Kezdő iparos rendező aprópénzből forgatott, többféle áthallásoktól hemzsegő szörnyfilmjével az utóbbi időben már találkoztunk. A District 9 okos és látványos sztorija például remekül frissítette fel a mostanában dohos sci-fi műfajt. Gareth Edwards minimál road-movie-ja, a Monsters a szörnyes sci-fi Skyline előtt lopakodik be a mozikba, de nem próbálja másolni a műfajban megszokott látványos csataelemeket. Már ezért megér egy misét.
Gareth Edwards eredetileg nem rendező – különböző tévés katasztrófa- és történelmi dokuk képeit maszkolta eddig. Vizuális effektusaival néhány statisztából varázsolt olcsón hadseregeket és árasztott el városokat. A Monsters átalakított tájaiért és szörnyeiért is ő felelős, csakúgy, mint az operatőri munkáért és a forgatókönyvért. A kezdők bizonytalansága talán ezért is érezhető munkáján. A film sokat szeretne markolni; a sci-fi-szörnyfilm mellett nemcsak pikareszk és szerelmes film akar lenni, de a politikai filmek áthallásait is pedzegeti. Ekkora műfaji gazdagság újdonsült rendező kezében nem mindig szokott jól elsülni, ám Edwardsnak épp egyik erénye, hogy viszonylag jól elbukdácsol a film végéig ezen motívumok között. Furcsának hat, de az utóbbi évek filmtermését nézve kicsit olyan érzése lehet a nézőnek, mintha ez a debütálás a Világok harcát, a District 9-t és Az utat próbálná összecsomagolni. Ráadásul a „zónában” való utazás miatt mintha egy popcorn-Sztalker feelingjét is magára öltené.
A történet nem bonyolult. A naprendszerben élet nyomait kutató NASA-műhold a Földre visszatérve Mexikóban tör darabokra. Ezt követően hatalmas, idegen, polipszerű lények másznak ki évszakonként a tengerből, hogy egy nagyobb területre járjanak vissza, amelyet rögtön karanténba is zárnak: ez a fertőzött zóna. Az Egyesült Államok és Mexikó hadserege közösen próbálja megfékezni a szörnyeket. Az egyik ilyen lény San Jose-i tombolása után a városban rekedt fotóriporter, Andrew azt a feladatot kapja, hogy főnöke lányát, Samanthát kísérje haza az Államokba. Természetesen az utazás során számtalan nehézségbe ütköznek, ami azt eredményezi, hogy végül a fertőzött zónán kell keresztülmenniük. A pikareszk szabályoknak megfelelően nem az (egyébként hibátlanul átfestett, nyomasztó) tájakon van a hangsúly, hanem a karakterábrázoláson, a belső világban tett utazáson. Talán nem árulok el nagy titkot (elvégre a trailer is ezt sugallja), de aki Godzilla-jellegű zúzást vár ettől a filmtől, az bele se kezdjen. Persze, ahogy a jó amerikai filmes logika diktálja, a titok itt is feloldódik, a horribilis megmutatja magát, ám egy kezünkön meg tudjuk számolni, hogy hány percet töltenek a monstrumok a vásznon. Ennek ellenére a szörnyek támadásából adódó suspense a dramaturgia részét képezi, ám inkább csak a blöff kedvéért.
A pár utazásaiból először a bevándorlással kapcsolatos nyilvánvaló politikai áthallások kerülnek terítékre, majd a helyzet, amely belekényszeríti a szereplőket, hogy átlépjék a zóna határait. A politikai szál többször visszaköszön a filmben, sőt a hadsereg(ek) megjelenésével nem ritkán az afgán intervencióra is utalnak a párbeszédben és a képekben. Ilyen például a szörnyeket ábrázoló nagy falirajz, amelyhez hasonlót a távol-keleti tudósításokból ismerhetünk. A film izgő-mozgó, kvázi-dokumentumfilmes képi világa is ezt húzza alá, s így egyszerre férnek a keretbe vágás nélkül a premier plánok és a nagyívű tájképek.
Edwards sokszor csempészi be forgatókönyvébe a sztereotípiák elleni kritikáját, ám azt nem köti nézője orrára, hogy pontosan mi is a célja ezze, helyette inkább a párra koncentrál. Az utazás dramaturgiája szépen fejti ki a két karakter ellentmondásosságát, és talán éppen ez az, ami miatt ez a mozi nézhetővé válik. Régen láttunk ugyanis olyan amerikai filmet, amelyben a környezet lepusztultsága ennyire meghatározza a karakter visszás jellemeit. Az igazi szörnyek ugyanis ők: Samantha boldogtalan eljegyzésében játssza meg magát, csakúgy mint Andrew, aki nem vallhatja be (az anya kérésére), hogy 6 éves gyermekének ő az apja. A tragédiákat fotózza, mert ezért fizetnek neki. „Egy mosolygó lányért nem fizet semmit az apád” – veti oda Samanthának, aki inkább szintén az utazásnál maradna, nem akar visszatérni vőlegényéhez. Mindketten a megváltást keresik és a befejezésben félig-meddig el is érik azt. A jobbára ismeretlen Scott McNairy és Whitney Able színészi kettőse teljesen korrektnek mondható: egyikük sem az a kimondottan hollywoodi típusarc, ezért könnyű nekik elhinni azt a félelmet és bizonytalanságot, ami rájuk van írva.
A jellemfejlődések érdekes párhuzama, a low-bugetból kihozott látványos trükkök, az érzelmi, politikai allegóriák és a műfaji keveredés mindenképpen érdekessé teszik a filmet. A kísérlethez azonban elsőfilmes ügyetlenségek társulnak: Edwards előnytelenül boronálja össze műfajait, és filmje passzol ugyan az amerikai katasztrófa-trendbe (Cloverfield, 2012, Az út), de nagyon gyakran csak maszatol. Először sok fordulatot és tartalmat visz filmjének első felébe, egészen odáig, amíg a páros el nem indul a zónába, majd suspense-szal és az érzelmesség elnyújtásával húzza ki a játékidőt. A befejezés pedig a film egész addigi stílusát teszi kérdésessé. A kevéske akció és a hosszú utazás sajnos nem indokolja a nagyjátékfilmes időt, és bizony a végére azt érezheti a néző, hogy rövidfilmben jobban működött volna ez a mozi. Igaz, akkor valószínűleg elsüllyedt volna a Sundance valamelyik tematikus vetítésén – így viszont a túlvállalás lett a veszte.
