik A szeméthegyen túl (Garbage Dreams, r. Mai Iskander, Amerika–Egyiptom) című alkotással. Meglátása remek: a leghatékonyabb hulladékfeldolgozó rendszert Kairó külvárosában a helyi lakosok munkája jelenti – a Zaballeen-ek generációk óta gyűjtik és dolgozzák fel a szemetet, annak 80 %-át hasznosítva. Gyerekek sorsát ismerjük meg abban a változásban, amit a hulladékkezelés multicégek kezébe helyezése elindít. Olyan környezet ez, ahol rengeteg magáért beszélő képet találhat a kamera, sokszor ez is történik: kicsit összedobált, koncepciótlan, helyzetkihasználóan önző. Ez nem egy szépen vezetett dokumentumfilm, hanem olyan, ami beéri azzal, hogy a felületet kapargatja, és sajnos életlen képekkel is dolgozik. Szánalmas, amikor arra alapoz a rendező, hogy a szomorúan néző kisgyerek képe elég ahhoz, hogy elmesélje a drámát, és ez amúgyis majd kellőképp meghatja a nézőt. Csak használ és kihasznál, közben meg üres és csupán hatásvadász. Volt itt egy vicces verekedős jelenet, ami láthatóan megrendezettre sikerült. Hiteltelen kép a kairói „nothing class”-ról, hiteltelenül finomkodó.

Mai Iskander: A szeméthegyen túl

S ha már verekedés, jöjjön egy igazán szép, őszinte „leesikazállam”, hogy ezt így el sikerült kapni, hogy ez így megtörténhetett a kamera előtt. Az utolsó vonat (Last Train Home, r. Lixin Fan, Kanada–Kína). Megint Kína, a mindig visszafogott érzelmi megnyilvánulásokkal élő textilmunkások hazája. Adott egy család: szülők, két gyermek, nagymama. Pénz nincs, ezért a szülők felköltöznek a messzi nagyvárosba, ahol varrásból élnek, keresetüket hazaküldik (a gyerekek iskoláztatására), s a kínai újév alkalmából – évente egyszer – maguk is hazautaznak. A film a monumentális migrációnak tiszteleg, ezen család történetén át bemutatva azt. Elhangzik egy mondat, miszerint ha az utazással (jegyek megszerzése, tömegek az állomáson, versenyfutás a csomagokkal, az út hossza) járó sok nehézség miatt lemondanának az éves látogatásról, akkor mi értelme is lenne az életnek, ha már az újév ünnepén sem lehetnek együtt a családdal. Hát igen, de a pénz sem minden, a gyerek inkább a szülőt igényli, nem annyira a pénzt. Lázad is a lány, ott is hagyja az iskolát, és elmegy dolgozni ő is. Na de a verekedés – a következő hazaút már hármasban történik, majd otthon tör ki az indulat, az apropó persze a „miértiscsináltadezt”. Egy szóváltás során a lány odavág az apjának egy szép jelzőt. Szóval itt a pofon, ráncigálás, ütések, földrekerülés – „hogy tehetted ezt”, „hogy mondhattad ezt”… Még a kamerának is kiszól a lány: „na ezt akartátok, nem??”. Na, ez őszinte és kegyetlen valóság. A film a Duna televízió különdíját kapta.

Lixin Fan: Az utolsó vonat

Ha már a vágásól és a filmhosszról is szó esett, ki kell mondani: kevés a rövid dokumentumfilm. Nekem legalábbis hiányoznak a tizenegynéhány perces szösszenetek, mert ezek rendszerint ügyesen és kompaktan adják vissza egy helyzet, egy probléma esszenciáját. Nincsenek túlbeszélve, sokszor mégis többet mondanak egy 90 percesre nyújtott produkciónál. Lásd a Wagah-t (r. Supriyo Sen és Najaf Bilgrami, Németország) – ez egyszerűen must see. Nem hiába kapott a pakisztáni-indiai határzáró komédia annyi fontos díjat annyi fesztiválon, a világ minden részén. Persze, hogy egy nagyfilmben sokszor hosszú évek munkája van, és az anyag nagyrésze így is a szemétbe kerül, de ne akarjunk akkor se mindent belepasszírozni 90 percbe. Nem kell. Jó példa az Osadné (r. Marko Škop, Szlovákia–Csehország) – egy szlovák kistelepülés vezetőinek az Európai Parlament elé járulása – keserédes történet egy órában egy kihaló falu megmentésére irányuló tervekről, tettrekész emberekről, akarásról, melynek talán nem nyögés lesz a vége. A filmben egyértelműen látszik a vezetettség, de okosan és leheletfinoman, egyáltalán nem zavaró jelleggel van jelen a szereplők mögött az alkotógárda. Emészthető, fogyasztható, kellemes produkció.

A dokumentumfilm magasiskolája a Jaffa – a narancs körbejár (Jaffa, the Orange's Clockwork, r. Eyal Sivan, Izrael–Belgium–Franciaország–Németország) című produkció. A tökéletes eszközválasztás a narancs, mely képletesen és direkt módon is mesél az izraeli-palesztin konfliktusról. Konkrétan Jaffa város narancsültetvényeinek történetéről tanulunk a film által, de ez egy sokkal messzebbre vezető, sokkal kegyetlenebb valóság, a terület legsikeresebb exportcikke kőkemény politikai történelmet fed. A filmben minden oldal megszólal, meglepő és kemény szavak hangzanak el, és képileg is megfelelően aláfestett a történet. Sok a fotó, az archív felvétel, de nem zajos a film, minden a helyén van. A film belátást enged ebbe a ködös és feszült viszonyba. Tanítható és tanulható.

Eyal Sivan: Jaffa – a narancs körbejár

De ha már kínos viszonyok, akkor Kiáltás (Shout, r. Sabine Lubbe Bakker és Ester Gould, Hollandia). Golan-fennsík, azaz megint Izrael, de most Szíria a másik fél. A fennsík hermetikusan elzárt övezet, az ott lakók földrajzilag Izraelhez, lélekben és származásilag Szíriához tartoznak. Hontalanok, az izraeli állampolgárságot megtagadják, Szíriába meg nem mehetnek, bár a legtöbb családnak ott vannak rokonai. Az egyetlen lehetőség a tanulás: a fiatalok Damaszkuszba mehetnek egyetemre, ahonnét évente egyszer hazajöhetnek, de amint a tanulmányok befejeződnek, dönteniük kell. Hazajönnek a Golan-fennsíkra vagy ott maradnak Szíriában. Mindkét döntés végleges. Két fiú sorsát követjük, nagy barátok, és mindketten a tanulást választják, majd aztán egyikük feladja, és visszatér a Golanra. Szépen kidolgozott ellentét és párhuzam, a probléma teljes mértékben átjön. Amiről viszont nagyon keveset tudunk meg, az a Golan. Mit tudnak kezdeni ott az emberek, mivel foglalkoznak ezek a családok, milyen lehetőségeik vannak Izraelben stb? A probléma ezen fele sajnos kidolgozatlan maradt.

Az 1500 eurós díj sorsa minden évben a közönség szavazatai alapján dől el. A fesztivál fődíjas filmje, A bűnösség vélelme (Presunto Culpable, r. Roberto Hernandez és Geoffrey Smith, Mexikó) ügyesen kidolgozott, végigvitt történet. A mexikói igazságszolgáltatás működése megdöbbentő. Megdöbbentő, hogy ha megvádolnak, nem kell bizonyíték, egyből mész a börtönbe, aztán majd lesz valami. Megdöbbentő, hogy az eljárásod alatt nem nagyon találkozol a bíróval. Megdöbbentő, hogy a bűnösség bizonyítékok nélkül sem kétséges, hiába voltál máskor, máshol, tanúkkal igazolva, az ítélet szempontjából ez nem érdekes. Maradsz a börtönben, és kész. Néha alakulhat máshogy, ha sikerül túlélned a kálváriát, ha sikerül egy megfelelő embernek mögéd állnia, ha sikerül eljuttatni az ügyed a megfelelő ember elé. Ha mondjuk a procedúra alatt végig van egy kamera a közelben, az is segít talán, sokat. A mexikói valóság vérfagyasztó.

Roberto Hernandez, Geoffrey Smith: A bűnösség vélelme

Egy emberi jogi filmfesztiválon persze nem kell, hogy meglepje a nézőt a keserű valóság. Ez van, akármilyen kiábrándító. Vagy ez volt – ahogy a fesztivál különdíjas filmje is mesél a múltról, Eltitkolt évek (r. Takács Mária, Magyarország). 11 leszbikus hölgy vallomása a felismerésről, a titkolózásról, a küzdelmekről, a felvállalásról – kezdve a Kádár-korszakban, befejezve napjainkban. Tanulságuk talán az, hogy ma sem könnyebb, csak talán mással kell küzdeni. Hiánypótló film, minden bizonnyal.

Olyan is van, amikor az alkotó a keserű valóságot humorba, iróniába tudja ágyazni, ez az igazán nagy tett, és ha jól sikerül, ez az igazán jó és hatásos mozi. A baj talán az, hogy kevesen mernek ezzel próbálkozni, vagy túl sokan rontják el. Persze azért mégsem lehet minden esetben ezt a módszert alkalmazni, de mindig akad pár gyöngyszem. Megmondja a kávé (Neyse halim çiksin falim, r. Zeynep Devrim Gürsel, Amerikai Egyesült Államok) – Törökország EU-csatlakozásának esélyeit firtatni kávézacc segítségével, na igen. Meg aztán a leleményes észtek története a finn tévéadások befogásáról, az Emmanuelle és a Dallas győzelme a konzervatív „szovjetizmus” felett: Diszkó és atomháború (Disko ja tuumasoda, r. Jaak Kilmi, Észtország–Finnország). És a déli szomszédaink háborús múltját felfedő road-movie – stílszerűen Jugóval – Előre a múltba (The Long Road Through Balkan History, r. Željko Markovic, Belgium–Szerbia). Szóval lehet ezt másképp is.

Jaak Kilmi: Diszkó és atomháború

A Verzió egy kedves fesztivál. Barátságos. Mindig tartogat meglepetéseket, mindig tud újat mutatni, és nem beszél mellé, hanem fontos dolgokra tanít. Meglepetés volt a retrospektív filmjeit kísérő élőzene, a Toldi mozi halljában a fotókiállítás (A sokarcú Svájc), új a „visual lab”, a filmkibeszélős program. Jól bevált a Diákverzió – koradélutáni vetítések iskolásoknak. Megszokott a magas mérce, amivel a stáb a filmeket válogatja, és fontos az alkotókkal zajló beszélgetés a vetítések után. Nem csak a filmek, hanem maga a fesztivál is tanítható és tanulható.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , cikk