Várhegyi Ádám

/ / /

· írta

A kamera és a dívány találkozása a boncasztalon

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia – Pécs, 2010. november 25–27.

Beszámoló

A szombaton véget ért konferencia a korábbi évek szellemében arra tett kísérletet, hogy két tudományterület, a pszichológia és a filmelmélet határmezsgyéjén tapogatózva közös nyelvet alakítson ki, így pedig lehetővé tegye a releváns tudományos munkák és kutatások eredményeinek megismerését és megértését.

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, Pécs

A kétévente megrendezett, az Imágó Egyesület, a PTE Pszichológiai Doktori Iskola Elméleti Pszichoanalízis Programja, valamint az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének Társadalomlélektani Csoportja szervezésében létrejött konferencia eddigi témái (A Vászon és a Dívány; A kép tudattalanja, a tudattalan képe) egyre határozottabban mutatnak rá a pszichológia és a filmelmélet lehetséges metszéspontjaira. Ebbe a tendenciába illeszkedik az idei év címe is: Önreflexivitás és reflexivitás.

Az első napon családias hangulat fogadott az Apolló moziban, beszélgető, jókedvű kutatók, szakemberek, érdeklődő laikusok. A megnyugtató zöld színű programfüzetet kezembe véve kiderült, hogy a konferencia idén is két helyszínen zajlik, az Apolló ArtMozi termeiben és a közelben fekvő Lenau Házban.

Rövid regisztráció után mindenki helyet foglalt a mozi nagytermében és elkezdődött a három napon át tartó szellemi táplálékfelvétel. A nyitó előadást Székács Judit és Erős Ferenc tartotta, összefoglalva a konferencia tematikus felépítését és idei arculatát, felhívva a figyelmet az emberi szem és a kamera rokoníthatóságának lehetőségeire. A különböző szekciókon belül a filmelméleti és a pszichológiai témájú, 20 perces előadások látszólag egyenlő arányban képviseltették magukat.

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, Pécs (2)

A konferencia ideje alatt az előadásokkal párhuzamosan több kerekasztal-beszélgetés és egy-egy témára fókuszáló műhelyfoglalkozás is folyt. Az egyetlen problémám a konferencia során az volt, hogy ezek a programok a legtöbbször szimultán zajlottak, ezért a komolyan érdeklődőknek meghasonlott tudatállapotban kellett választaniuk a műhelybeszélgetésekhez kapcsolódó filmek megtekintése, valamint az előadások meghallgatása között.

Utóbbiak a reflexivitás/önreflexivitás témáján belül nagyon sokrétűek voltak, a lehető legkülönbözőbb alapok felől közelítették meg a konferencia kérdéskörét. A moziszíntérnek hála, a legtöbb előadáshoz látványos prezentáció is társult, így gyakorlatilag elviselhető volt még a legöncélúbb mélytudományos értekezés is. Ezt bizonyítja a viszonylag magas látogatottság; a komolyabb szekciók mindig közel teltházasak voltak. Érdekes még, hogy nemcsak a szakma nagy öregjeit lehetett hallani, hanem bemutatkozási lehetőséget kaphattak a fiatalabb kutatók is. A tökéletes szónoki képesség ugyan nem volt elvárás, de igazán élvezetesnek természetesen azok az előadások bizonyultak, ahol a delikvens nem felolvasott, hanem saját szavaival jutott el következtetései csúcsára.

Már a nyitószekciókban is többrétegű, filozófiai kitekintéseket sem nélkülöző témák merültek fel. A konferencia remek nyitányának bizonyult Vincze Teréz felvezető előadása. Vincze az önreflexió filmtörténetben megjelenő különböző formáinak felsorakoztatásakor egészen Hanekéig és a kortárs iráni filmig, mint a reflexió egy új korszakáig jutott el.

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, Pécs - Vincze Teréz

Kovács András Bálint a véletlen fogalmának jelentését vette górcső alá. A filmre jellemző alapvető kauzális megszerkesztettség és a hagyományos világfelfogásunk egységességével szembeállított „véletlen”, egyre növekvő hatását vizsgálta a 20. század kultúrtörténetében. Érdekes volt hallani az ehhez kapcsolódó tudományos álláspontot, ami nem kizárólagosan filmelméleti szempontokat vett alapul, hanem a gondolkodás és a pszichés reakciók aktuális kutatásait.

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, Pécs - Kovács András Bálint

Azoknak az érdeklődőknek, akik hozzám hasonlóan úgy döntöttek, hogy a teljes konferenciát végigülik, a szekciók közötti rövid szünetekben csak arra volt idejük, hogy egy gyors kávét magukhoz vegyenek és máris folytatódott az információért vívott passzív küzdelem. A következőkben a teljesség bárminemű igénye nélkül néhány olyan programot emelek ki, amik számomra emlékezetesek voltak.

Ilyen a Hideg fejjel című, Gamma Bak által fémjelzett dokumentumfilm és az utána következő kerekasztal beszélgetés is, ami minden szempontból tanulságos volt. A film tulajdonképpen a rendezőnő videónaplója, saját pszichózisának története, ami egyfajta önreflexív alkotásban avat be minket betegsége különböző fázisaiba. A teljes tudatosság, amellyel önmagáról beszél, az önanalízis-önterápia kérdéskörét feszegetik: lehetséges-e ilyesmi, képes-e az önreflexív tudat a tudatalatti kontrollálására. Ezekről a kérdésekről beszélgetett később Stark András, Surányi Vera és Tényi Tamás.

Gazdag Gyula – filmrendezőként a technikai/alkotói oldalt képviselve – egész más szempontokat pedzegetett, mint az elméleti szakemberek. A dokumentumfilmes látásmódot hozta analógiába a pszichológiai gondolkodással. Mennyiben felelős a dokumentumfilm alkotója szereplőiért, és mennyiben más egy kamera mögött álló rendező, mint egy analizáló pszichológus a terápia során? Az önreflexió problémája is jelentős mértékben felmerül a dokumentumfilm készítőjében. Gazdag Gyula felteszi a kérdést, hogy „ha megszólaltatunk egy alanyt, akkor a készítő mennyire beszél önmagáról és mennyire az alanyáról”, kiről is forgatunk valójában?

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, Pécs - Gazdag Gyula

A szombati Fantázia és/vagy valóság szekcióban volt hallható Szabó Z. Pál előadása A paranoia mint sajátos ön-reflexió Salvador Dalí filmjeiben címmel. Kutatásában az „alkotó őrület” jelenségét vizsgálta, amelynek során az őrültek hallucinációi projekcióként jelennek meg és objektív valóságtartalommal rendelkeznek. Az előadó Dalí „paranoiakritikai” rendszerét állította párhuzamba az előbbi gondolattal.

A konferencia a reflexió szellemében teret engedett a közönség hozzászólásainak is, minden előadás után külön időt hagytak az aktuális kérdéseknek. Így a legtöbbször tényleg létrejöhetett egy szakmai dialógus. Egy-egy kérdés kapcsán egészen komoly viták alakultak ki, ahogy ez egy valamirevaló konferenciától el is várható. Ellenben idő hiányában ezek a viták nem voltak alkalmasak arra, hogy az álláspontok végül konszenzusra juthassanak, és újabb kérdéseket vessenek fel. Azok a programok, amikre több idő maradt, nagyon színvonalasak voltak. Ilyen például A Bibliotheque Pascalról (Hajdu Szabolcs 2010) indított beszélgetés is. Jelen volt a film operatőre, Nagy András, aki érdekes kulisszatitkokat osztott meg hallgatóságával, így lehetőség nyílt a filmmel kapcsolatos elméletek tulajdonképpeni igazolására.

III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia, Pécs (3)

Az esemény mottója – Szabad asszociációk a filmművészet és pszichoanalízis határvidékén – szerint a konferencia elsődleges céljai között szerepel a filmtudomány különböző területeiről érkező, ám a pszichológia iránt is érdeklődő filmalkotók, elméleti szakemberek és a pszichoanalízissel foglalkozó pszichológusok párbeszédje, egy interdiszciplináris fórum létrehozása. Úgy gondolom, hogy a rendezvény eleget tett a szervezők céljainak és megvilágított számos olyan tudományos kérdést, amivel érdemes foglalkozni. Talán csak azt az egyet hiányoltam, hogy a vitákban egy kicsit mélyebb vizekre evezzenek a résztvevők és esetleg elérjenek határozottabb konklúziókhoz.

Összességében nézve egy szakmailag tanulságos, egyébként pedig jó hangulatú konferenciát zárhattunk, a szervezést tekintve pedig minden gördülékenyen zajlott. Ugyan a harmadik nap után a szellemileg kevésbé edzett, véletlenül betévedt látogató valószínűleg delírium közeli állapotban ment haza, és a pécsi városháza formájában is fallikus szimbólumot vélt felfedezni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , cikk