„Sulina olyan, mint egy kis Velence” – mondja az egyik szereplő az Europolis elején. Mi persze látjuk, hogy nem olyan: lepattant panellakások, üres kikötők, hajóroncsok, kopott utcák. Ami önmagában talán nem egy ronda látvány, de ha Velence a mérce, akkor természetesen elégedetlenek vagyunk. Ez történik a filmmel is: azt várjuk, hogy valami egyetemesre fog rámutatni (lásd a címet), de a végére már a történet is elsatnyul.
Corneliu Gheorghiţă első nagyjátékfilmje keretes szerkezetű: a film elején egy némafilmes, példabeszédszerű képsort láthatunk inzertekkel. Nae (Dimény Áron) egy szamárral futkorászik a tengerparton, a felirat pedig azt a hiedelmet közli, miszerint a gyászidő első 40 napjában a halott lelke bejárja azokat a helyeket, ahol élete során tartózkodott. A film próbát tesz arra, hogy megmutassa a halott lélek bolyongását, csakhogy emellett sok más történetszálat is elindít, és nem egyértelműsíti őket. Például teljesen érthetetlen, hogy a magyar határon a cigány miért bíz Naéra egy szamarat, aztán miért nem jön utána, aztán Nae mit akar a szamárral kezdeni. Persze értjük, hogy köze van a „főtörténetünkhöz”, melyben a halott nagybácsi azt hagyta hátra, hogy egy szamár formájú koporsóba temessék el Sulinán. Csakhogy ez egy élő szamár, a semmiből pottyant, és Naénak már van egy szamara.
A történet főszereplői Nae és az anyja, Magdalena (Adriana Trandafir), akik Sulinán élnek. Egy nap táviratot kapnak Franciaországból, miszerint elhunyt Magdalena testvére, Luca. Összepakolnak és elutaznak Franciaországba, hogy elhozzák Luca hamvait, és átvegyék az örökséget. Ám ott kiderül, hogy Lucának adóssága van, így nem marad rájuk semmi, csak a kocsija, a motorcsónakja, és a szamár alakú koporsó, amiben meghagyta, hogy eltemessék. Eddig követhető a történet, viszont ami ezután történik, az szinte semmilyen racionális ok-okozati kapcsolatot nem mutat – mintha csak Magdalena babonái mentén alakulna tovább a cselekmény. Hazafele a kocsiban Magdalena rosszat álmodik, és az egyik pihenő alkalmával meghal. Nae belefekteti az anyját a szamárkoporsóba, kezébe helyezi a Luca hamvait tartalmazó urnát, és utazik tovább. Időközben összeszed egy élő szamarat, azt is magával viszi. Már nem tudjuk, hogy milyen irányba halad a történet, vagy hogy egyáltalán halad-e, mert akár itt véget is érhetne. Persze nem ér véget: Nae hazaér, eltemetik Magdalenát, és Nae testvére megtalálja a képeslapot, amit Magdalena kezdett el írni, csak sosem fejezett be...
A multikulturalitás nem tesz jót a filmnek, főleg, hogy az egyik főszereplőnk, Magdalena a román hiedelemvilágot eleveníti meg. Ehhez semmiképpen nem illeszkedik a színesbőrű Ata világa, aki Luca barátja volt, vagy a francia nőcske könnyedésge, aki várja őket a repülőtéren, vagy a magyar cigány és a vak jósnő, aki csak a múltat és a jelent képes látni. Ata románul beszél, de egyértelmű, hogy ez utószinkronban van megoldva, a francia nőcske pedig fenékig hasított szoknyát visel, ami egyáltalán nem „adekvát”, a magyar cigány meg ok nélkül agresszív. Persze, ha a rendezőnek ez volt a célja, hogy mindezekkel színesítse a filmet, akkor sikerült neki.
A román–francia határ élesen meg van húzva: amikor Magdalena és Nae megérkezik Luca házába, a falnak támasztva láthatunk egy román zászlót (melynek közepéből ki van vágva a kommunista címer). Amikor Nae hazaérkezik halott anyjával, a hajó szélén kis román zászlók lebegnek, ha netán nem vettük volna észre, hogy Romániában vagyunk. És ekkor jön a román rendőrség motorcsónakkal, amin ez áll: Europolice. Hogy ez véletlen vagy szándékos vicc, azt döntse el ki-ki magának, de az biztos, hogy ennyi erővel akár ez is lehetett volna a film címe. Továbbá feltétlenül meg kell említeni a film kapcsán a mágikus realizmust. Mert azt hiszem, valami effélére törekedett a rendező: elemelni a valóságtól egy realista történetet. Ez részleteiben sikerült is (meseszerű felvezetés, babonás anya stb.), csak éppen a szimbolika átlátszósága miatt nem áll(nak) össze a történet(ek).
Összességében tekintve az Europolis egy nagyon bátor, de nem minden ízében sikerült vállalkozás. A helyszínek viszont szépek, a színészek is jól játszanak: Adriana Trandafir olyan hitelesen alakítja a babonás öregasszonyt, hogy szinte megidézi Vitoria Lipant, Dimény Áron meg tróger a javából, aki a film végére teljesen megszelídül. Ha másért nem, legalább ezért érdemes megnézni a filmet.
